Rendhagyó címlapinterjúval jelentkezünk, hiszen a Nők Lapja történetében hosszú idő óta először szerepel civil személy a borítón. A járványhelyzetben helytálló egészségügyi dolgozók előtt tisztelgünk ezzel.

Különös változást tapasztalhatunk az orvosok és ápolók megbecsülésében. Azok is elismeréssel beszélnek róluk, akik korábban egy kalap alá vették valamennyiüket, és hálapénzre hajtó pénztárcafosztogatóként emlegették őket. Nagy Zsuzsi szerint a gonosz vírus furcsa jótette, hogy más megvilágításba helyezte a munkájukat, ezért veri fel a karanténvárosok csendjét az értük szóló taps és dal.

– Érzed a felétek áradó rokonszenvet egy járványkórház ápolónőjeként?
– Tapintható a változás! Tapasztalom a különleges megbecsülést, ha boltban, járművön vagy bárhol kiderül, hogy az egészségügyben dolgozom. Akkor is, amikor estefelé itt, a szigetszentmiklósi lakótelepen tapsolnak, zenélnek értünk az erkélyeken. Ha itthon vagyok, magam is tapsolok, és mindig arra gondolok, hogy ezt minden kollégám megérdemli az emberpróbáló és fárasztó munkájáért. Szerencsére akadnak békés napjaink is. Én például azért nem érzem magam fáradtnak, mert az előző, tizenkét órás műszakom nyugalmas volt. Reggel hétkor indultam haza a kórház intenzív osztályáról, nyolc óra húszra tömegközlekedéssel és HÉV-vel hazaértem, hajat mostam, reggeliztem. Átjött a barátom, akivel jó együtt, majd félrevonult tanulni, mert egyetemre jár, én pedig aludtam. Egy óra körül keltem, hogy frissen beszélgessek veled.

– Négy órát sem aludtál az éjszakai műszak után.
– Fiatal vagyok, még elég. Az előző munkahelyemen, egy budai kórházban munka mellett tanultam, megszoktam az éjszakázást. Nappal iskola, éjjel munka. Többször előfordult, hogy hatvanöt órát töltöttem folyamatosan ébren.

– Őrület, ez hogy jön ki?
– Hatkor keltem, nyolcra beértem az iskolába, délután négyig maradtam, aztán irány a kórház. Rendbe szedtem magam, majd este fél héttől másnap reggel fél hétig dolgoztam. Aztán tusolás, irány az iskola, és így tovább.

– Sok szülő és pedagógus panaszkodik a mamahotelben kényelmeskedő kortársaidra, rólad azonban azt hallottam egy orvos ismerősömtől, hogy kivételes megbecsülés övezett életed első munkahelyén, az általad említett budai kórházban. Szép, mosolygós, huszonhat éves lányként komolyabb vagy, mint a kortársaid?
– Talán felelősebb. Elsősorban azért, mert jó nekem! Megtaláltam a helyemet, azt csinálhatom, amit szeretek. Ez kivételes szerencse, kevesen mondhatják el magukról. Hívő vagyok, tehát hiszem, hogy a jóisten vezérelt az első munkahelyemre. Aki az egészségügyben dolgozik, korán szembesül az élet végességével, de én ennek ellenére nagyon szeretek élni, nevetni, utazni, jól érzem magam a barátaimmal, az öt nővéremmel. A jelenlegi nehéz helyzetben is inkább féltek, mint félek. Elsősorban a nagyon szeretett szüleimet féltem, nehogy megfertőzzem őket, de a testvéreimet, a barátomat, a rokonaimat, az ismerőseimet, meg a betegeket is.

– És te?
– Amennyire csak lehet, vigyázok magamra, maszkot hordok a járműveken meg a boltokban, és talpig védőfelszerelésben dolgozunk az intenzív osztály lélegeztetőgépre kötött betegei mellett. Felvenni, levenni a védőöltözéket, a monitort figyelni, időben szólni az orvosnak nehéz, tényleg fárasztó munka, amihez rengeteget tanultam az idősebb, tapasztaltabb kolléganőimtől. Különös szerencse, hogy mindig felfigyel rám olyan pártfogó, tanár, szakmailag elismerésre méltó mentor, aki hisz bennem.

