A szemfüles budapestiek több helyen is találhattak már árvízjelző emléktáblákat, amelyek azt jelzik, meddig ért fel a Duna vize azon az 1838-as tavaszon, március 13 és 18 között. Jellemzően a pesti oldalon gyűlt fel az áradat, és végül 929 centiméteren tetőzött.
Báró Wesselényi Miklós, a katasztrófa hőse nemcsak az embereket mentette, de fontos feljegyzéseket is készített az árvízről, amelyek alapján végig tudjuk venni, mi is történt pontosan.
„Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakaszták; különösen a’ január 13 ’s 14iki bécsi posta, ’s vele külföldi lapjaink, még máig sem érkeztek meg. Legjáratlanabb az ut mint halljuk Buda és Vörösvár közt.” – írta a Jelenkor az 1838-as télről. A rengeteg csapadék akkor még hó formájában nehezítette az életet, de a hirtelen olvadás hamar árvízzé duzzasztotta a Duna vizét.
A helyenként összeállt jégtáblák eltorlaszolták az utat az áradás elől, így a víz oldalra tört ki.
Az árvíz az egész Dunát érintette, elsőként Esztergomban alakult ki vészhelyzet. Március 6-án a védekezés ellenére a jeges ár átszakította az esztergomi gátakat, és minden víz alá került a belvárosban. Az emberek ingóságaikat mentve menekültek a magasabban fekvő területekre, a város 853 házából 614 teljesen összedőlt. Ez a jeges ár érkezett aztán Budapestre.
Johann Hürlimann: Árvíz a pesti Színház-téren című alkotása 1838-ból (Kép: Wikimedia Commons/Csanády)
A hazai történelem legnagyobb árvize
Az árvíz első napjáról báró Wesselényi Miklós így írt: „Március 13-án öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte.
Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van.
A Duna felé siettemben a víz még csak szivárgott át a kisgáton. Hazamenvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már omlott a hullám a Váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig vízben lovagolni. (…) A félrevert harangok kongása s a még csak helyenként felrémült nép süket moraja, mely az éj csendjén keresztül mint egy baljóslat hangzott, az egésznek keblet szorító alakot adott.”
Wesselényi Miklós Barabás Miklós festményén (Kép: Wikimedia Commons/Zello)
Wesselényi mellett sokan indultak menteni
A második napon ezt jegyezte fel naplójába: „Szinte délig eveztünk benn a városban, ezen munka sem volt egészen hiába való, mert ha nem éppen jelen, de sietve közelgő veszélytől mentettünk meg sokakat. E tájon számos hajók jártak le és fel s talán több, mint amenynyire szükség volt. A segítni sietők közt kevés ismerőst s mágnásaink és ifjú uraink közül egyet sem láttam.
Végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllel; örültem látásokon;
kérdésemre, merre veszik útjokat s hol fognak dolgozni, ezt vevém feleletül Csekonicstól: „Ich suche einen Stall für meine Pferde.“Botránykozás, borzalom fogott el ennek hallására. (…) A József- és Stáció-utcákból harsogott a segélyért kiáltok lármája, ide siettünk; sokat volt-szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”
A pesti árvíz egy történelmi jelentőségű metszeten (Kép: Wikimedia Commons/WolfD59)
Március 15-én tetőzött az ár
Wesselényi folyamatosan evezett, kormányzott, irányított, mentette az embereket. 15-éről így ír: „A számtalan lelket rázó jeleneti közül ezen gyászos másfél napnak, soha sem fogok egyet, a Práter-utcában, elfeledni. Egy leroskadt fedél lebegett pár töredékeny fán megakadva a legalább másfél öles víz felett s ezen minden pillanatban lezuhanandó fedél tetején mintegy 29 harminc kétségbeesett, ezekhez néhány ölnyire egy emeletes háznak első fala még állott s azon első falhoz egy fatornác volt ragasztva, mely minden percben roskadni készült harminc személynél többől álló terhe alatt.
Hajómra harmincnál több alig fért. Mit tenni, melyiken segíteni előbb?
