- Van, aki munkahelyét és otthonát is feladja, hogy autista gyereke megfelelő iskolába járhasson, de még a jó szakmai ellátás sem jelent feltétlenül méltó körülményeket.
- Penészes falak, hat különböző épület, hosszú várólisták: Monek Petra gyógypedagógus 25 éve dolgozik autista gyerekekkel, és most az intézmény jövőjéért küzd.
- Mit ér a diagnózis, ha nincs megfelelő iskola? És milyen lenne egy város, ahol az autista emberek számára is érthetőbbek, kiszámíthatóbbak a mindennapok?
Kecskemét az autizmusellátás szempontjából az ország egyik legjobb helyzetben lévő városa, ahová más településekről is költöznek családok a megfelelő ellátás reményében. Csakhogy a 164 gyerekkel foglalkozó Autizmus Centrum hat különböző épületben működik, melyek egyike nemrég épp méltatlan állapota miatt került a hírekbe.
Milyen egy autizmusbarát város, és milyen esélyei vannak azoknak, akik rosszabbul ellátott településen élnek? Erről beszélgettünk Monek Petrával, a Kecskeméti EGYMI Autizmus Centrumának gyógypedagógusával, a KACAJ Alapítvány egyik létrehozójával.
Kecskemét 2019-ben kapta meg az Autizmus Mintaváros elismerést az Autisták Országos Szövetségétől. Mit jelent ez a gyakorlatban, és miben nyújt többet más településeknél?
Amikor Kecskemét ezt az elismerést megkapta, már nagyon széles volt az autista emberek számára elérhető ellátások köre. Nálunk az Autizmus Centrumban az óvodától a készségfejlesztő iskoláig biztosított az oktatás-nevelés, a Csodabogár nappali ellátóban pedig a tőlünk kikerülő fiatal felnőttek is autizmusspecifikus ellátást kaphatnak.
Ez azért fontos, mert ahol nincs ilyen lehetőség, ott a fiatal az iskola után hazakerül, elveszítheti a megszerzett készségeit, és az egyik, őt ellátó szülő is kiszorulhat a munka világából. Kecskeméten tehát sok minden elérhető, ami máshol nem, de ez közel sem jelenti azt, hogy mindenki megfelelő ellátáshoz jut. A Csodabogárban is várólista van, és mi is sokkal több gyereket tudnánk fogadni, ha lenne elegendő helyünk és szakemberünk.

Monek Petra gyógypedagógus (Forrás: saját fotó)
Milyen intézmény az Autizmus Centrum és kik járnak hozzátok?
A Kecskeméti EGYMI részeként működünk, jelenleg 164 gyereket látunk el háromtól 23 éves korig, az óvodától a fejlesztő iskoláig. Egyetlen dolog közös bennük: mindegyiküknek van autizmusdiagnózisa. Egyébként nagyon különbözőek, többségük értelmileg is érintett, de más fogyatékosság is társulhat az autizmushoz.
Van egy különleges integrációs csoportunk is, amely egy többségi általános iskolában működik. Itt ép intellektusú autista gyerekeket készítünk fel, afféle nulladik évfolyamon, a többségi első osztályra.
Olyan gyerekek is kerülnek hozzánk, akik korábban többségi iskolába jártak, de nem kapták meg a szükséges támogatást. Ilyenkor először sokszor a gyereket és a családot ért sérüléseket kell helyrehoznunk, hogy ha lehetséges, ismét elérhetővé váljon számukra az integrált oktatás.
Ez is érdekelhet: SNI az osztályban – miért ilyen nehéz ma együtt tanulni?
Így működik az Autizmus Centrum
Ha ilyen nagy szakmai tudás halmozódott fel nálatok, miért kell mégis ennyi nehézséggel megküzdenetek?
Az egyik legnagyobb problémánk, hogy az Autizmus Centrum hat különböző épületben működik, Kecskemét hat pontján. Ahogy bővültünk, mindig kaptunk valahol egy kisebb helyet. Így pedig nagyon nehéz megszervezni a munkát, a helyettesítéseket, vagy akár egy jó kollegiális közösséget kialakítani.
De ez a kisebbik probléma. Képzelj el egy családot, ahol három autista gyerek van – az autizmus részben genetikai meghatározottságú, így ez egyáltalán nem ritkaság – , és mindhárman hozzánk járnak. Előfordulhat, hogy az anyukának tömegközlekedéssel a város három különböző pontjára kell elvinnie őket reggel, majd épp, hogy meg tud fordulni, mert délután ugyanezt az utat visszafelé is meg kell tennie. Ez a gyerekeknek sem jó, és a családokat is teljesen kikészíti.
