Hajni Pécsett született, és majdnem harmincéves koráig ott is élt. Mindig tanulási nehézséggel küzdött, amit ma már úgy mondunk, hogy „disz-es” volt, de akkoriban ezt még nemigen nevezték nevén. Ötödikes korában kezdett rajzolni, és hirtelen ráébredt, hogy a sok akadály és sikertelenség után végre talált egy olyan terepet, ahol neki is jól mennek a dolgok. Művészeti és zenei középiskolába is felvették, és akkor érezte először, hogy valóban ő dönthet, ő alakíthatja a sorsát.
Minden a színházra fut ki
A férje munkája miatt többször is költöztek, és Hajni mindannyiszor újrakezdte. Egyszer véletlenül meghallotta, amint a párja arra a kérdésre, hogy mit szeret benne a legjobban, ezt válaszolja: „Azt, hogy a sz@rból is várat épít!” Kicsit talán erős megfogalmazás, de
jól kifejezi Hajni elpusztíthatatlan vágyát és akaratát arra, hogy létrehozzon valamit a semmiből.
Baján és Keszthelyen is alapított egy-egy szobaszínházat. Keszthelyen különböző művészeti csoportokat is működtet, amelyek tevékenysége egymást támogatja.
„Minden úgy van felépítve, hogy a színházra tudjon kifutni” – meséli. „Van egy írószakkör, egy művészeti alkotókör, és vannak a drámások. Ezeknek a csoportoknak a munkáiból egy teljes színházi produkciót létre lehet hozni. Az írókkal papírra vetünk egy szöveget, amit a drámásokkal színpadra viszünk, az alkotókörösökkel pedig kitaláljuk a díszletet és a jelmezeket. Így lesz a három kis csapatból egy nagy csapat.”
Persze a gyerekeknek nem mindig könnyű eldönteniük, hogy melyik szakkörbe szeretnének tartozni, de szerencsére van átjárás ezek között. Ráadásul projektmunkákról van szó, tehát az évek során az alkotók válthatnak, és más-más területeken is kipróbálhatják magukat. Ma már Hajni két fia, a 13 éves Barna és a 11 éves Kende is jár a drámaszakkörbe.
Kapcsolódó: Lélekgyógyítás színházzal, avagy hogyan segíthet a drámapedagógia?
Hajni mindig hagyja, hogy a gyerekek maguk hozzák a témákat, amelyekről színdarabot szeretnének készíteni. Tavaly a nagyszülő-unoka kapcsolat került a fókuszba, és a végeredmény egy megható-vicces darab lett. Az idén megrázóbb anyag születik, ugyanis sokan megtapasztalták a kortárs bántalmazás különböző formáit, most ez kívánkozik színpadra.
Ezúttal a szokásosnál hosszabb idő szükséges, amíg az anyag elnyeri végső formáját, de Hajni nem sürgeti őket, hagyja, hogy a dolgok kiforrják magukat. Minden évben viszi a csoportjait a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozóra, de az idén kihagyják, mert később készül el a darab. Semmi nem éri meg azt, hogy kapkodás legyen a vége, a darabbal majd jövőre is részt vehetnek a találkozón.
Úgysem lehet megcsinálni?
Ha ez nem lenne elég, Hajni más ügyekkel is foglalkozik: Kéthelyen az Irodalmi Nyavalyások alkotókörben festenek, írnak és közösen készítenek könyvet értelmi fogyatékossággal élő felnőttekkel – a csoport közösségi összefogásnak köszönhetően működik.
„Csepregi János íróval közösen visszük ezt a csoportot. Szeretünk olyasmit kitalálni, amiről az elején mindenki azt gondolja, hogy úgysem lehet megcsinálni – még én magam is. Aztán a végére kiderül, hogy de, lehet. Most is ez történt: kitaláltuk, hogy írjunk egy könyvet, illusztráljuk is, és próbáljuk meg kiadni.
Egy mesekönyvet készítünk, és az volt a célunk, hogy minden tag a képességeitől függően beszállhasson az elkészítésébe. Mindenki kitalálhatott egy szereplőt, akik elindulnak egy úton. Mindegyiküknek megvan a maga célja, problémája, amit a végére bizonyos tekintetben megold, vagy éppenséggel rájön, hogy nem is olyan nagy probléma.
Kapcsolódó: Húsvéti könyvajánló: 6 gyerekkönyv a csokinyuszi mellé
A kedvencem egy kerekesszékes hölgy, akinek a kitalált karaktere egy patak. Ez a patak mindig veszekszik mindenkivel, mert úgy érzi, őt korlátozzák, mederbe zárják, miközben szeretne kijutni a nyílt vízhez. Jánossal minden alkalommal úgy jövünk ki ezekről a foglalkozásokról, hogy direkt még ráhagyunk magunknak egy órát, hogy le tudjanak ülepedni bennünk az élmények, és át tudjuk beszélni ezeket, mert bennünk is nagyon sok érzés felbukkan.
Számunkra is nagy tanulás, mi is nagyon sokat fejlődünk a csoport által.”
Hajni mindeközben a türjei Szent László Általános Iskolában fejlesztőpedagógus. Amikor a mai gyerekekkel kapcsolatos benyomásairól kérdezem, azt mondja, szembetűnő, hogy a felnőttek többnyire a felét sem feltételezik a gyerekekről annak, amire képesek.
„Bejönnek a csoportomba, és hallom, hogy a negatív élményeikről sutyorognak. Majd megírnak önállóan egy teljes jelenetet. Ez csodálatos, és azt, hogy nem bízunk bennük, alapvető problémának látom.”
A bizalom rókája
Ha Hajnit egy állandóan lobogó, ezer fokon égő művészléleknek képzeljük, nem tévedünk. Eközben meghatározó a hatalmas belső nyugalma is. Alapvető motorja pedig a bizalom, mint mondja, ő fordítva van „bekötve”, mint a legtöbb ember, mert nem az történik, hogy a másiknak először bizonyítania kell, hogy ő megbízzon benne – ő egyből bizalmat szavaz.
Nem véletlenül lett kedvenc állata a róka, A kis herceg rókája után. És nem véletlenül nevezte el szobaszínházát is Rókavárnak, amely a bizalmat jelképezi – és azt a művészi teret is, ahol a közös alkotás gyógyító erővé formálódik.
