Nekem Lupi volt a nagybetűs cica. Hatalmas, hiúzos megjelenése jámbor és barátságos lelket takart, aki nemhogy elviselte, kifejezetten szerette is az öleléseket és a puszikat. Lelki társak voltunk, akik saját nyelven beszélgettek egymással: eltanultam tőle a hangjait, ő pedig nem sajnálta tőlem a válaszokat.
Végigkísért életem legboldogabb és legnehezebb szakaszain. Odaadással gondoskodtam róla, amiért viszonzásul bizalmat, végtelen szeretetet, sok vidámságot, nagy összebújásokat és nyálas cicapuszikat kaptam. Hosszú évekig közös szokás és rutinok alakították a mindennapjainkat.
Épp szoktuk egymás társaságát, és mindössze második hete élt velem, amikor észrevettem rajta a bizalom első jeleit – ekkor nyílalt belém először a felismerés: pokolian fog fájni, ha egyszer nem lesz. Igazam lett. Gazdiként kénytelenek vagyunk számolni azzal, hogy egyszer eljön a búcsú ideje, mégsem lehet igazán felkészülni arra, ami a veszteséggel jár. Aki élt már együtt társállattal, pontosan tudja: a kötelék és a hiány is valódi. Amikor egy szeretett személy meghal, természetes, hogy mély fájdalmat érzünk és kifejezzük a gyászunkat.
A társállatok halálával kapcsolatban viszont más a helyzet. Sajnos sokan vannak, akik magukra maradnak ezzel a fájdalommal, és azt érezhetik, nincs joguk megélni vagy kimondani, milyen mélyen érinti őket a veszteség.
A (jogfosztott) gyász ezer arca
Noha egyesek a háziállatok halálát jelentéktelen veszteségnek tekinthetik, vagy nem értik az ember-állat kapcsolat mélységét, pszichológiai kutatások mégis arra utalnak, hogy egy szeretett társállat halála egy közeli emberi hozzátartozó elvesztéséhez hasonló érzelmi megterheléssel járhat. Amikor a környezet nem ismeri el az érzelmek jelentőségét, vagy bagatellizálja azokat – hiszen „csak egy kutya volt” –, az érintettek úgy érezhetik, gyászuk láthatatlan marad a külvilág számára.
A szívfájdalomnak ezer arca lehet: gyászról beszélünk, ha meghal egy szerettünk, ha szakítunk, ha véget ér egy barátság, ha elveszítjük a munkahelyünket, illetve bármi mást, ami mélyen része volt az életünknek. Akkor miért is ne lehetne elgyászolni szeretett háziállatainkat? Fontos tehát, hogy hazánkban is megértsék: a társállataink elvesztése utáni gyász éppúgy figyelmet és együttérzést érdemel.
Egy közösség gyászolóknak
Ezért is nagyszerű dolog, hogy létezik Magyarországon egy közösség, ami teret ad ennek a különös, sokszor bénító gyászfolyamatnak. Miután februárban Lupi örökre elaludt, először a petloss.hu-n, majd később a Petloss.hu – Community nevű, közösségi médiafelületektől függetlenül működő csoportban kerestem kapaszkodót, ahol gyászoló gazdik oszthatják meg egymással saját veszteségélményüket egy biztonságos és támogató térben.
A közösség szíve-lelke Onody Viktória, a petloss.hu és a Petloss.hu – Community alapítója, Magyarország első társállatgyász-specialistája, aki saját vesztesége útján szembesült a témát érintő társadalmi és szakmai hiányosságokkal. Viktória gyermekkorában, egy családjukat érintő veszteség idején tapasztalta meg először, milyen mély érzelmi biztonságot tud nyújtani egy kiskutya jelenléte. Nem csupán játszótárs volt számára, hanem menedék és barát is, aki abban az időszakban valódi megtartó erőt jelentett, és aki mellett a mindennapok is elviselhetőbbé váltak.
