Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékezete ma is nemzeti önképünk egyik tartóoszlopa, és volt idő, amikor Európa és Észak‑Amerika közvéleménye is rajongással figyelte a magyar ügyet. Heine költői pátosszal siratta Komárom elestét, a fiatal Ibsen a honvédek hősiességét ünnepelte, Londonban pedig tüntetők álltak ki Kossuth mellett. Hazánk jelenkori megítélését sokkal inkább az aktuálpolitikai történések formálják.
Romsics Ignác történész, egyetemi tanár új, a Helikon Kiadónál megjelent tanulmánykötete (Hannibal ante portas – Hírünk a világban) egyrészt az átalakuló világpolitikai erőviszonyokat értelmezi, másrészt az aktuális a nemzetközi sajtóban felsejlő Magyarország‑képet is elemzi. A professzorral a kötet apropóján régi dicsőségünk, nemzeti nagylétünk és büszkeségünk nyomába eredtünk – részben szintén kortárs cikkek alapján.
Romsics Ignác új tanulmánykötetének borítója (Fotó: Helikon Kiadó)
Miért érezte fontosnak, hogy megvizsgálja a nyugati sajtó Magyarországról alkotott képét, és milyen szempontok szerint választotta ki az elemzett lapokat?
Régóta érdekel, hogy a különböző korokban a világ milyennek látott bennünket és miért. Erről az elmúlt években írtam is egy-két cikket. A Hírünk a világban című tanulmány, aminek elkészítéséhez négy nyugat-európai hírmagazin 2010 és 2025 közötti cikkeit vettem górcső alá, ezeknek a cikkeimnek a folytatása.
Meg akartam tudni, milyen képet fest rólunk az egész világon olvasott, liberális londoni The Economist, a frankofón országokban népszerű, polgári demokratának nevezhető párizsi L’Express, a szociáldemokrata beállítottságú hamburgi Der Spiegel, és a nemzeti konzervatív svájci Die Weltwoche.
A kép sajnos nem túl vigasztaló. Az euroszkeptikus Weltwoche kivételével mindhárom tekintélyes és nagy olvasótáborral rendelkező hetilapban erősen bírálták a külön utas magyar külpolitikát és az „illiberális állam” belpolitikai törekvéseit.
És melyek voltak azok az időszakok, amikor a magyaroknak maradéktalanul jó volt a nemzetközi megítélésük?
Kulturális teljesítményünket generációkon átívelő osztatlan elismerés övezi. Bartók és Kodály, Kertész Imre, Krasznahorkai László és Tarr Béla nevét mindenütt elismeréssel emlegetik, ahogy Puskásét és újabban Szoboszlai Dominikét is.
A politika eseményei közül nagy dicsőséget hozott számunkra 1956, ami igazolni látszott a hagyományosan szabadságszerető magyar nép képét. Ugyanezt erősítette 1989-90, amikor Magyarország Lengyelországgal együtt a demokratikus átalakulás éllovasai közé tartozott. Sőt az osztrák-magyar határ megnyitásával és a kelet-német turisták kiengedésével az egész régióban zajló események katalizátorává vált.
Egy olyan, számunkra nagy jelentőségű, ugyanakkor majd 180 éves esemény, mint ’48/49 mennyire formája megítélésünket?
Megítélésünket már kevésbé, önképünket annál inkább. A világban erről ma már nagyon keveset vagy talán semmit sem tudnak: Kossuth és Petőfi neve a múlt ködébe vész. Mi, magyarok azonban jól ismerjük szabadságszeretetüket, mellyel már az általános iskolában megtanultunk azonosulni.
Joggal vagyunk büszkék rájuk.
Március 15-e az állami függetlenségünkért folytatott évszázados harcaink szimbóluma, és ugyanakkor a nemesi előjogok eltörlésének és a polgári jogegyenlőségnek a jelképe.
Nézzük meg akkor, pontosan mire is vagyunk ma büszkék. Miben volt például sajátosan magyar az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a kor európai mozgalmaihoz képest?
1848 elején egész Európát forradalmi hullám rázta meg. Januárban Palermóban és Nápolyban tört ki felkelés a Bourbon‑uralom ellen. Februárban Párizsban a tömeg elűzte Lajos Fülöp királyt, kikiáltották a köztársaságot, általános és titkos választójogot vezettek be, és a kormányba már munkások is bekerültek.
A német városokban is tüntetések zajlottak, és megjelent Marx és Engels Kommunista kiáltványa. Márciusban a bécsi forradalom elsöpörte Metternichet, aki menekülni kényszerült, majd Rómában is felkelések törtek ki, amelyek során a pápa elhagyta a várost.
