Magyarország világelső a problémás alkoholhasználatban (a számok szintjén: ez több mint 2 millió 16 éven felüli ember – egy kevesebb mint 10 millió lakosú országban –, aki nem tudja megfelelően kontrollálni az alkoholhasználatát) – áll a Tintaló című könyv végén található, Hoffmann Kata pszichológus által írt összefoglalóban.

Ha pedig az érintettek családtagjait, hozzátartozóit is figyelembe vesszük, még tovább nő ez az önmagában is megdöbbentő szám. A Tintaló létrejöttét is támogató Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának adatai szerint itthon körülbelül négyszázezer gyerek él olyan családban, ahol legalább az egyik szülő problémás alkoholhasználó vagy alkoholfüggő. Jásdi Juli is személyes indíttatásból kezdett ezzel a témával foglalkozni – édesapja élete nagy részében az alkohollal küzdött –, de a könyv jóval túlmutat saját történetén.

Hogy született a Tintaló?

Lassan hét éve, hogy elkezdtem rajzolni a képeket, eredetileg diplomamunkának készült a Képzőművészeti Egyetemen. Akkor elkészült egy változat, amit az elmúlt években még csiszolgattam, mire kialakult a végleges verzió, amely tavaly novemberben könyvformátumban megjelent. Ennyi év távlatából visszatekintve, úgy gondolom, egyáltalán nem volt tudatos a részemről, hogy ezzel a témával kezdtem foglalkozni. Csak azt tudtam, hogy jó érzés.

Nemrég előszedtem a régi füzeteimet, és magam is meglepődtem, hogy már jóval korábban is poharakat és üvegeket rajzolgattam mindenhová.

Sokáig igyekeztem ahhoz tartani magam, hogy nem a saját élményeimet dolgozom fel, hanem inkább másokét, mert az úgy könnyebb lesz. Végül a nagy része mégis az én történetem lett, és csak néhány sztorit ollóztam bele a könyvbe másoktól – nagyrészt ezekből áll össze az a kevés szöveg, ami néhol kiegészíti a rajzokat. Egy online, anonim kérdőívet küldtem ki, ebben az alkohollal való viszonyra kérdeztem rá.

Rengetegen kitöltötték, és sokan megkerestek személyesen vagy levélben, hogy szeretnék elmondani a történetüket. Mintha kinyitottam volna egy ajtót, amin aztán egyre többen sétáltak be olyan személyes, intim sztorikkal, amelyeket általában csak a legjobb barátjának vagy a családtagjainak mond el az ember. Nem számoltam azzal, hogy ez fog történni, és nehéz volt ezt mind befogadni, hiszen nem vagyok szakember. De valószínűleg már önmagában az jó érzés volt ezeknek az embereknek, hogy kiírták magukból a negatív élményeket.

Mi a te saját történeted?

Ez a könyv apukámnak készült. Az volt vele a célom, hogy lássa, mit érzek. Beszélni ugyanis nem igazán tudtunk erről. Már az hatalmas lépés volt, hogy az elején leültünk, és megmondtam neki, hogy lesz egy könyv, ami róla fog szólni. Egyébként ezt az egyik kedvenc kocsmájában beszéltük meg. Ő mondta, hogy szerinte ideális helyszín lenne. Ez jól mutatja, hogy nála művészi szinten működött az irónia és a humor.

Vicceskedve, poénkodva lehetett vele erről kommunikálni, de amikor komolyra fordult a szó, és például az érzésekről kellett volna beszélni, az már nem ment. Úgy gondoltam, ez a könyv egyfajta utolsó esély, miután családi szinten már minden megpróbáltunk, de nem sikerült meggyőznünk, hogy terápiás segítséget kérjen.

Mennyire volt komoly ivó?

Ő periodikus ivó volt. Egyre hosszabbak lettek a rossz periódusok, amikor nagyon megszaladt, és egyre rövidebbek azok az időszakok, amikor megpróbált kijönni ebből. Kisebb koromban azért inkább az volt a jellemző, hogy arra emlékeztünk, amikor megcsúszott, később viszont már inkább arra kellett emlékezni, hogy mikor volt józan. Mindeközben ő fantasztikus, a szakmában elismert építész volt, aki minden létező díjat besöpört.

Van is egy olyan kép a könyvben, amelyen egy férfi alszik a tervezőasztalra borulva, a háttérben a falon egy csomó díj. Akkor ez ő.

Igen, fontosnak tartottam, hogy olyan képek is kerüljenek bele a könyvbe, amelyek konkrétan az én történetemet mesélik el. Az utolsó fejezet pedig arról szól, hogy mi történt abban a négy évben, amióta ő nincs – a könyv megjelenését ugyanis sajnos már nem érte meg. A családban is forgott ez a könyv, és jó eszköz volt ahhoz, hogy jobban tudjunk erről beszélgetni, mert a tágabb családban például sokan nem is tudták, hogy apukám mivel küzd.

És ő mit szólt a könyvhöz? Nem esett neki rosszul?

Büszke volt a produktumra. Ő maximalista ember volt, akinek a munkája volt a legfontosabb az életében, és értékelte, hogy alkottam valamit. Büszkélkedve osztotta meg a Facebookon, hogy lediplomázott a lánya. A diplomavédésre is eljött, amely ettől függetlenül is sok megható pillanatot okozott.

Az egyik tanár például a védés után felállt, és színt vallott, hogy ő alkoholista. Még most is libabőrös leszek, ha ez eszembe jut. De visszatérve apukámra, az nem derült ki, hogy a könyv valódi tartalma mennyire esett le neki. De biztos leesett. A beszélgetéseink mindig olyanok voltak, mintha egy éles tárggyal próbálnál egy lufit körbesimogatni. Érzed a feszültséget, hogy körülötte jársz a fontos témának, de nem tudsz közel jutni hozzá. Ez a tagadásról is szól, azt hiszem.