Az asszonyokat csecsemőikkel gyermekeket s öregeket egybe szedtem mindkét helyről. Midőn ezekkel sietve el akartam evezni,mentői előbb visszatérendő, terhe alatt mélyebbre süllyedt hajóm megakadt azon kertben, mely felett üresen a ház udvarába bementünk; tovább kellett fél óránál kínlódnunk s szüntelen a bizonyos veszélyben lebegők kiáltási közt, s hallván és látván a halál félelmével küzdők verejtékező gyötrelmét, végre mi is verejtékezve kiszabadítottuk hajónkat. Szerencsére utunkban egy hajót találtunk, mely kérésemre a hátramaradottak szabadítására sietett.”
Idáig ért a víz, mutatja a tábla a Bródy Sándor utcában, a Nemzeti Múzeum kerítésén (Kép: Wikimedia Commons/Csanády)
Hányan menekültek meg?
Míg Esztergomban ki tudták menteni az állatokat és az embereket, Budapesten már nem voltak ennyire felkészültek. Minden gát átszakadt, így a víz a házak közt hömpölygött. Aki időben nem menekült a budai magaslatokra, bizony mentésre szorult, de Wesselényi mellett sokan mások is járták az egykori utcákat csónakjaikkal. Erről így írt: „A pusztulás mindezen rémítő óráiban sok becsületes ember volt, ki fáradságot s veszélyt nem kerülve mentette az embereket, de sok gonosz lelkű is találkozott, ki a kétségbeesők esdekléseire nem hallgatva, alacsony kapzsiságának hódolt s csak roppant fizetésért segített a tehetősebbeken.”
A házak kezdtek összerogyni: ötvenezer ember lakhatása semmisült meg az árvíz miatt.
Akit tudtak, azt elszállásolták különböző menedékhelyeken, templomokban, rendházakban, tízezer embert például a mai Magyar Természettudományi Múzeum épületében zsúfoltak össze. 151 pesti (és 2 külföldi) így is életét vesztette. Wesselényi a naplóírás mellett aktívan mentette az embereket csónakjával, ezért az árvíz egyik hőseként emlegetik. A másik kiemelkedő segítő Landerer Lajos nyomdász volt, aki olyan sok életet mentett meg, hogy a város díszpolgárává választották. Wesselényi megemlíti még Károlyi György és Lajos, illetve István főherceg áldozatos munkáját is.
Az áradat március 15-én tetőzött, ennek állít emléket a tábla a 8. kerületben a a Szent Rókus-kápolna falán (Kép: Wikimedia Commons/Szenti Tamás)
A város újjáépítése
Amikor az árhullám végre elvonult, akkor látszott igazán, milyen pusztítást végzett. Csakhogy nem állhattak neki új házakat építeni addig, amíg át nem látták és meg nem tervezték, hogyan lehetne az ilyen árvizektől megvédeni a fővárost. Megalakult egy Szépítő Bizottság nevű szervezet, ami a kárfelmérés mellett az újjáépülő várost is megtervezte. Előírták, hol és milyen anyagból szabad házakat építeni, amelyek nem mállanak szét a víztől, ahogy korábban a vályog.
Wesselényi ötlete nyomán a túlélőket munkára fogták, hogy ne tehetetlen mozdulatlanságban gyászoljanak, hanem már az új városon munkálkodjanak.
A folyószabályozás és az építkezések, amelyhez 1838-ban a betegeskedő Széchenyi István is csatlakozott, olyan jól sikerültek, hogy az 1876-os újabb árvíz a pesti oldalra már be sem tudott törni. Az újjáépítéshez olyan emberek járultak hozzá, mint Liszt Ferenc, aki koncertet adott pénzgyűjtés céljából, vagy gróf Károlyi István, aki nemcsak ételt szerzett a rászorultaknak, de egyenesen megalapította Újpest községét, ami aztán összeolvadt Budapesttel.
Kapcsolódó: 2023 augusztusában így éltük meg az árvizet
A kiemelt kép illusztráció, forrása: Fortepan/Fridhetsmuseet