Onody Viktória társállatgyász-specialista, a petloss.hu és a Petloss.hu – Community alapítója
Viktória 2013-ban kezdett el mélyebben foglalkozni a gyász témájával. Akkor még nem kifejezetten a társállatvesztés felől közelített, eleinte a gyász folyamata, valamint a tanatológia (a haldoklással, halállal és a gyásszal összefüggő lelki megnyilvánulások kutatási területe) mint tudomány foglalkoztatta. Néhány évvel később azonban társállatai tragikus halála új irányba terelte a figyelmét.
– A veszteség mélyen érintett, megrendült a világom és az emberi jóságba vetett hitem. Miközben kapaszkodókat kerestem, nem találtam olyan segítséget, amely ezt a veszteséget a maga mélységében és összetettségében kezelte volna – meséli Viktória, akiben ekkor fogalmazódott meg, hogy Magyarországon hiányzik a társállatgyászolók számára elérhető szakmai támogatás és kísérés.
Viktória a társállatgyász és kisállathospice témájában az Egyesült Államokban vett részt több átfogó képzésen, és a mai napig is nemzetközi szakmai közegben bővíti a tudását. A terület neves úttörője, dr. Wallace Sife volt az egyik szakember, akitől a társállatgyászról tanulhatott.
– Tanárként rendkívül következetes és szigorú volt, a szakmai pontosságot és az etikai tisztaságot alapértéknek tekintette (dr. Walace Sife 2020. április 8-án hunyt el – szerk.). A képzéseken nem engedte meg a felszínességet, mély, önreflexív munkát várt el, mert hitt abban, hogy a segítő szakmai stabilitása saját élményen, tapasztalaton és önreflexión keresztül épül.
Egy levelében ezt írta hozzám: „Éreznem kell, hogy azért válaszolsz ezekre a kérdésekre, mert szereted a tantárgyat, és minél többet szeretnél megtanulni róla. Ez az, ami kihozza belőled a legjobbat. E nélkül a belső motiváció nélkül valószínűleg nem fogod tudni teljesíteni ezt a kurzust. A feszült vagy erőltetett írás mindig nyilvánvaló, és elfogadhatatlan. Ha szereted, amit csinálsz, soha nem kell dolgoznod. Üdv a fedélzeten. Walace Sife.”
Kapcsolódó: Hogy dolgozható fel a kisállat otthoni halála?
Bár külföldi képzései során Viktória több meghatározó szakembertől tanulhatott, dr. Sife szemlélete különösen maradandó nyomot hagyott benne.
– Öröksége számomra túlmutat a tanításain, abban a szakmai közösségben is tovább él, amelyet létrehozott, és amelynek támogatása ma is erőforrást jelent számomra – meséli. – Amikor saját veszteségem után kapaszkodót kerestem, megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy hangot adok ennek a sokszor csendben hordozott fájdalomnak, és szakmai keretet teremtek azok számára, akik hasonló veszteséget élnek át.
Ebben az időszakban magam is találkoztam azzal a mondattal: „majd lesz másik kutyád”. Akkor értettem meg igazán, mennyire nehéz sokak számára elfogadni, hogy egy kisállat sem pótolható. Ekkor vált számomra világossá az is, mennyire láthatatlan tud lenni a társállatgyász.
Viktória fontosnak érzi, hogy a gyász ne maradjon a „csak egy állat volt” típusú mondatok mögött. Mint fogalmaz: –
Számomra a láthatóvá tétel nem csupán szakmai vállalás, hanem társadalmi felelősség is,
hogy a társállat elvesztéséről nyíltan és méltósággal lehessen beszélni, és az érintettek hiteles szakmai kapaszkodókhoz juthassanak.
Viktória elsősorban biztonságos, strukturált keretet teremt a hozzá forduló gyászolók számára. Úgy véli, a társállat elvesztése nem csupán érzelmi fájdalmat jelent, gyakran bűntudatot, identitásbeli megingást és egzisztenciális kérdéseket is előhívhat.
