Érdemes bevállalósnak lenni, mert a szokatlan ételpárosítások gyakran jobbak, mint amire számítunk!

Az utazás egyik legjobb velejárója (már annak, aki fogékony az ilyesmire, és végülis ki ne volna fogékony az ízekre?), hogy az ember a saját megszokottjától eltérő konyhákkal ismerkedhet meg. Elvégre ételében él a nemzet, vagy mi, kicsit emelkedettebben úgy is mondhatjuk, hogy a különböző nemzetek ételeivel való ismerkedés az utazás során fejleszti a társadalmi és kulturális tudatosságot, összekapcsol a helyi közösségekkel és tradíciókkal, szóval összehoz bennünket. Ésatöbbi. Aki ült már be világjárása során apró, eldugott, nem túl bizalomgerjesztő étterembe, olyanba, amiről első pillantásra minimum vérhasra asszociálnánk, tudja, miről beszélek: annak megvolt a maga Marciója, Luísa, Herr Jürgenje vagy Maria asszonya, vagy akárkije, akivel kézzel-lábbal (újabban Google fordítóval, ami fel is olvas!) kommunikálva, de megértették egymást, és akiknek az adott utazás legautentikusabb pillanatát és ízélményét köszönheti. 

Kívülről késdobáló, belülről a legnagyszerűbb herkentyűétterem, mégpedig a kis azori faluban, Mosteirosban. (A szerző felvétele)

Az utazástól engem nem sok minden téríthet el (a Covid miatti korlátozások sajnos közéjük tartoztak), de idén szabadabban lehetett mozogni, így éltem a lehetőséggel. (Ezúton is köszönöm a keleti vakcináknak azt a felismerést, ami nélkülük örökre homályban maradt volna, ti. hogy ha mintavételi pálcával az orromban turkálnak, fékezhetetlen vihogás lesz úrrá rajtam.) Szóval idén szeptemberben végre elhagytam a kontinenst, és meg sem álltam az Azori-szigetek legnagyobbikáig, São Miguelig, amelyről inkább most nem is írok semmit egyebet, mert ha belelendülnék, akkor ez az írás teljesen más irányt venne.

De maradjunk az ételeknél, egész pontosan egy ételnél, amelyet puszta kalandvágyból rögtön az első nap sikerült megkóstolni, majd vissza-visszatérni hozzá a tíz nap során. Nemcsak azért vagyok hálás ennek az ételnek, mert finom volt, illetve további ötleket adott, de legitimizálta, hogy végre írhassak a furcsa ételek iránti mániámról. 

Véres hurka ananásszal – miért ne?

A tény, hogy kipróbáltam, érthetetlen abból az szempontból, hogy a szigeten mennyi tengeri herkentyűt, halat és marhát lehet még magyar szemmel is szinte nevetséges áron végigkóstolni. Tehát egy olyan ember számára (jelen esetben én), aki képes lenne egész életében csak polipot vagy garnélát enni, annak egy herkentyűparadicsomban véres hurkát választani az étlapról (amit alapjáraton nem is annyira kedvel), nem tűnik logikusnak. De az étlapon az állt, hogy véres hurka ananásszal, vagyis Morcela Com Ananás, ez pedig máris új megvilágításba helyezte a dolgokat.

Az azori ananásszal készült morcelát a szállásunkon is elkészítettük, mégpedig salátával és salsával megspékelve. (A szerző felvétele)

Az ananász ugyanis a herkentyűk, a koriander és a marakuja mellett az az étel, ami nélkül szerintem nem érdemes élni, ráadásul mindig is nagy rajongója voltam az experimentális konyhának, ezért adta magát, hogy teszteljem ezt a szokatlan összeállítást.

A véres hurka az véres hurka, gondolhatjuk, de

a portugál véres hurka egy kicsit különbözik az általunk ismert rizses verziótól: rizs helyett zabbal készül, illetve sok, meglehetősen sok szerecsendió található benne, amitől bámulatosan illatos lesz.

(Végig azt hittem, fahéj is van benne, de ennek nem találtam nyomát a netes szakirodalomban, így betudom érzéki csalódásnak.)

Egy magyar disznóvágáson valószínűleg senkinek eszébe nem jutna gyümölccsel tálalni ezt az ételt, aminek oka talán kevésbé ízlésbeli, mintsem éghajlati különbségekben rejlik, de mivel São Miguelen gyakorlatilag folyamatosan 20 fok körül van a hőmérséklet, és üvegházakban ugyan, de ananászt is termesztenek (az azori ananász is megér egy külön fejezetet, sokkal ízletesebb, zsengébb és édesebb mint bármelyik ananász, amit eddig kóstoltam), és egyébként a sajtokat is lekvárral eszik,

valahogy teljesen egyértelmű lépésnek tűnik az illatos hurkát az enyhén savanykás, ugyanakkor édes ananásszal tálalni.

Volt étterem, ahol friss ananászdarabkák formáltak falatkatonát a karikákra vágott sült hurkával, máshol, ahogy láttam, grillezett ananász került a véres hurka mellé, megint máshol az egészet még nyakon öntötték kristálycukorral és cukros ananászszirpuppal; ami viszont mindehol megegyezett, hogy ezt a könnyed kis zsír- és szénhidrátbombát előételnek titulálták. 

