Nem tudom, ki hogy van vele, de én rendszeresen sírok az Instagramon. Ezt nemhogy nem szégyellem, de szinte hobbit űzök belőle.

Az algoritmus pedig nyilván tisztában van ezzel, mert számolatlanul dobálja elém a kisbabákat, akik hallókészüléket kapnak, és először hallhatják meg az anyukájuk hangját, a halál torkából megmentett kutyákat, akik aztán felépülésük után a tengerparton szaladgálnak csodás gazdájukkal, a gorillákat, akik felismerik megmentőjüket, amikor az meglátogatja őket a dzsungelben, a gyerekeket, akiket örökbe fogadnak, a sportolók szüleit, akiket szurkolás közben videóznak le az olimpiákon, a rákbeteg kisiskolásokat, akiket visszatérésük után meglepetéssel fogad az egész osztályuk, és még sorolhatnám.

Én így „szórakozom” az Instagramon, nem sminkvideókat nézek.

Mostanában azonban egyre többször történik meg, hogy nem én sírok, hanem az Instagram túlfelén itatja az egereket egy vadidegen. Tisztán emlékszem, amikor először sodort elém az algoritmus egy olyan videót, amelyben egy magát egyedülálló anyukának valló bombanő kisírt szemekkel ügyködött a konyhában, és a posztból kiderült, hogy azért ilyen szomorú, mert kénytelen saját magának tortát sütni a születésnapjára, hogy a gyerekeivel együtt ünnepelhessen, és ők semmit se vegyenek észre az ő szomorúságából.

Ha ők nem láthatják, akkor legalább hadd lássa az egész világ, gondoltam magamban, és csak azt kérdeztem: miért nem rendel inkább egy tortát, hogy ne kelljen zokogva piskótatésztát keverni?! Ezek persze nyilván költői kérdések, hiszen aki úgy dönt, a nyilvánosság elé tárja szomorú helyzetét, annak erre nyomós oka van.

Kapcsolódó: Miért leszünk erősebbek, ha sírunk? 

Akár sírós szelfit közöl, akár szakítós videót, akár azt dokumentálja, hogyan hatódott meg például egy filmen. A közösségi médiafelületeken való sírás széles körben elterjedt műfajjá vált, és a pszichológusok nem késlekedtek foglalkozni ennek lélektanával. (És persze a humoroldalak sem tétlenkednek, rengeteg kifigurázó tartalom készül, amely azzal viccel, vajon ezek a videók hogyan készülnek: valaki gondosan beállítja a kamerát, majd gombnyomásra zokogni kezd?)

Az online sírás lélektana

Ez a sírós videók tulajdonképp az úgynevezett highlight reel ellenpontjai. Tehát azt a jellegzetességet próbálják ellensúlyozni, hogy a közösségi média egy  ideig csak arról szólt, hogy életünk válogatott pillanatait osztottuk meg, csupa szépet és jót, ha igaz volt, ha nem.

Az online sírás látszólag őszintébb és hitelesebb kitárulkozást feltételez, de persze rögtön ott a kérdés.

Mennyire lehet valójában elkeseredett valaki, ha az első gondolata az, hogy a fájdalomból tartalmat formáljon?

Vannak, akik szerint ez bátor dolog, mások szerint feltűnési viszketegség. Lehet inspiráló, de lehet kínos is. Valamit azonban megmozgat bennünk, az biztos.

(Fotó: Getty Images)

A pszichológia is több oldalról közelíti meg a jelenséget: az online sírás lehet önfeltárás, kapcsolódási kísérlet vagy akár performansz is. Esetleg mindhárom egyszerre. A sírás önmagában is olyan, mint egy biológiai újraindítás gomb. Ennek megosztása azonban további megkönnyebbülést céloz meg.

A kimondás-kimutatás-kitettség hármasa segíthet levezetni a túlcsorduló érzéseket.

Az az elgondolás állhat mögötte, hogy ha mások tudják, min megyünk keresztül, kevésbé érezzük magunkat egyedül. A közösségi média első számú pszichológiai erőtere a kapcsolódás, vagy legalábbis annak illúziója. Egy sírós videó sok esetben „ártatlan” segélykiáltás. Aki ilyet posztol, szeretné, ha valaki reagálna, érvényesíteni az érzéseit, vagy egyszerűen csak biztonságot remél a közösségtől. Sokszor semmiféle manipuláció nincs benne, egyszerűen csak egy kétségbeesett pillanat.

Az is tény, hogy a közösségi média sugallta tökéletesség kezd mindenkinek az agyára menni. Ennyi év távlatából lassan mindenki eljut oda, hogy átlát az illúzión, unja is azt, és ki van éhezve valami valódira, vagy fogalmazzunk inkább úgy, nyersre. Egy sírós poszt ilyen tud lenni, „filter nélkül” mutathatja meg a törékenységet, a sebezhetőséget.

Posztolok, tehát irányítok

Azt már régóta tudjuk, hogy a traumák, nehéz pillanatok elmesélése segít strukturálni a káoszt. Egy sírós videó lehet valamiféle önnarratíva-építő aktus is, amelyben valaki azt keresi, hogyan értelmezheti a történteket. Ebben az online tér egyfajta naplóként is működhet.

A sírás kiszolgáltatott állapot. Viszont amikor valaki videót készít róla, az paradox módon mégis kontrollt adhat. Hiszen ő választja ki, mit mutat meg, hogyan mutatja és mikor tárja nyilvánosság elé. Ez sokak számára olyan élmény, amely segít visszanyerni a stabilitást és a biztonságérzetet.

De tény, hogy a sírós poszt egyfajta én-prezentáció is, és igenis sokszor azt üzeni, nézzetek engem, így foglalom el a helyem a közösségben. Mielőtt azonban pálcát törnénk efelett, jobb, ha elfogadjuk, hogy a pszichológia szerint a Z generáció és a fiatal felnőttek körében átalakultak az intimitás határai.

A közösségi média alapjaiban írta át, mit tartunk intimnek: ami korábban a legbelső körnek szánt vallomás volt, ma sokak számára természetes része a nyilvános önkifejezésnek. A self-disclosure  (vagyis az önfeltárás) határai kitolódtak, és a személyes történetek megosztása egyre inkább a jelenlét és a kapcsolódás nyelvévé vált.

A Z generáció számára a sérülékenység láthatóvá tétele nem tabudöntés, hanem kommunikációs eszköz: így jelzik, hogy valóságosak, elérhetőek és érzelmileg „online” vannak. Ez sokszor nem önmutogatás, hanem egy újfajta társas kód: ebben a kultúrában az számít őszintének, amit nem rejtenek el.

A megosztás tehát nem feltétlen exhibicionizmus, sokkal inkább szocializációs minta, amely azt mondja, hogy ha egy közösségben láthatóvá tesszük a sebezhetőséget, akkor nagy lépést tettünk annak tabusítása ellen az idősebb generációk körében is. Ez pedig nem rossz ötlet, mondom én, aki még abban nőtt fel, hogy a sírás a gyengeség jele. Nem csoda, hogy mindenen sírok. Ahhoz azonban ezek szerint már öreg vagyok, hogy eszembe jusson posztolni. Nem baj, megteszik, akik utánam jöttek.

Kapcsolódó: A sírásnak több biológiai funkciója is van

Kiemelt kép: Getty Images