Lakik a szomszédunkban egy idős hölgy, aki szeretett kutyája elvesztése után nagyon bölcs és megható döntést hozott: kihozott a menhelyről egy nyolc év körüli ebet, aki szinte egész életét gazda nélkül, ketrecben töltötte. Bölcsnek tartom, mert belátta, hogy kora miatt ő már nem tud egy kölyökkutya szükségleteihez igazodni, és meghatónak is, mert a szintén idősödő menhelyi kutyát a világ legboldogabb lényévé tette.

Tudom, nyolc év még nem feltétlen jelent aggastyánt, de a menhelyen máshogy mennek az évek. Az új kutya már három éve a hölggyel van, és tulajdonképpen azóta megállás nélkül mosolyog. Persze most sokan arra gondolnak, hogy a kutyák nem is tudnak mosolyogni. De tudnak. Ez a kutya legalábbis tud.

Hány kutyát bír el egy élet?

Az idős hölgyet azért is nagyon bölcsnek tartom, mert őt nem töltötte el félelemmel (vagy legalábbis nem befolyásolta választását) az a tény, ami a legtöbb kutyatulajdonost rettegésben tartja, miszerint egyszer minden kutya megöregszik, és meg is hal.

Valószínűleg akkor, amikor mi még élni fogunk. Egy emberéletbe több kutya is belefér, ami azt is jelenti, hogy több kedvenc halálát is át kell vészelnünk. Sokan ezért is nem akarnak kutyát. Egyszerűen félnek attól, mi lesz, ha megöregszik és el kell őt engedni.

Az első kutyám 8 éves koromban érkezett a családba, és 23 éves voltam, amikor meghalt. Az egész gyerek-, kamasz- és fiatal felnőttkorom állandó résztvevője volt, és pontosan emlékszem: amikor elkezdett öregedni, beköltözött a szívembe egy állandó rettegés, hogy egyszer eljön a nap, hogy nem lesz többé.

Kapcsolódó: Tökéletes társ, ha nyugalomra vágysz – A 10 legbékésebb kutyafajta 

Élete utolsó napja most is a nagyon nehéz emlékeim közé tartozik… igaz, ritkán gondolok élete utolsó napjára, sokkal inkább arra emlékszem, amikor még élt és virult. Amikor meghalt, szentül hittem, hogy nekem soha többet nem lesz kutyám. Hogy az elvesztését nem lehet elviselni, hogy olyan űrt hagy maga után, amit úgysem tud pótolni egy másik kutya. De aztán ezen az érzésen felül kerekedett egy másik, miszerint lehet élni kutya nélkül, de minek?

Az alkony nem a vég

Aki egyszer szeretett egy kutyát, és megtapasztalta, milyen társ tud lenni, nagy valószínűséggel újra akarja ezt élni, és előbb-utóbb megérkezik az életébe az új eb. Valakinek ez egy nap után következik be, valakinek tíz év kell hozzá, de előbb-utóbb szinte biztosan bekövetkezik. Én 11 évet vártam, mire bevállaltam a következőt, sőt jelenleg két kutyám is van. És az egyikük hirtelen nagyon megöregedett. Lassan 11 éves lesz, szóval ez érthető, mégis letaglózott, amikor néhány hónappal ezelőtt szembesültem a hanyatlásával.

Azelőtt teljes tagadásban voltam, hogy ez a kutya nem öreg, neki még nagyon messze van a vége, nem is gondolok ilyesmire. Amikor hanyatlásnak indult, folytattam a tagadást. Mivel a romlás a mozgásában korlátozza, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: valahogy visszacsinálni, hogy olyan legyen, mint régen. Kellett néhány hét, egy holisztikus szemléletű állatorvos, és némi önismeret, hogy elfogadjam, a kutyám már nem lesz olyan, mint régen. Mindent megteszek, amit tudok, hogy a legjobbat hozzuk ki a helyzetéből, de ennél többet nem tehetek.