Magyarországon mindeközben nem demokratikus vagy szocialista, hanem liberális elveken nyugvó polgári átalakulás került napirendre. Ezt rögzítették a pozsonyi országgyűlés törvényei és a pesti fiatalok radikálisabb 12 pontja is. Ehhez társult később a Habsburg‑hatalommal szembeni szabadságharc, ami nem volt egyedülálló: az észak‑itáliai nemzeti mozgalom is a birodalomból való kiszakadást célozta, míg a román fejedelemségek reformmozgalma az Orosz és az Oszmán Birodalommal szemben határozta meg magát.
És mi volt 48/49 legnagyobb tétje Magyarország számára?
A rendiség felváltása a polgári berendezkedéssel és Magyarország függetlensége. Az előbbi sikerült, az utóbbi nem.
A Pilvax-kávéház az 1840-es években. Készítette: József Preiszler (?–?, 19. század), Közkincs, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=11053689
Mely személyek vagy reformkori folyamatok segíthetnek ma a leginkább abban, hogy élő kapcsolatunk legyen 1848–49 történetével?
Az 1848-49-es forradalmat megelőzte egy két-három évtizedes felkészülési időszak, amelyet reformkornak nevezünk. Ennek nem Petőfi, s még csak nem is Kossuth volt a legfontosabb alakja, hanem gróf Széchenyi István és az erdélyi báró Wesselényi Miklós. Széchenyi Hitel (1830), Világ (1831) és Stádium (1832) című műveiben foglalta össze reformeszméit, Wesselényi pedig Balítéletekről (1833) című munkájában. Mindketten a polgári átalakulás elkötelezett hívei voltak, ám konkrét elképzeléseik mégsem egyeztek mindenben.
Széchenyi elsősorban a gazdasági és a társadalmi átalakulás kérdéseire koncentrált, lassú átmenettel számolt, és bízott az arisztokrácia reformhajlandóságában, valamint a bécsi kormánykörök megnyerhetőségében.
Wesselényi gyorsabb tempót képzelt el, Bécs és az arisztokrácia helyett a birtokos nemességre kívánt támaszkodni, s a jobbágyok földhöz juttatása mellett nagy hangsúlyt helyezett a politikai reformokra, a népképviseleti rendszerre, a miniszteriális felelősségre, vagyis a liberális jellegű államberendezkedés intézményrendszerének a megteremtésére.
Hozzá nagyon közel álló nézeteket képviselt az 1830-tól rendszeresen ülésező országgyűléseken vezető szerepet játszó Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc, valamint egy fiatal zempléni ügyvéd: az ekkor feltűnt Kossuth Lajos.
Mi az a változás vagy előrelépés, amelyet leginkább 1848–49-nek köszönhetünk, és aminek hatását ma is érezzük?
Az 1848. április 11-én szentesített törvények legfontosabb intézkedése a kötelező örökváltság volt: az úrbéres jobbágyok tulajdonba kapták telkeiket, így mintegy 40%-uk szabad paraszttá vált. A zsellérek földhöz ritkán jutottak, de robotkötelezettségük megszűnt, és személyileg szabaddá váltak.
Megszűnt a papi tized, eltörölték az ősiséget, lehetővé téve a nemesi birtokok szabad adásvételét, és kimondták a közteherviselést, ami a nemeseket és papokat is az adózók közé sorolta. Megvalósult Magyarország és Erdély egyesítése, valamint a Határőrvidék visszacsatolása, amellyel hosszú idő után helyreállt a Magyar Királyság egysége.
Európának ebben a régiójában először valósítottuk meg a polgári átalakulást és kezdtük érvényesíteni a liberalizmus alapelveit.
Hogy reagált a nagyvilág mindarra, ami itthon történt?
Bár a magyar függetlenséget sem Anglia, sem Franciaország nem támogatta, Nyugat-Európa és Észak-Amerika liberális közvéleménye lelkesedett a magyar ügyért és annak első számú vezetőjéért: Kossuthért.
A 19 éves norvég Ibsen ugyanolyan melegséggel és együttérzéssel írt a magyar honvédek harcáról, mint az egy nemzedékkel idősebb német-zsidó Heinrich Heine.
„Ha e szót hallom, magyarok, – siratta ez utóbbi 1849 októberében Komárom elestét – szűknek érzem német zekémet/keblemben tenger kavarog/és mintha trombiták köszöntenének!”
A magyar üggyel rokonszenvezők Londonban nyilvánosan égették a Times számait, amely az osztrákbarát angol kormánypolitikát népszerűsítette. Jules Michelet, a francia történetírás nagy alakja kijelentette: „A magyar nemzet a hősiesség, a lelki nagyság és a méltóság arisztokráciája”.
