Kisiskolás gyerekem van, nyilván ez is az oka, hogy egyre több olyan történetet hallok, amelyben a körzetes iskolák úgy próbálják megoldani a problémásnak titulált gyerekek okozta nehézségeket, hogy a gyerek szüleit burkolt vagy kevésbé burkolt módon „másik iskola” felé terelik. A valós üzenet persze az, hogy „vigye innen a gyerekét!”, a „másik iskola” pedig egy megfoghatatlan fogalommá vált: a gyerektől szabadulni kívánó intézmények úgy használják, mint valós lehetőséget. Pedig az esetek legnagyobb részében nem az.

Problémás gyerek?! Mindegy, csak el innen!

Egy kiskamaszt nevelő anyuka meséli, hogy lassan egy éve folyamatosan kapja a leveleket a fia osztályfőnökétől, amelyben arra presszionálja, vigye el a gyereket másik iskolába. Ebben a cikkben nem célom feltárni, miért képtelenség egyre több gyerek számára példás magtartással és szorgalommal teljesíteni egy olyan oktatási módszertanban, amely hosszú évtizedek óta változatlan, és amely teljes mértékben a neurotipikus gyerekek igényeihez és teljesítőképességéhez van igazítva.

Erről többkötetes tudományos műveket lehetne írni, írnak is róla sokan. Én most arról a gyakorlatról szólnék, amely ebben a helyzetben bevett szokássá vált, és teljesen értelmezhetetlen számomra. Ahogyan a legtöbb érintett szülő számára is az.

Az említett anyuka egy sokadik levél utáni kifakadásában azt a teljesen jogos kérdést tette fel, hogy vajon miért tesz úgy mindenki, mintha ez választási lehetőség lenne. Talán az osztályfőnök maga is elhiszi, hogy ilyen egyszerű a megoldás? Az anyuka egyszerűen csak keres egy másik iskolát ás átviszi a gyereket?

Elképzelem, ahogy odatelefonál abba a bizonyos másik intézménybe, és azt mondja: „Jó napot, a kamasz fiamat problémásnak ítéli meg a körzetes iskolája, átjöhet ide?” Hol kap erre olyan választ, hogy „persze anyuka, alig várjuk, hogy tanulóink között köszönthessünk egy gyereket, akitől szabadulni akar az iskola, ahova egyébként tartozik.”

Gondolom, mondanom sem kell, sehol nem érkezik ilyen válasz. Miért is érkezne?! Minden iskolában egyre több az olyan gyerek, akitől szíve szerint szabadulna az intézmény. Miért akarna pluszban befogadni olyanokat, akikkel már amúgy is gond volt egy másik helyen?

Az iskolának is van kötelezettsége

Az a bizonyos „másik iskola”, amely sajnos a legtöbb esetben egyetlen megoldási javaslatként merül fel a problémás helyzetekben, nem létezik. Legalábbis az államilag finanszírozott kategóriában. Persze, vannak olyan helyek, ahol az úgynevezett problémás gyerekekről kiderül, hogy mégiscsak tudnak jól teljesíteni, mégiscsak képesek a társas együttlétre, netán még tehetségesek is, de ezek a helyek alternatív vagy magán iskolák, amelyekért alapítványi hozzájárulást vagy tandíjat kell fizetni, nem is keveset.

Ezeket rengeteg család nem engedheti meg magának.

A történetben szereplő anyuka egyszer csak megelégelte az állandó nyomasztást, és visszaírt az osztályfőnöknek, miszerint a fia ebbe a körzetes iskolába tartozik, oldják meg a problémát intézményen belül, nem tudja, és nem is fogja elvinni a gyereket másik iskolába. Érdekes módon azt tapasztalta, hogy a fia kapott néhány könnyítést az iskolában, felmentették egy nyomasztó kötelezettség alól, és kiderült, mégsem olyan problémás. Persze nem minden történet végződik happy enddel, sőt.

(Fotó: Getty Images)

Egy másik anyuka azt meséli, akinek most elsős a gyereke, hogy a tanárok már novemberben elkezdtek utalgatni neki arra, hogy kezdjen el másik iskolát nézni. Olyan „készségesek” voltak, hogy még egy listát is készítettek az anyukának kislétszámú intézményekről (ezek egy része fizetős volt, másik része pedig olyan iskola, ahova legendásan nagy a túljelentkezés még akkor is, amikor a szülő „időben” van).

Az anyuka erre visszakérdezett, hogy arról tudnak-e listát készíteni, honnan teremtse elő erre a pénzt és hogyan oldja meg a logisztikát úgy, hogy van másik gyereke is. A tanító most úgy „kezeli” a helyzetet, hogy a kisfiút folyamatosan kiküldi az órákról a könyvtárba, ahol ő sakkozik, az anyukája pedig minden délután próbálja neki átadni azt a tanagyagot, amiről lemaradt.

A most másodikos Bencével hasonlóan alakult az első év, tanárai már az első félévben problémásnak minősítették, napközis tanára ráadásul magát a gyereket vegzálta napi szinten azzal, hogy másik iskolába kellene mennie. Ezzel ki is jelölte őt mint kirekeszthető gyereket a társai számára. Ez a legtöbb esetben sajnos megtörténik.

Az a tanuló, akitől látványosan szabadulni akarnak, a többi gyerek számára is kitaszítottá válik.

Ők lesznek azok, akiket – ha nem mennek el másik iskolába – először a tanárok, majd a diákok és a többi szülő is elkönyveli jobb esetben rossz gyereknek, rosszabb esetben kezelhetetlen deviánsnak. Az iskola nemcsak írni-olvasni tanít. Hanem sajnos arra is, hogy kit lehet kiközösíteni.

A mi jövőnk is a tét

Ezek az esetek leginkább a gyerekeken csattannak. Nyomasztó és stresszes a szülőknek is, és persze nem egyszerű a tanároknak sem, akiknek át kell adniuk a tananyagot az egész osztálynak. A másik iskola mellett kampányoló pedagógus sokszor nem rosszindulatú, csak magára maradt, és nincsenek valós eszközei. A balhét mégis a legkisebbek és legvédtelenebbek viszik el, azaz a gyerekek. Nekik kell minden nap elviselniük, hogy nem illenek a képbe, vagy ha sikerül őket átvinni másik helyre, akkor az iskolaváltás nehézségeit. Vagy rosszabb esetben azt, hogy a másik iskola sem megoldás.

Persze a szülőnek is meg kell küzdenie azzal, hogy ha nem viszi el a gyereket, akkor azt mondják, nem együttműködő, valamint felelőtlen is, hiszen hagyja, hogy a gyerek sérüljön. Ha pedig szót emel, könnyen rásütik a „problémás szülő” jelzőt.

Ez az egész egy csapdahelyzet, egy ördögi kör, aminek semmiképp sem a másik iskola a megoldása. Közben pedig az van, hogy az a gyerek, akit ma problémásnak nevezünk, előbb-utóbb felnőtt lesz. A kérdés nem az, elviseljük-e őt az iskolában, hanem hogy mit tanítunk neki magáról, miközben próbálunk megszabadulni tőle. Amíg a „másik iskola” az egyetlen válaszunk, addig nem gyerekeket veszítünk el, hanem a saját felelősségünket.

A Nők Lapja archívumából: Ilyen az ideális iskola Vekerdy Tamás szerint

Kimelt kép: Getty Images