Elfogadtam, hogy egy új életszakaszba ért, most már ez a valósága, ő most már egy ilyen kutya, és valahogy ez az elfogadás az én lelki békémet is elhozta. Megláttam ebben a helyzetben a meghittségnek egy új szintjét. Csodálom, ahogy ez a zsugorodó kis lény még jobban átadja magát a döntéseimnek és a gondoskodásomnak, feltétel nélkül bízva bennem. És nem tágít mellőlem. Hálás vagyok, hogy megtanultam szeretni a kutyám öregkorát, elfogadni, hogy ez is az élete értékes része.

Ez segít, hogy ne úgy gondoljak rá, mintha ez lenne a vég. Mert sokkal több annál.

Boldog végek igenis léteznek

A cikk szerzője kislányával és tizenéves kutyáival (Fotó: Falus Kriszta)

Olvasom egy állatmentő csoportban, hogy mennyien passzolják le a kutyájukat idősen és betegen, olyan indokokkal, hogy „ti jobban értetek hozzá”, „nálatok jobb helyen lesz.” Nem akarom romantizálni: egy öreg kutya hatalmas macera is. Ezerféle baja lehet, egy vagyonba kerül, ha kezelésre szorul, lehet, hogy nem szobatiszta, lehet, hogy nem tud járni, lehet, hogy nem ismeri fel a gazdáját. De egy idős kutyához elsősorban nem érteni kell. Nem ez a legfontosabb feladat. Senki nem úgy születik, hogy szakszerűen tud ápolni egy gerincbeteg vagy bármilyen más betegséggel élő állatot. Egy idős kutyát elsősorban szeretni kell. Minél öregebb, annál kiszolgáltatottabb, és annál jobban igényli a gazdája közelségét. Ezerszer jobban, mint a hozzáértő, szakszerű ápolást. Kölyökkorban mindez távolinak, sőt elképzelhetetlennek tűnik, de erre (is) szerződik az, aki kutyát vállal.

Örülök, hogy nem vagyok egyedül, nem csak én lágyulok el, ha meglátok egy őszbe csavarodott kutyapofát. Látom, vannak például olyan kutyás fotózások, amelyek kifejezetten az idős kedvenceket örökítik meg, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. És egyre többen vannak olyanok is, akik idős kutyát fogadnak örökbe. Egyszer volt nálam egy 12 éves kutya, akit ideiglenesen vállaltam be egy fajtamentő alapítvány kérésére. Amikor gazdikereső lett, nem kis szorongás jött rám: ki fogja ezt a matuzsálemet befogadni? Mi lesz, ha senkinek sem kell?

Kapcsolódó: Vajon elhízott a kutyánk? Így derítheted ki!

Hiszen tudtam, csak akkor tudok jószívvel megválni tőle, ha jó helyre tudom adni. Máskülönben kénytelen leszek megtartani. Csodával határos módon egy házaspár, akikkel korábban együtt dolgoztam, már a képek alapján beleszeretett, és az első találkozásnál azt mondták, maradhat, nekik már nincs min gondolkozniuk. A valóban aggastyán mopsz még három évig volt velük. Három év talán kevés időnek tűnik, de minden viszonyítás kérdése. Egy biztos: a kutya boldogan élt, amíg meg nem halt, pedig amikor 12 évesen bekerült a fajtamentéshez, ezt senki nem garantálta volna. A legcsodásabb kutya volt azoknak, akik családjukba fogadták és úgy szerették, mintha kölyökkora óta ott rohangált volna.

Az elmúlás tabuja

Meggyőződésem, hogy a világ, amelyben élünk, tabusítja az elmúlást és vele együtt az öregkort is. Szürreális tagadásban vagyunk, miközben egy olyan dolgot próbálunk a szőnyeg alá söpörni, amit még soha senkinek nem sikerült megúsznia.

Egy szeretett állat hanyatlása és elmúlása könyörtelenül szembesít a múlandósággal, benne a saját múlandóságunkkal is. De ha meg tudunk barátkozni a kutyánk halandóságával, talán a sajátunk is egy árnyalattal barátságosabb színt kap. És közben az idős kutyák megtanítanak arra is, hogy a szeretetben nincsen lejárati idő.

Kapcsolódó: Így hosszabbíthatod meg a kutyád életét

Kiemelt kép: Getty Images