Egy szeretett társállat halála egy közeli emberi hozzátartozó elvesztéséhez hasonló érzelmi megterheléssel járhat (fotó: Getty Images)
Az egyéni és csoportos kísérés során abban segít, hogy az érintettek értelmezni tudják az érzéseiket, közelebb kerüljenek azokhoz, megértsék a gyász természetes hullámzását, és idővel megtalálják azokat a belső és külső erőforrásokat, amelyek mentén a veszteség és az elhunyt társállat emléke beépülhet az életük történetébe és mindennapjaiba.
– 2022-ben, 10 hónap különbséggel elveszítettem mindkét kutyámat – meséli kollégám és sorstársam, Anita, akit Viktória kísért a veszteség útján. – Egyetlen családtagom halálakor sem éreztem ilyen pusztító kínt, mint akkor. Viki az életem legnehezebb periódusában, amikor úgy éreztem, hogy megfulladok a gyászban, segítő kezet nyújtott, és megtanított úszni, hogy a felszínen maradjak. A hullámok nem simultak ki teljesen azóta sem, csak – hála neki – egyre jobban tudok navigálni közöttük.
– A szakmai kísérésben különösen fontos a legitimáció, annak megerősítése, hogy amit a társállatát gyászoló ember átél, az valós és érthető – folytatja Viktória. – Az ember-állat kapcsolat több szempontból is sajátos. A társállatok a mindennapjaink részévé válnak, jelen vannak a rutinokban, az érintésben, a közös időben, és sokszor a feltétel nélküli elfogadás élményét adják.
Amikor ez a kapcsolat megszakad, nemcsak egy szeretett lényt veszítünk el, hanem egy mindennapi érzelmi támaszt, egy biztonságot adó jelenlétet is. A munkám célja, hogy ebben az időszakban a gyászolók megtartó jelenlétre, szakmai keretre és együttérző figyelemre találjanak.
„A szeretet nem tárgyiasít”
Sokan tapasztaljuk, hogy a hiány, a fájdalom és a kötődés megszakadásának megrendítő élménye sokban hasonlít az emberi szeretteink elvesztéséhez kapcsolódó gyászélményhez. Viktória úgy véli, ez érthető és indokolható, hiszen mint mondja:
– A veszteség megélésének mélységét nagymértékben a kapcsolat minősége és a kötődés erőssége alakítja, függetlenül attól, hogy az elveszített lény ember volt-e vagy állat. A szeretet nem tárgyiasít. Éppen ezért a társállat elvesztésekor átélt érzelmek intenzitása sok esetben összevethető egy ember elvesztésének fájdalmával. Nem ritka, hogy bár a gyászoló számára számos jelentős ember hunyt el, a kisállatának halála mégis mélyebben érintette.
A különbségek inkább a kontextusban jelennek meg. A társállatgyász gyakran kevésbé elismert társadalmilag, ezért a gyászoló nemcsak a hiánnyal küzd, hanem azzal is, hogy a környezete relativizálja a fájdalmát. Ez az úgynevezett jogfosztott gyász élményét erősítheti, amely elszigeteltséghez vezethet.
Fontos, hogy ne szégyelljük a gyászunkat. A társállat elvesztése miatti fájdalom annak a mély szeretetnek a jele, amely ember és állat között létrejött.
Magam is átélem: a veszteség egyik különösen nehéz része, hogy sok esetben a gazdiknak kell meghozniuk az eutanáziáról szóló döntést. A gyászfeldolgozás során sokan érzünk emiatt mély bűntudatot – még akkor is, ha megbizonyosodtunk arról, hogy nincs más megoldás, és ez a legjobb és legfelelősebb döntés, amit meghozhatunk.
„Ez lesz életünk egyik legfájdalmasabb, ugyanakkor legszeretetteljesebb pillanata. … Amikor felelősséget vállaltunk kedvencünkért, ezt a terhet is magunkra vettük” – írja A szivárványhíd túloldalán – Útmutató kedvencünk elvesztésének feldolgozásához című könyvében dr. Wallace Sife.
Viktória szerint a gyászfeldolgozásban valóban sajátos hangsúly lehet az eutanázia kérdése. Úgy gondolja:
– A döntés felelőssége – még ha szeretetből és gondoskodásból születik is – gyakran mély bűntudattal terhelheti a gyászolót. További különbség az is, hogy a társállatokkal való kapcsolat sokszor a mindennapi fizikai közelségen, az érintésen és a közös rutinokon alapul.