Extrém, de érdemes kipróbálni

Hogy honnan e vonzalmam az unortodox fogások iránt, az rejtély, de tény, hogy szinte bármit (ételnek titulált dolgot, természetesen) hajlandó vagyok megkóstolni. Talán óvodában kezdődött, ahol a zsíroskenyér mellé almát kaptunk, vagy a családban jellemzően cukorral fogyasztott káposztás tészta nyitotta szélesre kíváncsiságom kapuját – voltaképpen mindegy is, a lényeg, hogy a kísérletezgetés sok finomsághoz elvezetett már életem során. Persze nem mindig sültek el jól ezek a kalandok, az egyik során például meg sem álltam a kórházig, mert valamilyen, azóta is tisztázatlan kombináció anafilaxiás sokkot okozott. Dehát aki mer, az nyer, és a mérleg nyelve még mindig a jó élmények felé billen, ezért most meg is osztok néhány furcsa felfedezésemet, amelyekkel garantáltan semmilyen rossz élmény nem ért azon kívül, hogy gyorsan elfogytak. 

Salsa almával vagy sárgadinnyével

Egyik kedvenc dolgom széles e világon a vöröshagymából, ananászból, paradicsomból, kaliforniai paprikából, papayából, chipotle konzervből (fafüstön szárított jalapeno paprika fűszeres adobo szószban) és rengeteg koriaderből készült salsa, olívaolajjal és lime-mal nyakon öntve, sózva, borsozva.

Mivel itthon nem mindig kapható papaya, vagy ha kapható is, rendkívül drága, egyik nyáron arra jutottam, hogy én bizony sárgadinnyével próbálom ki. És lám, jó volt. De ezt a salsát bármikor képes vagyok fogyasztani, ráadásul a barátnőimmel tartott karácsonyi vacsorán is már évek óta kötelező jelleggel kell prezentálnom a fogást (igen, mert ennyire jó, és ennyire passzol mindenhez), így a sárgadinnye sem mindig opció, tekintve, télen az sem elérhető, így jött az alma: kellően kemény, savanykás, mégis mi baj lehet, ha azt teszek bele? Hát semmi, mivel egészen neutrális hozzávaló, viszont épp annyira növeli meg a salsa mennyiségét, és billenti helyre a savanykás-édes egyensúlyt, hogy a végeredményt közel tökéletesnek tekinthetjük. Persze ha minden közértben papayát dobálnának utánam fillérekért, lehet, hogy visszatérnék az eredeti verzióhoz, de ameddig ez nem így lesz, jó az alma is.

Vaníliapuding tej helyett fehérborral

Nem vagyok egy nagy cukrászmester, egyetlen sütemény van, amelyet az elmúlt kb. 15 évben többször is elkészítettem, ez pedig a fehérboros almatorta. Egy létező süti, amire úgy bukkantam még zsenge egyetemista koromban, hogy almaimádó barátnőmnek kerestem receptet, és az egyik receptkeresőben két hozzávalóra korlátoztam a találati listát: alma és fehérbor. A fehérboros almatorta volt az egyetlen találat. Különcségét az adja, hogy a vaníliapudingot fehérborban kell megfőzni, amitől nem undorító lesz, hanem ellenkezőleg; kicsit édes, kicsit savanykás, gyümölcszselé jellegű trutyit kapunk, ami rendesen megdermed, és tökéletesen illik az alma ízéhez. Fagyival megkoronázva pedig egészen katartikus lesz.

Itt alighanem rákóczi túrós fagyikölteménnyel próbáltam. (A szerző felvétele)

Ice cream soda, vagyis szénsavas üdítő fagyival

És akkor hagyjunk a végére egy desszert-ital hibridet. Az Egyesült Államok nem a gasztronómiájáról híres. Vagyis ami jó, az vagy valamelyik bevándorló nemzet étele vagy azok keveréke, amit pedig klasszikusan amerikainak mondunk (kis sarkítással persze), az általában valami első blikkre teljesen őrültnek tűnő, kipróbálva azonban sokszor egészen kellemes és kalóriadús furcsaság. Mint például a mogyoróvaj sajtos szendvicsben való tálalása, a kólával sült hús és hasonlók. Van azonban valami, amit két évvel ezelőttig még én sem akartam kipróbálni, mígnem egyszer úgy voltam vele, hogy ez nem maradhat így, elvégre vérbeli fagyirajongó volnék, vagy mi. Ez a nagyon egyszerű desszert az ice cream soda. Ha mindez Európában történik egy fagyival, akkor fintorok kíséretében azonnal a szemétben landol, ott azonban teljesen mindennapos dolog, és

egész pontosan annyit takar, ami a neve is: egy nagy pohár szénsavas üdítőbe egész egyszerűen belehelyeznek egy (vagy több) gombóc fagylaltot.

Ha a vanília fagylalttal tálalt jegeskávéra gondolunk, valójában nem is annyira szörnyű a gondolat. Sőt, valójában nagyon is klassz, édemes félretenni az előítéleteinket, és ezt, vagy akár a fentebb felsoroltak mindegyikét kipróbálni!

Kóla és vaníliafagyi. Ijesztő kombináció, de tényleg megéri kipróbálni! (Fotó: Getty Images)

Kiemelt kép: Getty Images