Ilyenkor nem lehetne legalább a testvéreket ugyanabba az épületbe elhelyezni?
Laikusként ez teljesen jogos kérdés. Csakhogy nekünk elsősorban azt kell néznünk, hogy az adott gyereknek melyik csoport tudja biztosítani a legmegfelelőbb fejlesztést. A testvérek lehetnek különböző korúak, eltérő képességűek, és nem biztos, hogy a nekik megfelelő csoportok ugyanabban az épületben működnek.
Most akkor azt nézzük, hogy a gyerek megkapja azt az ellátást, amelyhez joga van, vagy azt, hogy a szülőnek egyszerűbb legyen a közlekedés? Egyik szempontot sem lehetne figyelmen kívül hagyni. Ezért lenne szükségünk egy olyan épületre, ahol mindenki elfér.
Mindeközben egyik épületetek állapota miatt a közelmúltban a hírekbe is bekerültetek. Milyenek ott a körülmények?
Ez egy több mint százéves épület, eredetileg általános iskolának épült. Gyönyörű, hangulatos ház egyébként, és nem az a baj vele, hogy régi. A gond az, hogy állapota miatt az egészségre káros. Iszonyatosan vizesednek a falak, penészesek, mállik a vakolat. Ez méltatlan a gyerekekhez.

Az intézmény egyik mosdója azoknak is ismerős lehet, akik 40-50 éve jártak iskolába (Forrás: Monek Petra)
Emellett vannak csoportjaink, amelyeknek az udvaron keresztül kell eljutniuk a vécére. Télen ez azt jelenti, hogy a gyerek nagykabátban, sapkában, hótaposóban elindul, aztán egy alig fűtött helyiségben levetkőzik, majd visszaöltözik, és visszamegy az épületbe. Képzeljünk el egy autista lányt, akinek a menstruációja miatt naponta többször is ki kell mennie. Egy autista gyereknél, akinek egyébként is nehézségei lehetnek a vécéhasználattal, ez különösen megterhelő.
Mióta próbáltok változtatni ezen? És most látszik valamilyen megoldás?
Tizenegynéhány éve kaptuk ezt az épületet az önkormányzattól, és már akkor is ilyen állapotban volt. Azóta folyamatosan jelezzük a problémákat a tankerületnek, rengeteg megbeszélés volt, sok millió forint ment el állagmegóvásra, de érdemi változás nem történt.
Túl vagyunk a hatvannyolcadik egyeztetésen, ahol mindenki elmondja, hogy ez tarthatatlan, együttérez velünk, aztán mégis minden marad a régiben. A vizesedés miatt most egyes csoportokat valószínűleg át kell költöztetnünk, mert bizonyos helyiségekben egyszerűen nem maradhatnak a gyerekek.
Most azért vannak előrelépések: az önkormányzat felajánlott két üres épületet, de ezek felújítása is rengeteg pénzbe kerülne. A költözés legkorábban jövő szeptemberben történhetne meg. Mi hosszú távon egyetlen, megfelelő méretű épületet szeretnénk.
Ez egy többmilliárdos beruházás lehet éa akkor fogom elhinni, hogy megvalósul, ha látom, hogy pénzt különítettek el rá, vagy legalább pályázati lehetőség nyílik. Ezért küzdünk most a szülőkkel összefogva.
„Vagy költözöl, vagy utazol nonstop”
Azt mondtad, hogy Kecskemét országos összehasonlításban még így is jó helyzetben van. Mi történik akkor egy olyan családdal, amelyik egy kisebb Bács-Kiskun megyei településen él, és kiderül, hogy autista a gyereke?
Az ellátáshoz jutás országos szinten nehéz. Vannak jobban ellátott és kevésbé jól ellátott területek. Kecskeméten viszonylag sok lehetőség van, de még itt is túlterhelt a rendszer. Ha egy kis faluban élsz, akkor vagy költözöl, vagy utazol nonstop.
És ez nyilván nem ideális, mert a család élete teljesen a fejlesztések, az iskola, az ellátás megszervezése körül fog forogni. Nálunk is vannak olyan családok, akik a Nyírségből vagy akár külföldről költöztek ide. Gyakorlatilag felszámolták korábbi életüket, feladták a munkahelyüket, eladták a lakásukat, hogy a gyerekük megfelelő szakmai ellátást kaphasson.