Ő nem ismerte be, hogy problémája van az alkohollal, azt gondolta, hogy tudja szabályozni.

A könyv a Symposion Publishing mikrokiadójának gondozásában jelent meg (Fotó: Bezzeg Gyula)

Milyenek a visszajelzések a könyvre?

A hála körül forognak. Legutóbb például azt írta valaki, hogy az egyik könyvbemutatóra elhozta az anyukáját, aki problémás ivó. Végighallgatták a beszélgetést, és az anyukája azóta elkezdett jobban odafigyelni magára. Még csak nem is kellett elolvasnia a könyvet, elég volt hallania a témáról. Már ennek mennyi pozitív hozadéka lehet! Egyből elmeséltem anyukámnak ezt a történetet, annyira megérintett.

A könyvben szépen kirajzolódik – szó szerint –, hogy az alkohol Magyarországon társadalmi szintű probléma. Milyen rálátásod van erre?

A könyv kapcsán fantasztikus szakembereket ismertem meg, és bepillantást nyertem az érintett szervezetek munkájába, például kamasz addiktológiai centrumban is tartottunk könyvbemutatót. Itthon egy szakmailag rendkívül nívós segítőhálózat működik, tele elhivatott emberekkel, akik sokkal árnyaltabban látják az alkoholfogyasztással kapcsolatos problémákat, mint mi, átlagemberként.

Tudják, hogy a túldémonizálás, a „Ne igyatok, mert az rossz!” – jellegű felszólítások nem vezetnek sehová. A könyv jól beleillik a pszichológusi, pszichiáteri gyakorlatba, egy eszköz lehet a tudatosításra, beszélgetések elindítására, hogy ráismerjenek magukra az emberek – ugyanis rengeteg a problémás ivó.Sok kiváló szakember és ellátóhely van Magyarországon, de ezeket nem feltétlenül találják meg az érintettek.

Az a fő probléma, hogy nincs igény fentről arra, hogy összekössék a pontokat.

De engem még így is reménnyel tölt el, hogy egy ilyen szuper szakmai hálózat működik itthon, és bízom benne, hogy az érintettek közül egyre többen fordulnak majd hozzájuk segítségért. (A könyv végén található egy részletes lista a szenvedélybetegek és hozzátartozóik számára elérhető segítő helyek, önsegítő csoportok és telefonos segélyvonalak elérhetőségeiről – a szerk.)

Itthon még mindig erősen az él a köztudatban, hogy az alkoholfogyasztást nem kell olyan komolyan venni, „inni azért lehet”. Látsz esélyt a szemléletváltásra?

Vannak nagyon jó kezdeményezések, amelyek kicsit máshonnan közelítik meg a témát. Ilyen például a Soberhood Club Budapest, amely olyan fiataloknak, illetve fiatal felnőtteknek szervez programokat, akik tudatosabban szeretnék használni az alkoholt, vagy egyáltalán nem szeretnék használni, hanem anélkül próbálnak egymáshoz kapcsolódni különféle tevékenységekben, legyen az sport vagy kötögetés. Próbálok én is részt vállalni ilyen projektekben.

Bármennyire is igyekszem tagadni, akarva-akaratlanul kezd egyfajta missziómmá válni, hogy foglalkozzunk az alkohollal.

Rengeteg érintett hozzátartozó van, fogjuk meg szépen egymás kezét, és kezdjünk el beszélgetni róla, mert különben csak görgetjük tovább ezt a terhet. Egyébként sokáig megkérdőjeleztem, hogy szükség van-e az én vizuális megközelítésemre ebben a témakörben, hiszen olyan sokféle módon foglalkoznak ma az alkohollal, különböző podcastekben, programokon.

De sok pozitív visszajelzést kaptam arról, hogy a Tintalónak ugyanúgy van ebben helye, mint például Bongor első lemezének, vagy Tombor Zoltán függőséget bemutató fotókiállításának. A zene és a vizualitás átveheti a terepet akkor, amikor szavak szintjén nehéz megfogalmazni valamit. Két évvel ezelőtt kint jártam Spanyolországban, egy női vállalkozók számára létrehozott inkubátor-programban vettem részt a könyv prototípusával.

Ott mindenféle nemzetiségű emberrel találkoztam, egy lánnyal angolul beszélgettünk, kinyitotta a könyvet, megnézte az első néhány oldalt, és egyből elsírta magát. Mondom, Jézusom, mit csináltam? Aztán elmesélte, hogy a képek egy pillanat alatt visszarepítették évekkel ezelőttre, amikor az apukája elitta és elszerencsejátékozta a házukat, és ő emiatt évek óta terápiába jár, hogy valahogy feldolgozza mindezt. Ilyen ereje van a képeknek. 

Gondolkozol már a következő nagy projekten?

Továbbra is dolgozom grafikusként, selyemsálat tervezek, meg logót, illusztrációkat készítek, de szeretnék még újabb könyveket. Mindig is az volt a célom, hogy saját gondolatokat osszak meg. Az elmúlt években szinte mindent alárendeltem a Tintalónak, és ez észrevétlenül blokkolta a kreatív energiáimat. De rengeteg ötletem van. Szeretnék kiteljesedni a silent book műfajában, illetve szeretnék bekerülni a The New York Times-hoz, ezek a nagy terveim a brand- és könyvillusztrációs kihívások mellett.

Kapcsolódó: 

Kiemelt kép: Jásdi Juli és a Tintaló (Fotó: Szandtner Dániel)