– Régóta készülsz ápolónőnek?
– A gimnázium kezdetén úgy képzeltem, jó lesz nekem valamilyen számviteli terület, mert szerettem a matekot. Később azt terveztem, fogorvos leszek, mert függetlenek, jól keresnek a saját rendelőjükben, csakhogy nem vettek fel az egyetemre, mert az érettségim nem úgy sikerült, ahogy akartam. Szeretek szervezni, rendezkedni, túl sok időt töltöttem a bankettünk összehozásával, az osztálytánccal, a videókkal, a szalagavatóval. Aztán fogorvosi asszisztensnek jelentkeztem, meg is szereztem a végzettséget, bár amikor ezen a területen dolgoztam, rá kellett jönnöm, nem az én világom. De ennek az iskolának köszönhetem, hogy a budai kórházba kerültem ápolói gyakorlatra. Akkor dőlt el a sorsom.

– Hogy érted?
– Az ápolási gyakorlat célja az volt, hogy megtanuljunk kommunikálni a betegekkel, tudjunk vért venni, infúziót összerakni, bekötni, nem sorolom. Én az első perctől kezdve nagyon otthonosan mozogtam a kórházban, ez sokaknak feltűnt. Mindent hamarabb csinálhattam, mint az osztálytársaim, és a tüneményes főnővér, akit később második anyukámnak tartottam, ő pedig a lányának engem, nagyon gyorsan megérezte, hogy ez a nekem való munka. Tehát boldog voltam, amikor felvettek segédápolónak. Mindent megtanultam ott, amit egy felnőtt belgyógyászati osztályon nővér megtanulhat, sok igaz barátra leltem, közben elvégeztem a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karát, és mentőtiszti diplomát szereztem.

– Ha röviden kellene megfogalmaznod, mit tanultál meg?
– Tisztelni kell a betegeket, és mindent el kell követni azért, hogy megőrizhessék az emberi méltóságukat, akár koronavírustól fertőzöttek, akár egy belosztály idős betegei. Közben pedig semmitől sem undorodhatsz, ami emberi.

– Van olyan ismerősöd, aki fintorog, amikor megtudja, hogy jó néhány beteget pelenkázni kell?
– Találkoztam efféle reakcióval. Lenézés, némi irtózás, tisztelet. Soha nem kezdtem magyarázni, hogy él bennem valamiféle belső késztetés, ha tetszik, elhivatás, ami miatt nem zavar a sokadik összepiszkolt pelenka. De azt néha megkérdeztem: hagynom kellene a beteg alatt? Szóval számomra ez természetes, hiszen emberi, ahogy egy halottról való gondoskodás is, bár az utóbbit időnként megkönnyezem. Akkor is, ha idős emberről van szó, akinek tán megváltás volt a távozás, akkor pedig különösen, ha fiatal hagyja itt a földi világot. De tudom, hogy nem lennék szorgalmas és készséges, ha tizenkét órát kellene egy számítógép előtt ülnöm, vagy emberek helyett számokkal kellene foglalkoznom.

– Láttál magad előtt családi mintákat?
– Nagy, szerintem különleges család a miénk. Hat lánytestvér! Én vagyok a „kicsi”, a hatodik. Két nővérem szintén egészségügyis. Egyikük diplomás ápolónő, Németországban él és dolgozik, a másik szülésznő, de pillanatnyilag mindketten otthon babáznak. Egy hónap alatt három gyerek született nálunk! A harmadik babázó nővérem közgazdász, ketten pedig varrónők. Egyikül csodás ruhákat varr nekem, ha megkérem. Még a függetlenségemet, a kellemes otthonomat is az egyik nővéremnek köszönhetem, hiszen az ő erkélyes lakásában élhetek egyedül, amiért egy fillért sem fogad el, csak a rezsit kell fizetnem. Nincs messze anyuéktól, hatalmas segítség! Ha jól meggondolom, az első egészségügyi élményemet is a családomnak köszönhetem. A szüleimmel együtt a pünkösdi keresztény gyülekezet tagjai vagyunk, és én egy szertartáson néztem végig, hogy a nagynénémhez mentőt hívtak, mert rosszul lett. Végtelenül imponáltak nekem a mentősők a piros ruhájukban, ahogy határozottan, kedvesen és hatékonyan intézkedtek. Ez a gyerekkori élmény is szerepet játszott abban, hogy mentőtiszt lettem. Az is hasznos volt, hogy a családi vacsorákon az összes rizikófaktort felsorolták a testvéreim. „Kevés a pénz, sok a munka, éjszakázni kell, nincs karácsony, nincs a gyerekednek szülinapja, több műszakban fogsz dolgozni. Hogy tartod majd össze a családodat?” Meghallgattam mindent, aztán döntöttem. Ők, és az idősebb kolléganőim is össze tudják tartani a családjukat.

