És mesél is, nemrég megjelent Művészmenedzsment című, hiánypótló könyvében, amely sorvezető a művészeknek, tankönyv a menedzsereknek és szórakoztató olvasmány a laikusoknak. A kötet kapcsán Verával, és egyik legrégebbi ügyfelével, Orosz Ákos színművésszel beszélgettünk a művészet szerepéről, a közösségi média hatalmáról, generációs kérdésekről és tudatos karrierépítésről.

A Művészmenedzsment című könyvben lejárt szavatosságú tételként említed a régi beidegződést, miszerint „A jó művészet eladja önmagát”.
Meczner Vera: Attól még, hogy egy művészeti alkotás vagy előadás színvonalas, önmagától nem feltétlenül jut el a közönséghez. Iszonyatosan nagy a zaj, amelyben nehéz érvényesülni. Zaj alatt értek mindent, amivel ma a művészetnek versenyeznie kell, a focivébétől kezdve a politikai híreken át a legkülönfélébb szolgáltatásokig és termékekig, amelyeket el akarnak adni nekünk.

Egy streamingszolgáltatónál pár ezer forintos előfizetésért elképesztő mennyiségű filmet és sorozatot kapunk, és még csak ki se kell mozdulnunk otthonról. Ehhez képest például egy mozijegy már drága. Én a magyar filmeket direkt moziban szoktam megnézni, pedig pontosan tudom, hogy fél év múlva már elérhetők lesznek valamelyik streamingplatformon, de szeretném a mozijegy árát odaadni, hogy ezzel támogassam közvetve a magyar filmet és filmeseket.

Orosz Ákos: Egy felgyorsult, és eldobható dolgokra szocializálódott társadalmi berendezkedésben élünk. Gyorsan akarjuk megérteni a dolgokat. Állítólag három másodperc az átlagos idő, amit valaki a Facebookon, az Instagramon vagy a TikTokon egy poszt megtekintésére fordít. Pár éve ez még hét másodperc volt. Egyre csökken az idő, amit arra szánnak az emberek, hogy valamit megnézzenek, meghallgassanak vagy elolvassanak.

Ha ebben a három másodpercben nem kapod el valakinek a figyelmét, és nem villantod meg előtte a tejszínhabra rakott kis epret mint legvonzóbb falatot, akkor továbbgörgetnek. A magas kultúra, egy színházi előadás vagy egy regény viszont nem ilyen pillanat-falat, hanem ahhoz idő kell és figyelem.

Ebben a rohanó világban egyre nehezebb meggyőzni az embereket arról, hogy időt szánjanak egy komplex művészeti vagy kulturális alkotás befogadására és feldolgozására.

Ahhoz, hogy erre rávegyük őket, láttatni kell ezeket az alkotásokat, vagyis úszni kell az árral, például a közösségi médiában. Nekem is meg kell találni hozzá az utat, hogy minél szélesebb körben érdekessé váljak mint művész. Most már talán mondhatom azt magamról, hogy művész, bár ezt így nem gyakran szoktam használni.

Miért nehéz kimondani, hogy művész vagy? Ha már itt tartunk, gratulálok az Ajtay Andor Emlékdíjhoz, amelyet idén te kaptál a Vígszínházban az évad legjobb alakításáért.
Ákos: Köszönöm szépen. Az van ezzel a művészséggel, hogy én filozofikus alkat vagyok – a filozófia volt az egyik választott érettségi tantárgyam is –, és gyakran szoktam azon morfondírozni, hogy igazából ki is vagyok, mi is vagyok. Gyakorlatilag az egész életem egy folyamatos útkeresés. Én elsősorban ember vagyok, másodsorban színész. De hogy művész… Ehhez könnyen hozzáragad valamilyen prekoncepció, amit én szeretnék elkerülni.

Meczner Vera (Fotó: Németh Kata)

Mióta dolgoztok együtt?
Vera: 2017-ben felhívtam Ákost egy tévéműsorral kapcsolatban, amiben el tudtam volna őt képzelni. Ebből végül nem lett semmi, de benne megfogalmazódott, hogy jó lenne együtt dolgozni.

Ákos: Vera könyvében van egy vicces összefoglaló a művész karrierjének szakaszairól, amit Steve Guttenberg – a Rendőrakadémia-filmek főszereplője – fogalmazott meg. Szerinte öt szakasz van. Az első: „Ki a fene az a Steve Guttenberg?”, a második: „Steve Guttenberget akarom!”, a harmadik: „Egy Steve Guttenberg-típusú figura kéne”, a negyedik: „Olyat akarok, mint a fiatal Steve Guttenberg”, és az ötödik: „Ki a fene az a Steve Guttenberg?”.

Amikor Verával találkoztunk, én az első szakasz végén jártam. Egy kis, független színházi társulat kötelékében, a Maladype Színházban kezdtem a pályát, velük Chicagótól Új-Delhiig sokfelé jártam és játszottam, és megannyi nagy, klasszikus színdarab főszerepét formálhattam meg. Ez időszak alatt is dolgoztam más színházakban olykor vendégként, és forgattam is.