A rokonszenv a bukás után is megmaradt?
Igen. Útban az Egyesült Államokba Kossuthot Itáliában, a Speziai-öblöt övező hegyeken a nép örömtüzekkel üdvözölte. Marseille-ben a francia hatóságok nem engedték partra szállni, hogy a rokonszenvtüntetéseknek elejét vegyék.
Viktor Hugót, aki több alkalommal kiállt a magyar forradalmárok és szabadságharcosok mellett, azonban nem lehetett elhallgattatni. „Magyarország a hősök nemzete”, illetve a „hősiesség megtestesülése” – jelentette ki. „Magyarország nem halt meg és nem is halhat meg. Ez a kiváló nemzet majd kitör sírjából, ahová az önkény fektette.”
Angliai beszédeivel Kossuth nemcsak a liberális értelmiség, hanem a szélesebb néposztályok rokonszenvét is elnyerte. Amikor később Haynau járt Londonban, az egyik sörgyár felbőszült munkásainak kezei közül a rendőrség mentette ki. Ez valóban megtörtént. Az Egyesült Államokban államférfiaknak kijáró tisztelettel köszöntötték Kossuthot, s a szenátusban és a képviselőházban is fogadták. Ő volt az első magyar államférfi, aki ebben a megtiszteltetésben részesült.
Kossuth Lajos egy 1849-es magazinábrázoláson (Fotó: Getty Images)
És mi történt a kiegyezés után?
A romantikus lelkesedés idővel alábbhagyott. Kossuthot nem feledték el, de rokonszenvük az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést tető alá hozó reálpolitikus, Deák Ferenc felé fordult. „Nevéhez köthető a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság közötti béke megteremtése és a magyar nép függetlenségének visszaállítása” – írta róla az Illustrated London News 1876-os halálakor.
Tisza Kálmánról, aki 1875 és 1890 között nagymértékben hozzájárult a modern magyar állam kiépítéséhez, jóval kevesebb dicsérő szó jelent meg a világsajtóban.
Annál nagyobb elismeréssel írtak az 1867 után fél évszázad gazdasági eredményeiről és Budapest világvárossá válásáról. „Magyarország csodálatra méltó fejlődését látni kell, hogy az ember elhiggye. Ez egy remek nép, és minden bátorítást megérdemel. Mérsékelt hangú, szabadelvű és kivételesen tehetséges államférfiak által vezetve Magyarország mintaszerű alkotmányos állammá fejlődött” – írta a londoni The Times az 1896-os millenniumi ünnepségek idején.
Miben változott az 1848–49-re való emlékezés módja a 19. századtól a 20. századon át napjainkig?
A Horthy‑rendszer ellenforradalmi és konzervatív‑autoriter jellege kizárta 1848 liberális és demokrata örökségével való őszinte azonosulást: a felvonuló diákok nem szabadságot és egyenlőséget követeltek, hanem irredenta jelszavakat harsogtak. 1945 – különösen 1949 – után a politika ismét kisajátította az ünnepet, Kossuthot, Petőfit és Táncsicsot a kommunista törekvések előképeivé téve.
Az 1956-os fiatalok szakítottak ezzel, de a szabadság mámorító élménye csak néhány napig tartott. A Kádár‑rendszer új értelmezése a „forradalmi ifjúsági napok” történelmi kentaurjában jelent meg: március 15‑ét március 21‑e (a Tanácsköztársaság emléknapja), azt pedig április 4‑e követte. Kossuth és Petőfi örököse így aztán Kun Béla, s olykor maga Malinovszkij marsall lett.
A nyolcvanas évektől a rendszer ellenzéke szervezett nagy tömegű alternatív demonstrációkat. 1987–89-ben már tízezrek vonultak a Petőfi‑szobortól a Bem‑szoborig — ugyanazon az útvonalon, mint 1956. október 23-án. Március 15‑e ezzel visszanyerte régi jelentését: a szabadság és a függetlenség ünnepe, a lázadás szimbóluma lett.
És mi a helyzet ma?
Az 1990-es választások után felmerült, hogy április 4‑ét március 15‑e váltsa fel, ám végül augusztus 20‑a, az „ezeréves” történelmi kontinuitás lett állami ünnep.
Minden rossznak van azonban jó oldala. Március 15‑e így talán megmaradhat annak, ami minden kisajátítási kísérlet ellenére valójában mindig is volt — a függetlenség és a szabadság, valamint, Ady szavaival, a „Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek”, és egy kicsit a minden ideológiától mentes Tavasz, az örök megújulás ünnepe.
Kapcsolódó: Nők, akikről 48/49 kapcsán érdemes megemlékezni
Kiemelt kép: Getty Images