– A lelki terhekről is beszéltek?
– Természetesen, bár azok feldolgozását nagyrészt magunk tanuljuk meg. Egy harmincöt éves apukát este azzal biztattam, hogy reggel még lesz egy vérvétel, aztán uzsgyi, haza a családjához. Senki sem számított arra, hogy nagyon rossz lesz a vérkép. A rákövetkező napon már nem találtam az ágyában… Feküdt a belosztályon egy művelt, csodálatos bácsi, akivel sokat beszélgettem, hitről, életről, irodalomról, a családja is megszeretett. Korán meghaltak a nagyszüleim, a nagypapámat láttam benne. Amikor intenzívre került, gyakran meglátogattam, ilyenkor felélénkült, és mosolyogva mondogatta, hogy a beszélgetést odafönn folytatjuk. Aztán egy meleg nyári napon, a szabadság előtti utolsó műszakom idején meghalt. Iszonyatosan megviselt.

– Valószínűleg minden orvos és ápolónő életében akadnak fájdalmas, emberpróbáló helyzetek.
– Sokat meséltek erről az idősebb kolléganőim, akiktől megtanultam, hogy becsülni és szeretni kell a betegeket, de nem szabad őket olyan közel engedni magunkhoz, mint én az idős bácsit. Mert kiégek. És akkor mi lesz velem tíz-húsz év múlva? Viszont jó módszer, ha az ember gyűjtögeti a jót. Például nemrégiben feküdt az intenzív osztályon egy olyan koronás beteg, akivel tudtam beszélgetni, és végtelenül boldog voltam, amikor rendbejött, majd hazamehetett.

– A vírusfertőzés miatt nehezebb intenzív osztályon dolgozni, mint korábban?
– Nehezebb, de nem csak a vírus miatt. Korábban azt gondoltam, könnyebb az intezíveseknek, hiszen hat-nyolc beteggel foglalkoznak, közben mi az osztályokon ötven beteg körül rohangálunk. Tévedtem! Nagyon rossz állapotban érkeznek hozzánk, nem szólnak, ha baj van, nem nyomják a hívógombot, nem látjuk őket a folyosón sétálni. Még nagyobb felelősség, még koncentráltabb figyelem! Azt gondolom, nagyon jól tettem, hogy eljöttem az első munkahelyemről, mert rengeteget új dolgot tanulok itt, amit kiválóan fogok hasznosítani, ha majd mentőtisztként dolgozom. Azt mondják a tapasztalt kolléganőim, hogy a lehető legjobbkor érkeztem ide, mert korábban nem sajátíthattam volna el annyi mindent, mint ma, ebben a drámai helyzetben.

– Mi a legnehezebb?
– A bizonytalanság. Nem tudjuk, meddig tart, nincsenek rutinok, tíz beteg jól reagál valamire, kettő pedig nem. Küzdünk minden betegért, de közben az ismeretlennel harcolunk, mert még nincs arca az ellenségnek. Magunkra is nagyon kell vigyáznunk, hogy holnap megint dolgozhassunk. Szerintem mégsem vagyunk hősök.

– Közelebb vagytok a veszélyhez, mint bárki más!
– Igaz. De ha mi hősök vagyunk, akkor az árufeltöltők, a tanárok és mindenki az, aki ebben a koronás világban dolgozik. Tehát másoknak is jár a taps! Igaz, ránk emberéleteket bíznak azért a kevés fizetésért, amit kézhez kapunk, de senki nem tartott fegyvert a fejünkhöz, hogy menjetek az egészségügybe.

– Ha jó néhány év múlva találkozunk?
– Piros ruhát hordok majd, mert a mentőtisztek pirosban járnak. Magabiztosan viselkedem, mert addigra minden tudást magamba szívok, amit csak lehet a szakmámban, de az empátia éppúgy velem lesz, mint ma. És én abban bízom, hogy valamennyien tanulunk a jelenből. Például a felénk irányuló megbecsülés és szeretet akkor is megmarad, ha véget ér ez a szörnyű koronás világ.

Zsuzsának további kérdéseket teszünk fel május 21-én csütörtökön 14:00 órakor LIVE videóban a Nők Lapja Facebook-oldalán.

Az interjú eredetileg a Nők Lapja 2020/21. lapszámában jelent meg.

Fotó: Emmer László

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.