Ha egy család először szembesül azzal, hogy a gyereke autista lehet, honnan tudhatja, mit kell tennie?
Két út van, az állami és a magán. Az állami rendszerben a pedagógiai szakszolgálatnál indulhat a folyamat, ahol különböző vizsgálatokat végeznek, és szükség esetén tovább küldik a gyereket a szakértői bizottsághoz. Az autizmus diagnosztizálásában pszichiáter is részt vesz.
A magánellátásban is lehet diagnózist szerezni, de az alapos vizsgálat ott sem annyiból áll, hogy valaki húsz percet beszélget a gyerekkel. Szülői interjúra, megfigyelésre, különböző vizsgálatokra és több szakember együttműködésére van szükség.
És amikor a család megkapja a diagnózist, akkor jön a következő kérdés: hová tud menni a gyerekkel? Melyik óvoda, iskola fogadja? Milyen támogatásokra jogosult?
Ebben kapnak elegendő segítséget a szülők?
Egy ideális világban a család a diagnózissal együtt minden fontos információt megkapna. Milyen ellátási lehetőségei vannak, milyen állami támogatások járnak, kihez fordulhat krízishelyzetben. És persze abban is támogatni kellene őket, hogy feldolgozzák a diagnózist.
Csakhogy az ellátórendszer iszonyatosan túlterhelt. Nem arról van szó, hogy a szakemberek nem akarnak segíteni, hanem arról, hogy hatalmas várólistákkal dolgoznak, és éjjel-nappal vizsgálnak, dokumentálnak.
Nincs olyan rendszer, hogy minden család kezébe adnak egy útmutatót, amiben összegyűjtötték a lehetőségeket. Így aztán a szülők az interneten tájékozódnak, más érintett családokat vagy civil szervezeteket keresnek. Az Autisták Országos Szövetsége, az AOSZ és sok helyi szervezet rengeteget segít ebben. De nagyon nagy káosz tud lenni.

Áldatlan állapotok az intézményben (Forrás: Monek Petra)
Ha végül megvan a diagnózis és az intézmény is, akkor már biztosított a megfelelő oktatás?
Sajnos nem feltétlenül. Ha egy intézmény alapító okiratában szerepel az autista gyerekek ellátása, az autizmus önmagában nem lehet kizáró ok, de férőhelyhiány miatt így is elutasíthatják a jelentkezőt. Az sem mindegy, milyen támogatást kap a gyerek. Megfelelő segítséggel sokan szépen boldogulnak a többségi oktatásban, enélkül viszont komoly nehézségeik lehetnek.
Ráadásul az autizmus nagyon sokféleképpen jelenhet meg. A jó intellektusú autista gyerekek, különösen a lányok, sokáig képesek maszkolni, vagyis elfedni a nehézségeiket. Kívülről úgy tűnhet, minden rendben, miközben rengeteg energiájukba kerül az alkalmazkodás. Előfordul, hogy csak akkor derül ki, milyen segítségre lenne szükségük, amikor ebben már teljesen elfáradnak.
Mitől lenne valóban autizmusbarát egy város?
Eddig elsősorban az oktatásról és az ellátásról beszéltünk. De ha egy autista ember szempontjából nézzük, az élet minden területén fontos lenne, hogy a dolgok láthatók, érthetők és bejósolhatók legyenek. Akár a közlekedésben, akár az orvosi ellátásban, hivatali ügyintézésben, de még egy fagyizóban is.
Mondok egy egyszerű példát. Bemegy egy autista ember a kormányablakba, mert lejárt a személyi igazolványa. Lehet, hogy egyébként dolgozik, teljesen önálló életet él, de ebben a helyzetben még sosem volt. Nagy segítség lenne, ha pontosan, számára érthető módon látná, mi fog történni.
Első lépés, hogy sorszámot húzol. Második, hogy figyeled a kijelzőt. Közben hol várakozhatsz, leülhetsz-e, mikor kell odamenni az ügyintézőhöz. Ezt lehet szöveggel, képekkel, piktogramokkal vagy akár videóval is szemléltetni. Vannak már ilyen kezdeményezések, például a DATA nevű, autista emberek önállóságát segítő digitális rendszer is. De ezek még viszonylag szűk körben elérhetők.
Vagyis itt is akadálymentesítésről beszélünk, csak nem a megszokott értelemben.