Különböző elismerésekben, díjakban részesültem, és már így kerültem a Vígszínházhoz, ahol rögtön két főszereppel indítottam. Ehhez képest, Vera azt mondta, hogy amikor be akart mutatni engem a tévéseknek, semmilyen anyagot nem talált rólam az interneten, se egy életrajz, se egy weboldal, se egy profi fotó, hogy a közösségi médiás jelenlétről ne is beszéljünk. Ez akkor szíven ütött.

Vera: Azt éreztem, hogy Ákos ismertsége egyáltalán nincs arányban a tehetségével és a megtett útjával. Vele megtörténtek dolgok, megtalálták lehetőségek, amiket ő persze mindig rendkívül magas szakmai szinten kivitelezett, de emögött nem volt tudatos karrierépítési folyamat.

Ákos: Vera abban segít nekem, hogy professzionálisabban, tudatosabban álljak a karrieremhez. Most már van magyar és angol nyelvű weboldalam, showreel-em, ott vagyok a Facebookon, az Instán, és most szeretném elindítani a TikTokot oldalamat is.

Vera: Fontos jelen lenni, mert ezen munka is múlhat. Ez egy üzlet. Bármilyen produkcióra – film, színház, koncert, akármi – úgy fogsz tudni jegyet eladni, ha a közönség ismeri a művészt. Ma nagyon megfontolják az emberek a kulturális költéseiket, egy átlagos család nem tud havonta többször is kultúrprogramokra járni, hanem kiválasztja azt az egyet, ami prioritás. Jó esetben ezt még talán meg tudja tenni, ha nem ételre vagy gyógyszerre kell ez a pénz.

Ákos, te hogy éled meg azt, hogy színészként már nem feltétlenül elég az, hogy elvégzed a szakmai feladataidat a „négy fal között”, hanem láttatni is kell magad?
Ákos: Nagy út volt eljutni idáig. Amikor mi végeztünk az egyetemen, nagyjából akkor kezdett el megváltozni a szakma. A fölöttünk járó évfolyamból szinte senkinek nem lett kőszínházi szerződése, miközben addig, ha valakit fölvettek a Színművészetire, akkor szinte borítékolhatóan felszívta valahogy a szakma, és bekerült egy kőszínházhoz.

Nálunk ez már nem így volt, és utána egyre jobban borult a kártyavár a következő generációknál. Emlékszem, Szegeden játszottam pályakezdő vendégszínészként, ültem a színészházban, ahol nem volt semmi a szobámban, csak egy ágy meg egy hűtő. Ha beszélni szerettem volna valakivel, akkor találkozni kellett személyesen, ha zenei élményhez akartam jutni, akkor le kellett menni mondjuk egy koncertre. Okostelefon vagy wifi akkor még a kanyarban sem volt, és én akkor már felnőtt ember voltam.

Mára annyit változott a szakma és a világ, és olyan mentalitásbeli különbségek vannak, hogy ezzel valamit kezdeni kell az én generációmnak is.

Nagyon nehéz megtalálni azt a középutat, hogy az ember ne veszítse el önmagát, de belássa, hogy szükség van a változtatásra, mert haladni kell a korral. Igyekszem megtartani azokat az erényeket, amelyeket talán az én generációm, vagy az idősebbek képviselnek, és ezeket továbbadni a fiataloknak, miközben próbálom magamévá tenni mindazt, amit viszont mi tanulhatunk tőlük.

Orosz Ákos (Fotó: Emmer László)

A mai fiatal, pályakezdő művészek már a menedzser-szemlélettel jobban felvértezve vágnak neki a pályának?
Vera: Nem feltétlenül. Sokszor a tanárokból is hiányzik még a felismerés, hogy ez fontos, és így nyilván ezt a tanítványaiknak sem hangsúlyozzák. Járok előadásokat tartani művészeket képző intézményekbe, és azt tapasztalom, hogy nagyon kevés helyen történt belátás ebben a témában. Találkoztam már azzal, hogy az osztályfőnök egyszerűen rászervezett egy másik programot az előadásom időpontjára, mert azt gondolta, hogy ez nem lényeges.

Ehhez képest az én apukám, aki messze nem ez a generáció (Meczner János a Budapest Bábszínház legendás igazgatója volt 1994 és 2020 között, a főiskolai, majd egyetemi bábszínész és bábrendező képzés egyik atyja – a szerk.), mindig is úgy engedte ki az osztályából a hallgatókat, hogy legyen legalább egy életrajzuk, és idejekorán kezdjenek el lépéseket tenni annak érdekében, hogy majd el tudjanak elhelyezkedni és munkát kapjanak.

Mi mindent csinál egy művészmenedzser?
Vera: Mindenkinek másban kell segíteni. Jelenleg kilenc művésszel dolgozom együtt, akik nagyon különbözőek emberileg is, és abban is, hol tartanak éppen a karrierjükben, vagy milyen műfajokban mozognak. Az ügyfeleim között van például Varró Dani költő, Dobszay Péter karmester, Bella Máté zeneszerző és Polyák Lilla színész-énekes, velük már csak a tevékenységük különbözősége miatt is más feladataim vannak.

