London sajátos földrajzi fekvése miatt eleve hajlamos a ködképződésre – nem véletlen, hogy a jelenség rendre vissza-visszatérő motívum a városban játszódó filmekben és irodalmi művekben.

London dombokkal övezett medencében terül el, ahol a Temze gondoskodik a levegő magas páratartalmáról. Az alapvetően párás mikroklíma önmagában viszont nem lett volna elegendő ahhoz, hogy természeti katasztrófát idézzen elő az ’50-es években. A nagy londoni köd súlyossága több, egymást erősítő, kedvezőtlen tényező együttes hatásának következménye volt.

Az egyik az, hogy London levegőminősége már 200 évvel ezelőtt is kifogásolható volt. Az 1820-as évektől kezdve, ahogyan a londoni ipar és népesség gyors ütemben növekedett, a széntüzelésből származó füst a nyirkos levegővel keveredve sűrű, sárgás árnyalatú, kénes ködfelhőt hozott létre, ami a város szűk utcáiban és sikátoraiban pillanatok alatt megrekedt.

Aztán elérkezett a 20. század közepe, amikor Londonban a fűtés szinte kizárólag alacsony minőségű, magas kéntartalmú szén elégetésével történt, miközben az ipari üzemek és az autóközlekedés egyre több káros anyagot juttattak a levegőbe. Amikor 1952. december 5-én anticiklon telepedett a Brit-szigetek fölé, a felszálló légáramlatok gyakorlatilag megszűntek, a szennyezett levegő pedig a dombok között rekedt.

Így történt, hogy a különösen hideg, szélcsendes napon sűrű, soha nem tapasztalt mértékű szmogtakaró lepte el a várost, ami napokra sötétségbe burkolta Londont.

Miért volt különösen halálos a londoni köd?

A látótávolság szinte nullára csökkent – néhol a belterekben is –, a gyalogosok a saját lábukig sem láttak el, a forgalom pedig teljesen megbénult. A vaskos köd viszont nem csupán emiatt jelentett veszélyt: a levegőben rekedt szennyezőanyagok részecskéi súlyos csapást mértek a légutakra, különösen az idősek, a betegek és a kisgyermekek körében.

A fotó 1952. december 6-án, a kora délutáni órákban készült (kép: PA Images via Getty Images)

Az elkövetkező napokban a halálozási arány meredek emelkedésnek indult. Bár a szmogkatasztrófa valódi mértékét csak évekkel később ismerték fel, ma már tudjuk, hogy a gyilkos ködtakaró közvetve és közvetlenül több mint 12 000 ember halálát okozta. Mire a szmogfelhő december 9-én feloszlott, akkori kormányzati jelentések szerint 4000 ember vesztette életét, és 150 000 lakost kellett kórházba szállítani. Az esemény következtében több százezren szenvedtek tartós egészségkárosodást a légutak megbetegedései miatt.

Kapcsolódó: Mit tehetünk a tiszta levegőért? 

Meglepő módon egészen 2016-ig kellett várni arra, hogy végre kiderüljön, mitől is volt különösen halálos a londoni köd. A kulcsfontosságú kérdés eredményeit a Proceedings of the National Academies of Sciences folyóiratban közölték: „Régóta ismert volt, hogy a szulfátok jelentős szerepet játszottak a szmog kialakulásában, és hogy a kén-dioxidból kénsavtartalmú részecskék képződtek. Azt azonban sokáig nem értettük, milyen folyamat alakítja át a kén-dioxidot kénsavvá.

Vizsgálataink alapján az átalakulás a nitrogén-dioxid közreműködésével mehetett végbe, ami szintén a szénégetés mellékterméke” – írta dr. Renyi Zhang, a kutatás vezetője.

A tragédia örösége

Ahogy a szmog hatásának mértéke nyilvánvalóvá vált, a közvélemény és a média felháborodása fokozódott – a brit kormány kénytelen volt szembenézni a szénalapú fűtés és az ellenőrizetlen légszennyezés következményeivel. Ez vezetett az 1956-os Tiszta Levegő Törvény megszületéséhez, ami a széntüzelésről gáztüzelésre történő váltást szorgalmazta, és ami végül lehetővé tette, hogy „füstmentes zónák” jöjjenek létre országszerte.

Mit jelentett ez a gyakorlatban? Az iparnak környezetkímélőbb technológiákra és tüzelőanyagokra kellett áttérniük. A lakosságot pedig – gyakran állami támogatások segítségével – gáz- vagy elektromos fűtési rendszerek használatára buzdították. A városi térségekben, különösen Londonban volt látványos a változás: a szénkályhák fokozatos eltűnésével jelentősen csökkent a háztartási füstkibocsátás mértéke.

Trafalgar Square, 1952. december 5. (fotó: M. Fresco/Topical Press Agency/Getty Images)

A Tiszta Levegő Törvény mérföldkőnek számított a környezetpolitika történetében, hiszen a jogszabályok nemcsak az Egyesült Királyság levegőminőségét tették jobbá, hanem követendő példaként szolgáltak más országok számára is, kiemelve a politika szerves szerepét a környezetvédelemben és a közegészségügyben.

A katasztrofális esemény végül a környezettudatosság új korszakát nyitotta meg, megmutatva a világnak, hogy

a környezetvédelem nem pusztán politikai kérdés, hanem társadalmi, egyéni felelősség is.

A szmogfelhőt követő években számos tanulmány talált összefüggést a légszennyezettség, a légzőszervi betegségek, a szív- és érrendszeri panaszok, valamint az általános halálozási arány között, ami jelentős hatást gyakorolt a világ más országaira is.

A modern nagyvárosok máig hasznosítják a múlt elrettentő tapasztalatait. Csakhogy néhány kiemelkedő példát említsünk: Koppenhága és Amszterdam jelentős összegeket fordított a kerékpáros infrastruktúra fejlesztésére, ezáltal mérsékelve a levegőszennyezést. Szingapúr és Tokió pedig intelligens várostervezési módszereket alkalmaz, ahol a technológia és a környezetbarát építészeti megoldások együttese segíti elő a levegőminőség javulását.

De még így is van mit tanulnia a világnak

Manapság nem nehéz párhuzamot vonni az 1952-es nagy londoni szmog és a napjainkban tapasztalható globális felmelegedés között. Ahogyan a szmog kialakulása is a szabályozatlan ipari tevékenységek, illetve a kiforratlan környezetpolitika következménye volt, úgy a jelenlegi klímaválság is a fosszilis energiahordozókra épülő gazdaság, valamint a késlekedő, elodázott környezetvédelmi intézkedések eredménye. 

Az egyik legalapvetőbb tanulság a gyors és céltudatos fellépés. Az 1952-es tragédiát követően a brit kormány viszonylag gyorsan reagált: új jogszabályok születtek, és átfogóan felülvizsgálták az ipari és lakossági fűtési gyakorlatokat is. A mai klímaválság sürgető fényében tényleg időszerű lenne levonni ezt a tanulságot, és hinni a tudományos kutatásokon alapuló bizonyítékokban, a fenntarthatóságot és zöldinfrastruktúrát szorgalmazó stratégiákban, a környezeti nevelésben és a közösségi törekvések erejében.

Ez is érdekelhet: Rend (és levegő) a lelke mindennek – Ez az 5 legtisztább nagyváros a világban

Kiemelt kép: Sűrű szmog a londoni Piccadilly Circuson, 1952. december 6-án. (Central Press/Hulton Archive/Getty Images)