Pontosan. Amikor akadálymentesítésről beszélünk, általában a mozgássérült emberekre gondolunk, rámpára, liftre, megfelelően kialakított mosdóra. Az autista emberek esetében viszont vizuális és szenzoros akadálymentesítésre is szükség lenne.
A csendes órák például nagyon jó kezdeményezések. Kecskeméten a Decathlon után az Univer üzleteiben is bevezették ezeket, és már egy játszótéren is vannak csendes órák. Ez nem egyszerűen annyit jelent, hogy kisebb a zaj. A fények, a hangok, a hőmérséklet, az ingerek mennyisége mind számíthatnak.
És az is fontos, hogy a családnak ne kelljen állandóan magyarázkodnia, ha a gyereke másképp viselkedik, mint amit a környezete megszokott.
Ezek alapján egy autizmusbarátabb város kialakításához nem feltétlenül kellenének hatalmas beruházások. Akkor miért tartunk mégis ennyire messze ettől?
Sok mindenen lehetne változtatni. Csendes órákat például egy kormányablakban is be lehetne vezetni, vagy kiszámíthatóbbá tenni az ügyintézést, a közlekedést, az egészségügyi ellátást. Persze mindezt szakmailag át kell gondolni, mert ami az egyik autista embernek segítség, az a másiknak nem biztos, hogy az.
De szerintem a társadalmi hozzáállással is komoly gondok vannak. A szülők mesélik, hogy bizonyos nyugat-európai országokban mennyivel természetesebben, elfogadóbban fordulnak a fogyatékossággal élő emberek felé. Ott hosszú évek óta dolgoznak a szemléletformáláson.

Az épületre esztétikai szempontból is ráférne a felújítás (Forrás: Monek Petra)
Remélem, egyszer mi is eljutunk ide. Az ellátórendszer problémái sem új keletűek. Politikai oldaltól függetlenül a fogyatékossággal élők és a támogatásra szoruló családok ügye régóta háttérbe szorul. Látok változásokat, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, amit optimálisnak nevezhetnénk. Nem is az ideálistól, hanem az optimálistól is.
Egy alapítvány küzdelme az épületért
Kollégáiddal és szülőkkel létrehoztátok a KACAJ Alapítványt. Miért éreztétek szükségét egy újabb civil szervezetnek?
Az Alapítvány létrehozása azért is volt egy kézenfekvő gondolat, mert kb. 20 éve néhány lombikos társammal együtt létrehoztuk a LOMBIKBABA Közhasznú Alapítványt. Hatalmas eredményeket értünk el, több jogszabályt is sikerült megváltoztatnunk. Ebben az időszakban már megtapasztalhattam, hogy mekkora ereje tud lenni a civil összefogásnak.
Korábban is volt Kecskeméten egy egyesület, aminek rengeteget köszönhetünk, de ők az egész kecskeméti és környékbeli autista közösséget támogatják. Mi kifejezetten az Autizmus Centrumot szerettük volna segíteni. Fejlesztő- és sporteszközöket, klímákat vásárolunk, programokat szervezünk, támogatjuk a kollégák továbbképzését. Most például két helyszínünkre gyűjtünk játszótérre.
Kerekesné Sipos Csilla kolléganőmmel, aki érintett szülő is, ketten visszük a feladatok jelentős részét. De ma már nemcsak eszközökért és programokért dolgozunk, hanem az intézmény jövőjéért is. Az épület ügyében is minden lehetséges fórumon próbálunk segítséget kérni.
Huszonöt éve vagy a pályán, rendre hasonló falakba ütközöl. Mi ad még reményt arra, hogy sikerül előrelépni?
Most vannak biztató fejlemények, több egyeztetés zajlik, de a szülőkkel együtt már nagyon türelmetlenek vagyunk. Nemrég olvastampéldául, hogy Gyömrőn 11 milliárd forintból épülhet iskola. Szívből örülök nekik, és közben azt kérdezem, mi hogyan juthatnánk el idáig.
Azt szeretném, ha a mi gyerekeink is méltó körülmények között tanulhatnának. Huszonöt éve dolgozom itt, és még mindig hiszek abban, hogy ez sikerülhet. De most már nagyon szeretném, ha nem újabb megbeszélések következnének, hanem egyszer végre tényleg beköltözhetnénk egy megfelelő épületbe.
Kapcsolódó: Egyre több a neurodivergens gyerek az iskolákban
Kiemelt kép: Getty Images