Dühös és agresszív tinédzser, az egész világot ki akarja hívni maga ellen. Húsz évvel később a békéért harcol, a szeretet hatalmát hirdeti, boldog férj és gondoskodó apa. A kettő között a 20. század egyik legnagyobb muzsikusa. John Lennon.

Decemberi este Manhattanben, valamivel tizenegy előtt. Lennon éppen betöltötte a negyvenet, és, öt éve először, új albumot vett fel. Feleségével a stúdióból érkeznek, sietnek, hogy még lássák lefekvés előtt ötéves kisfiukat, Seant. Kiszállnak a limuzinból, amikor valaki utánuk szól, felgyorsítják a lépteiket, elhaladnak a portás előtt. A következő pillanatban mindent vér borít. „Lelőttek!” – ezek voltak John Lennon utolsó szavai.
Az Egyesült Államokban Kennedy dallasi meggyilkolása óta nem tapasztalt gyász sújtotta az embereket. A Dakota-ház előtt, a merénylet után még napokig énekelték a rajongók Lennon és a Beatles dalait, esténként gyertyákat gyújtottak, később százezren vettek részt a Central Parkban rendezett gyászszertartáson.
Mit tudott ez az ember, amit mások még megközelíteni sem voltak képesek? Azt hiszem, olyan zenét szerzett, először a Beatlesszel, később önállóan, ami mindenkit megérintett. Csodálatos összhangot teremtett, amitől szabadon szárnyalt az ember, és úgy varázsolta hangokká az emberi érzelmeket – szomorúságot, magányt, kétségbeesést, dühöt és szerelmet –, ahogy csak nagyon kevesen tudják.