Amikor ez a jelenlét megszűnik, nemcsak egy szeretett lény hiányzik, hanem az egész napi struktúra átalakul. A veszteség így nemcsak érzelmi, hanem szabályozási szinten is hat: megbillenhet a belső egyensúly és a biztonságérzet. Összességében tehát a társállat elvesztéséhez kapcsolódó gyász sajátos hangsúlyokkal jelenik meg. A kötődés minősége, a mindennapi együttélés intenzitása és a társadalmi elismerés hiánya adják a legmarkánsabb különbségeket.
Van még hova fejlődnie a világnak
Bár az állattartás kultúrája hatalmasat változott az elmúlt évtizedekben, és ma már egyre több háztartásban családtag a kedvenc is, a társadalom még napjainkban is hajlamos érvényteleníteni, nem elismerni a társállatveszteséggel járó érzéseket.
– Valóban sokat elárul egy társadalomról az, ahogyan az állatokhoz viszonyul – vélekedik Viktória. – Az elmúlt évtizedekben érzékelhető változás történt, egyre több ember tekint a társállatára társként, családtagként. Ugyanakkor a régi szemléletmódok még mindig jelen vannak a közgondolkodásban.
Amíg egy állatra elsősorban tulajdonként vagy funkcionális szerepében tekintenek, addig az elvesztéséhez kapcsolódó gyászt is könnyebb bagatellizálni.
Azt gondolom, hogy ahogy az állatokhoz való viszonyunk változik, úgy a társállatveszteség megítélése is fokozatosan átalakul. Az, hogy egyre többet beszélünk erről, már önmagában is fontos lépés ebbe az irányba.
A természet ereje
Ugyan a cicám elvesztése miatti fájdalmat jelenleg nem tudja csillapítani semmi, az éledező természetbe mégis felemelő volt megérkezni. A világ ritmusa – az évszakok változása, az élet körforgása – sokak számára segíthet keretbe helyezni a veszteség élményét. Viktória munkája során épp ezért szentel kiemelt figyelmet a természet gyógyító erejének is. Szakmai fejlődése részeként erdőfürdő-vezető oktatáson vett részt, jelenleg pedig egy ökopszichológiai irányultságú képzést is végez egyetemi tanulmányai mellett.
Ahhoz, hogy hordozni tudja az érzelmileg megterhelő történeteket – hiszen hivatása során nap mint nap találkozik mások veszteségével és fájdalmával –, gyakran maga is a természet erejét hívja segítségül.
– A családom, a társállataim, a természetben eltöltött idő fontos megtartó erőt jelentenek számomra. Ez a hivatás érzelmileg nagyon megterhelő, az évek során több száz veszteségtörténettel találkoztam, gyakran egészen részletesen elmesélve. Mindegyik történet mélyen megérint, nem is lehetne másképp…, azonban meg kellett tanulnom határokat húzni. A kísérés során jelen vagyok a másik ember fájdalmában, kapcsolódom az elhunyt társállathoz, de közben figyelnem kell a saját érzelmi egyensúlyomra is.
Vannak történetek, amelyek még napokig velem maradnak. Ilyenkor tudatosan keresem azokat a tereket, ahol újra töltődhetek. Számomra ilyen a természet. Gyakran felhúzom a túracipőmet, kimegyek az erdőbe a kutyáimmal, és hagyom, hogy a mozgás, a csend és a természetben szerzett érzékszervi élmények lassan visszavezessenek a belső egyensúlyhoz – meséli Viktória, kinek gondolatait olvasva tisztábban (és talán némi megnyugvással) értem: ahogyan az évszakváltás a természetben, úgy az elmúlás is az élet körforgásának része, a gyász pedig annak a szeretetnek a következménye, amely most is összeköt bennünket elhunyt szeretteinkkel.
Kapcsolódó: Társállataink is gyászolnak a maguk sajátos módján
Kiemelt kép: Getty Images
