Gimiből a kutatóintézetbe
Úgy olvastam, nagyon hamar végeztél az egyetemen, ugye?
Nem, teljesen normál tempóban. 2016-ban érettségiztem, és 2019-ben végeztem, vagyis pont annyi idős voltam, mint a szaktársaim.
Valahogy úgy jött le, hogy hamarabb végeztél, és egy kicsit egyfajta csodagyerek-státuszba kerültél.
Ezt a csodagyerek-dolgot nem szeretem. Az, hogy gimiben négy évig kutattam, kívülről lehet látványos, de ez nem azért volt, mert én valami zseni lettem volna, hanem mert elképesztően jó témavezetőim voltak. Befogadtak kilencedikesként, hajlandók voltak tanítani, és tényleg mindent megmutattak a forrasztástól a részecskefizikáig, amire a detektoraimhoz szükségem volt. De nem voltam csodagyerek.
Hol történt mindez?
Akkor már Fehérváron laktunk, és Budapestre jártam fel, a KFKI-ba – tudom, már rég nem így hívják, de nekem az maradt. A Lendület Innovatív Detektorfejlesztő Kutatócsoportnál voltam Csillebércen.
A „csodagyerek” címkét azért sem szeretem, mert az elfedi, hogy valójában mi történt.
Ha azt mondod, hogy kitartó voltam, mert hetente többször feljártam Fehérvárról, és napi négy-öt órát utaztam, az igaz. Az is igaz, hogy a témavezetőim rengeteget tanítottak, és az is, hogy a szüleim támogatták minden őrültségemet. De ettől még nem leszek csodagyerek.
Sok nagy teljesítmény mögött tényleg ott áll egy-egy tanár vagy mentor, aki időben felismeri a tehetséget…
Igen, nálam is ez volt. Az osztályfőnököm, Sűdy Péter, kémia–biológia szakos tanár volt, és nagyon támogatta a kísérletező kedvemet. Ő tényleg nagyon mögém állt, és a többi tanár is partner volt ebben. A megállapodás nagyjából az volt, hogy amíg kitűnő vagyok, addig csinálhatom, ami igazán érdekel. Persze tanulni és teljesíteni kellett, ezt komolyan vették.
Kapcsolódó: Okosabb vagy, mint egy negyedikes? – Ezekből a feladatokból kiderül
A Teleki Blanka Gimnáziumba jártam Fehérváron, matek tagozatra, és utólag nagyon hálás vagyok azért, hogy azt tanultam meg: a kötelezőt magas szinten kell hozni, és utána lehet igazán szabadon építkezni abból, ami szenvedély.
Minden, ami izgalmas, az fizika
Hogy akadtatok össze az elméleti fizikával?
Szerintem minden gyerek kíváncsi. Mindenkit érdekel a világ, csak van, akinél ezt táplálják, és van, akinél nem. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a szüleim ezt nem kiölték belőlem, hanem támogatták. Valahogy azt tanultam meg gyerekként, hogy minden, ami izgalmas, az fizika.
Aztán persze később kiderül, hogy van, ami biológia, van, ami kémia, van, ami tényleg fizika – és igazából minden, ami igazán szép: az matek. De innen már egyenes út vezetett oda, hogy fizikus akarok lenni. Az ELTE-n akkor még létezett az elméleti fizika szakirány, és nekem nem is volt kérdés, hogy arra megyek.
Kilógtál a kamaszok közül? Mások buliztak, te meg detektorokat építettél.
Igen, de ezt sem szeretném úgy beállítani, mintha lenne egy szakadék a „rendes” kamaszok és azok között, akik valami mással foglalkoznak. Aki bulizni akar, bulizzon, ezzel semmi baj nincs. Nekem egyszerűen más volt az, ami igazán érdekelt.
Szerintem az a fontos, hogy mindenki találja meg a saját szenvedélyét.
Ha valaki detektort akar építeni, építsen detektort. Ha DJ akar lenni, legyen a legjobb DJ. Csak ne sodródásból csináljon valamit, hanem azért, mert tényleg abban van öröme.
Kapcsolódó: Azért ment egyetemre, hogy cáfolja az evolúciót – Ma sorozatot vezet róla Ella Al-Shamahi
Mit detektáltak ezek a detektorok?
Fotó: Somlyai-Sipos Szilvia
Müonokat. A müon tulajdonképpen az elektron „nagyobb testvére”, nagyjából kétszázszor nagyobb tömegű részecske. Miközben itt beszélgetünk, most is folyamatosan áramlanak át rajtunk müonok.
A témavezetőimmel, dr. Hamar Gergővel és dr. Varga Dezsővel közösen építettük ezeket a detektorokat.
Ha a gimis kutatásomról szó esik, őket mindenképp szeretném megemlíteni, mert elképesztően sokat köszönhetek nekik. Tudást, eszközöket, infrastruktúrát adtak, és egyszerűen befogadtak. Az ő mentorálásuk nélkül mindez nem történt volna meg.
Később viszont a kozmológia, az üstökösök felé fordultál.