Van olyan művész, aki egyszerűen nem tud nemet mondani, mert nem szeretné megbántani a megrendelőt, vagy nem akar udvariatlannak tűnni.

Helyette én mondok nemet bizonyos felkérésekre. Van, akinek a tárgyalásban segítek, mert nehéz dolog az embernek a saját értékét meghatározni, saját magát beárazni.

Hol húzod meg a határaidat? A hollywoodi filmekben a menedzser sokszor kvázi a művész személyi asszisztense, aki éjjel-nappal rendelkezésre áll.
Vera: A határhúzás nem mindig könnyű, ráadásul a művész olyan, hogy a kisujjadat nyújtod neki, és már be is kapta az egész karodat. Nem viszem el az autójukat a kocsimosóba, és nem megyek el a gyerekükért az óvodába, de tudom, hogy vannak olyan kollégák, akiknél ez belefér. Azt gondolom, baráti viszonyban vagyok az ügyfeleimmel, óhatatlanul sokat tudunk egymás életéről, főleg azokkal, akik gyakran járnak vidékre fellépni, és együtt utazunk a kocsiban.

Ilyenkor nem mindig a munkáról beszélgetünk, hanem magánéleti kérdésekről, vagy a világ dolgairól. Nem feltétlenül vagyok elérhető hajnali kettőkor, de az ügyfeleim pontosan tudják, hogy ha baj van, akkor bármikor, bármiben számíthatnak rám.

Meczner Vera: Művészmenedzsment (Cser Könyvkiadó és Ker. Kft., 2025)

Ákos, volt olyan az elmúlt húsz év során, amikor szakmai mélypontra kerültél?
Ákos: Igen, többször is. A kiégés lehetősége folyton ott lebeg a mi szakmánkban. Ha valaki bekerül a flow-ba, akkor sokszor csőstül jönnek a lehetőségek és a feladatok, amelyekkel persze élni akar az ember. Ez ilyenkor egészségtelenül sok tud lenni. Utána viszont hirtelen jöhet egy leállás pár hónapra, amikor elvileg ki kellene pihenned magad, de ez nem megy, mert az előző időszak pörgését nem lehet csak úgy kikapcsolni, visz a tehetetlenségi erő, nehezen megy az alvás. A kettő közti arany középút, a work-life balance megtalálása nem egyszerű.

Egy színész munkabeosztása, munkaideje, feladatmennyisége folyton változik, ami sok belső feszültséget is tud szülni.

A Verával való együttműködés számomra azért is fontos, mert megbízom a szakmai ítélőképességében, ami útkeresési időszakokban, kiégésközeli állapotban sokat tud segíteni. Ő soha nem akar semmit rám erőltetni, nem kell csak azért valamibe belemennem, hogy több pénzt keressünk vele. Fontos a pénz, de nem a legfontosabb.

Vera: A művész és a menedzsere közötti kapcsolat egy „zsák a foltját” történet, meg kell lennie köztük a kémiának. Van, amiben mások vagyunk Ákossal, ő sokkal ösztönösebb, én tudatosabb. De fontos, hogy az értékrendünk közös, lényegi kérdésekben azonosan gondolkodunk. Végül ő viszi a bőrét a vásárra, nem én megyek fel a színpadra, nem én forgatom le a filmet.

Mi lesz a következő menedzsment megbeszélésetek tárgya? Ha nem titok.
Ákos: Novemberben leszek negyven éves, és éppen azt tervezgetem, hogy miként összegezhetném az eddig megtett utam egy új művészeti projekt keretein belül. Különös vonzódást érzek a zene iránt, van egy csomó hangszerem, amelyeken egy idő után megtanultam játszani, de soha nem tanultam „hivatalosan” zenélni.

Mindig vannak különböző zenei projektjeim, ilyen például a János Vitéz előadás Mogyoró Kornéllal és Tarján Veronikával, illetve Tóth András és Zoltán Áron kollégáimmal a saját szakállunkra csináltunk egy műsort Cseh Tamás-Bereményi Géza anyagokból, amit már több mint ötvenszer játszottunk a Vígszínház házi színpadán. Nagy lökést adott az is, hogy nemrég a Rémségek kicsiny boltjában musical-főszerepet kaptam, így dedikált időm volt arra, hogy gyakoroljam az éneklést.

Mert az egy dolog, hogy jó fülem van, szó szerint és átvitt értelemben is… (nevet), de az már más kérdés, hogy végig tudok-e énekelni egy estét úgy, hogy az élvezhető is legyen. Abba munkát, időt és rendszerességet kell tenni. Erre korábban soha nem volt lehetőségem. Nagyon élveztem, hogy a prózai szerepek után végre nemcsak a szenvedélyem, hanem a feladatom is lett az éneklés. Ezen felbuzdulva a születésnapom apropóján egy személyes hangvételű koncertszínházi előadást szeretnék létrehozni a saját zenéimből, dalaimból és szövegeimből összegyúrva – zenészek bevonásával. Ez lesz Verával a következő megbeszélésünk témája. 

Kiemelt kép: Nők Lapja