Mindig ő döntött: hová megyünk nyaralni, kit hívunk meg vendégségbe, és mi lesz a program a hétvégén. Ő kezelte a pénzt, beleszólt oktatásunkba, ruhatárunkba, véleményét mindig nyersen kimondta terveinkről, barátainkról.

Nekünk pedig eszünkbe nem jutott őt megkérdőjelezni. Vidéken, az Ember döntött – az ő szava volt a szent.

De bizony, ez a határozott, karcos férfiember is megbicsaklott reggelente, egy pillanatra beléköltözött a bizonytalanság. Hiszen a világegyetem minden szála és atomja között biztosan lavírozó férfi is érezte, hogy van valami, valami rációval nem rendszerbe foglalható, valami nem evilági, mert anyukám teljességgel kiszámíthatatlanul, de magabiztosan készítette ki neki a frissen vasalt ingeket: világoskéket tárgyalásra, rövidujjút építkezésre, halványrózsaszínt nagymamához, hófehéret a vállalati központba.

Apukám pedig, aki élete minden másodpercében maga volt a megkérdőjelezhetetlen szilárd mihezképest, életének minden reggelén fejet hajtva, atlétáját nadrágjába gyűrve gombolta magán az anyukám által aznapra kijelölt inget.

Akkoriban még csak számat csücsörítve, hangomat mélyítve, kacagó közönségre vágyva ismételgettem, hogy »Rózsi melyik ingem vegyem fel«, évtizedek kellettek hozzá, – Apukám már régen nem volt közöttünk – mire feltettem magamnak a kérdést, hogy tudott ez az amúgy falat áttörni képes vadember ilyen egyszerű kérdésben döntésképtelennek mutatkozni?

Gyerekként úgy tűnt, a világot a nagy és határozott döntések uralják. Aztán később, felnőttként rájöttem, hogy van egy másik réteg is – a csendes, háttérben meghúzódó döntések sora, amelyen a hétköznapok ágaskodnak. Mi nők, ezekben a döntésekben élünk. Nem mindig a reflektorfényben, nem mindig hangosan. Egyszerre vagyunk az otthonok és a munkahelyek motorjai, láthatatlan, de nélkülözhetetlen erői.

Lelkei vagyunk minden megfoghatatlannak, leckét kérdezünk, felvételi lapokat töltünk, szülői értekezletre sietünk. Erős férjeink egészségére figyelünk, a család öregjeit gondozzuk. Nyaralást szervezünk, szállodát választunk, ahol majd naphosszat ülünk a gyermekklub alacsony padjain.

Meetingeken jegyzőkönyveket vezetünk, bókok hallatán zavartan szabadkozunk, igyekszünk bizonytalannak mutatkozni, nehogy megdöntsük a gyenge nő mítoszát.

A női jelöltek állásinterjún nem azt kérdezik tőlem, mik a karrierút várható állomásai, hanem hogy négykor elindulhatnak-e a gyerekért.

Mi nők, hangok nélkül kapaszkodunk össze: segítő jobbot nyújtunk, biztonságos közeget teremtünk, ahol őszintén lehet esendőnek lenni, figyelünk, ösztönösen érezzük, hová kell éppen több a biztatásból.

Szükség van ezekre a megtartó közösségekre, az egymásnak vetett vállakra. Női vezetői klubot működtetünk, tanszergyűjtést szervezünk a támogatott anyaotthonnak. Kismamaklubot szervezünk, nincs hierarchia, mindenki négykézláb mászik, kosztümben. Éjszaka majd bepótoljuk a közösségnek adott időt, ha mindenki lefeküdt, e-maileket írunk.

Négylevelű lóhere emojit küldünk a mellettünk ülő lánynak, aki a negyedik lombik miatt maradt távol, és csak annyit mondott, ma a gázóra leolvasó jön. Majd a WC-ben óvatosan törölgetjük vastag csíkban lefolyó szemfestékét és határozottan kijelentjük, az ötödik biztosan sikerülni fog.

Divatba jöttünk mostanság: tárgya vagyunk kvótáknak, mozgalmaknak, kluboknak és sok hajcihőnek. Női megérzés csak, hogy nincs mögötte őszinteség, de kitartásunk egyszer célszalagot szakít.

Anyukámra gondolok, aki reggelente fáradhatatlanul vasalta és adta az ingeket. Nem várt érte dicséretet, nem került reflektorfénybe, de a mozdulataiban ott volt a csendes biztonság: a mindennapok így működnek, így tartják életünket össze.

Apukám pedig minden reggel magára gombolta azt az inget. Mert legbelül tudta, hogy ez a néma, meleg gondoskodás az ő erejének kulcsa.

Én már sok mindent másképp csinálok, mint azt otthon láttam. A gondoskodást és szeretetet sejtjeimben elhoztam magammal, hálás leszek érte amíg élek. De vezetőként és két leánygyermek anyukájaként nem tudok, és nem is akarok néma lenni: felelősséget érzek a környezetemben lévő nőkért, édesanyákért. Minden döntésemben, cselekedetemben belül hangosan pulzál a nők iránt érzett tiszteletem, szívós kitartásuk, erejük és néma tetteik elismerése.

Egyszer úgyis mi fogjuk kisimítani a világ összes ráncát.

Kiemelt kép és fotó: Danubius Hotels