Igen, érettségi után azt gondoltam, hogy akkor most témát váltok. Addigra négy éve részecskefizikás kutatásom volt, és azt éreztem, ideje valami újat kipróbálni. Először a csillagászat felé indultam el. És nagyon fontos, hogy ezt mindig hangsúlyozzam: a csillagászat a világ egyik legcsodálatosabb területe.
De az a fajta kutatás, amit én akkor csinálni tudtam volna, számomra kevésbé volt testhezálló.
Sokszor úgy éltem meg, mintha egy nagy fekete képen fehér pöttyöket nézegetnénk, távolságokat mérnénk, és abból próbálnánk okos következtetéseket levonni. Ez nyilván leegyszerűsítés, de a végtelen kalandvágyamat nem elégítette ki igazán.
Nők a tudományban, nők a bizniszben
A csillagászat ma már tényleg sokszor inkább számítógép előtt zajlik, mint távcső mellett.
Igen, pontosan. Végül ezért kerültem az anyagtudomány felé, és ott sokkal inkább megtaláltam magam. A szakdolgozatomat már abból írtam. A témavezetőm Ispánovity Péter Dusán volt, aki szintén fantasztikus ember. Az a munka is elméleti volt: szimuláció, de valahogy sokkal közelebb állt hozzám.
Kapcsolódó: 10 remek találmány, amit nőknek köszönhet a világ
Nem volt bennem olyan nagy, előre elhatározott terv, hogy mindenképp anyagtudománnyal akarok foglalkozni; inkább az történt, hogy megtetszett a közeg, a kutatócsoport, a gondolkodásmód, és azt éreztem, hogy ebben szívesen lennék benne.
Mennyi nő volt az elméleti fizika tanszéken?
Nálunk már sok: nagyjából tíz százalék.
Az azért nem túl sok.
Nem, csak a korábbi évekhez képest. De érdekes módon a fizikában nekem nőnek lenni soha nem okozott problémát. Ott alapvetően a teljesítmény és a tudás számított. Tudod vagy nem tudod.
Már gimiben is ezt tapasztaltam, amikor detektorokat forrasztottam: ha meg tudod csinálni, akkor mindegy, hogy nő vagy férfi, fiatal vagy idősebb. Az üzleti élet ezzel szemben sokkal kegyetlenebb. Ott sokkal erősebben működik a megjelenés, az első benyomás, az előítélet.
Ezért vannak kék csíkok a hajadban?
Részben igen. Egy időben nagyon zavart, hogy a megjelenésem alapján ítélnek meg: hogy nő vagyok, szőke vagyok, fiatalnak nézek ki. Aztán egyszer csak úgy voltam vele, hogy rendben, akkor ráerősítek erre, és befestem kékre a hajam egy részét.
Ha valaki meg akar ítélni, ítéljen meg így. Nekem meg meg kellett tanulnom elengedni, hogy ki mit gondol első ránézésre. Mostanra ezt nagyrészt feldolgoztam – de attól még az üzleti életben nőként sokkal többet kell dolgozni azért, hogy valóban meghallják, amit mondasz.
Miben nyilvánul ez meg?
Abban, hogy sokkal többet kell küzdeni azért, hogy ne azt lássák, ki ül velük szemben, hanem azt, hogy milyen teljesítmény, munka, eredmény és kitartás van mögötted. Ráadásul nem is nézek ki annyi idősnek, mint amennyi vagyok, így sokszor előbb látnak bennem egy mosolygós, életvidám lányt, mint egy szakmai partnert.
Kapcsolódó: Marie Tharp, aki nélkül ma egészen máshogy festene egy földrajzóra
Ezen át kell törni, mert amikor közös munkáról van szó, akkor nem ez a lényeg. Hanem az, hogy van egy jó csapatunk, tudunk teljesíteni, és képesek vagyunk valami értékeset létrehozni.
Látszik Magyarországon a javulás
A fiatalabb generációnál nem látszik már valamiféle változás ebben?
De, javul a helyzet, egyértelműen. Csak közben még mindig vannak egészen abszurd helyzetek. Nemrég például egy viszonylag fiatal férfival tárgyaltunk. Egy nálam is fiatalabb kolléganőmmel ketten ültünk vele szemben, és végig olyan hangnemben beszélt velünk, hogy „na, lányok…” Tudod, olyan lekezelő stílusban.
Engem ez ma már inkább szórakoztat, mint bánt. Régen zavart volna, ma már azt gondolom: nem kell mindenkivel együttműködni. Szerencsére egyre kevesebb az ilyen helyzet, és Magyarországon is sokat javult a tendencia, de még mindig vannak ilyen emberek. Ezt is meg kellett tanulni kezelni.
Most is kutatsz, vagy már inkább a tudományos ismeretterjesztés került előtérbe?
Amikor befejeztem a fizikaszakot, még egy ideig visszajártam kutatni, meetingekre, heti rendszerességgel. Aztán jött a Covid, és közben egyre több projektem lett. Én mindig is abból akartam megélni, hogy saját tudománykommunikációs projekteket viszek.
Kapcsolódó: A női zsenialitás mint deviancia
A klasszikus akadémiai pályán soha nem tudtam igazán elképzelni magam. Közben pedig a sales és a marketing felé is elkezdtem nyitni, amiért a tudományos világból sokan a mai napig kritikusan néznek rám. Ezt tudom, de már nem zavar úgy, mint régen.
Pedig egy jó startuppernek éppen erre van szüksége.
Szerintem is. Ráadásul én is végigjártam azt az utat, hogy korábban hajlamos voltam bullshitnek tartani a marketinget és a kommunikációt. Ma már tudom, hogy ezek eszközök. Olyan közegek, amelyek segítenek abban, hogy a jó ötletek valóban eljussanak az emberekhez, és akár piaci alapon is működőképessé váljanak.
A Covid alatt tulajdonképpen kettős életet éltem: egyrészt tudománykommunikációval foglalkoztam, másrészt elkezdtem mélyebben beleásni magam a sales és a marketing világába. Később marketingstratégiai tanácsadóként dolgoztam kkv-knak, miközben vittem a saját tudománykommunikációs projektjeimet is. Volt időszak, amikor egyszerre harminc ügyfelem volt, és egy ponton a testem jelezte, hogy ez nem mehet tovább.
FUNtasztikusok és a Sztárbox
Ekkor jött a saját cég?
Igen. 2024 végén lezártam a marketingstratégiai ügyfélmunkákat, és megalapítottam a FUNtasztikus Tudomány Kft.-t. Nálunk minden „funtasztikus”: a csapat, a tudomány, a gyerekakadémia. Az egyik fontos projektünk a FUNtasztikus Akadémia, de emellett cégekkel is dolgozunk technológiai és innovációs tartalmak fejlesztésén, tudományos és edukációs kommunikáción.
Tanítok az Óbudai Egyetemen, vannak tudománykommunikációs kurzusaim, együttműködöm kutatócsoportokkal és egyetemekkel, és nagyon sok rendezvényre járunk a csapattal.
Céges eseményekre, városi napokra, iskolai programokra visszük ki a tudományt.
Rengeteg saját tartalmat fejlesztünk, színezőket, pop-up magazinokat, különféle élményalapú anyagokat. A Fantasztikus Akadémiában körülbelül kétszáz tartalmat ingyenessé tettem, mert fontosnak tartom a társadalmi felelősségvállalást.
De közben azt is fontos kimondani, hogy a csapatom nem önkéntesekből áll: rendesen fizetem az embereimet.
Hányan vagytok?
A szűk csapat nagyjából nyolc fő plusz én, és van egy tágabb kör is, akikkel rendezvényeknél dolgozunk együtt, olyankor akár tizenöten is lehetünk. A többség egyetemista, van köztük BSc-, MSc- és PhD-hallgató is. Nagyon szeretem ezt a csapatot, elképesztően tehetségesek.
Fontos a határok feszegetése
Janka a tűzzel játszik
Ugorjunk egyet: miért kellett neked részt venni a Sztárboxban?
Két oka volt. Az egyik, hogy nagyon szeretem feszegetni a saját határaimat. Sokszor olyan dolgokat vállalok el, amelyekről előre tudom, hogy emberileg biztosan tanulni fogok belőlük. A boksz pontosan ilyen. Rengeteget tanít az önmagamért való kiállásról, a fegyelemről, a bátorságról.
Azóta például sokkal könnyebben kezelek konfliktusokat is: ha az ember kibírja, hogy megüssék a ringben, akkor azt is kibírja, ha valaki keményen odaszól neki egy tárgyalóasztalnál. És van benne egy másik oldal is: egyszerűen jót tesz az embernek.
Jobban érzi magát tőle a bőrében. A másik ok pedig az volt, hogy az RTL nyitott volt arra a „boksz és tudomány” irányra, amit szerettem volna belevinni. Ez nekem fontos volt, mert így nem öncélú szereplésként éltem meg, hanem egy olyan helyzetként, ahol megint lehetett valami szokatlant összekötni a tudománnyal.
Ha a marketingtől kiakadtak a fizikusok, a Sztárboxtól, gondolom, még inkább.
Persze, sokan elhatárolódtak tőlem. És igen, ez fájt. Nagyon is. De egy ponton az ember rájön, hogy nem tud mindenkinek megfelelni. És nem is kell. Sokak számára megosztó volt, viszont legalább ennyien voltak, akik meglátták benne az értéket. Az, hogy a tudományt tényleg nagyon sokféle közegbe be lehet vinni, és hogy az ember szinte mindenből tud tanulni, ha nyitott rá.
Mi a következő nagy nekirugaszkodás?
Az, hogy a céget ne csak intuícióból, hanem tudatos stratégiával építsük tovább. És nagyon szeretném, hogy a FUNtasztikus csapatomat legalább annyian ismerjék és lássák, mint engem. Mert tényleg csodálatosak – és ez már rég nem egyszemélyes történet.
