A horvát Maksim Mrvica jelenleg a világon a legtöbbet koncertező crossover zongorista, aki arról híres, hogy a klasszikus műveket új, modern köntösbe bújtatja, olykor elektronikus zenei ütemekkel és hangokkal fűszerezve. Az utóbbi években azzal is kísérletezik, hogy világhírű pop-rock slágereket ad elő klasszikus zenekari hangzásban, virtuóz zongorafutamokkal megspékelve. Akárhogy is, a végeredmény mindig nagyszabású színpadi show és különleges zenei élmény, amely után az ember eggyel közelebb érezheti magát a valódi klasszikus zenéhez is. 

Egy évet jártál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre. Hogy emlékszel vissza ezekre az időkre? Szeretted Budapestet?
Ennek már huszonnyolc éve, akkor még Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolának hívták. Baranyay László osztályában tanultam, sajnos azóta elsodródtunk egymástól, remélem, most is jól van. Emlékszem, hogy sokat játszottam Lisztet, rapszódiákat tanultunk tőle. Nagyszerű időszak volt. Izgatott voltam, hogy Budapesten tanulhatok és élhetek, ez egy gyönyörű város. Rengeteg nemzetközi zongoristával találkoztam akkoriban, akik a világ minden tájáról jöttek ide tanulni. Csodás élmény volt. Tavaly is visszajöttem – nem koncertezni, csak magánemberként –, és a város ugyanolyan szép volt, mint amire emlékeztem.

Van egy Budapest Café című darabod. Mit jelent számodra ez a zene, felidéz-e valamilyen emléket, amikor játszod?
A Budapest Café a Pure II című albumomon szerepel, amely egy klasszikus szólólemezem. Tonči Huljić zeneszerző barátom darabja, de néhány feldolgozást magam is készítettem hozzá. Úgy gondolom, sokat visszaad az általam is megtapasztalt gyönyörű magyar atmoszférából és hangulatból.

A negyvenkilenc éves zongoraművész a divat világában is otthon mozog, a Dolce & Gabbanával, a Diorral és az Armanival is dolgozott együtt (Fotó: Filip Koludrovic)

A klasszikus zenét és a popzenét ötvözöd. Vannak határai ennek a kísérletezésnek? Vannak a klasszikus zenének olyan „szent” darabjai, amelyekhez nem szabad hozzányúlni, vagy úgy tekintesz erre, mint a teljes szabadság területére, egyfajta „művészi játszótérre”?
Nem szeretem a zenét különböző fiókokba tenni, és azt mondani, hogy ezt a zenét nem szabad amazzal ötvözni. De a zenében is létezik jó és rossz ízléssel megalkotott dolog. Én igyekszem azt választani, amiről azt gondolom, hogy szép és működőképes, és hiszek benne. Imádok különböző stílusokkal kísérletezni. Ezért az albumaim nagyon más stílusúak, megtalálhatóak rajtuk a filmzenétől a könnyűzenén át a klasszikusabb hangzású, gazdag zenekari kísérettel előadott darabokig minden. Aztán persze vannak pörgős és elektronikus alapokon nyugvó munkáim is.

Az utóbbi két-három albumomon arra koncentráltam, hogy olyan szuperhíres és népszerű pop-és rockdalokat vegyek elő, mint például a The show must go on a Queentől vagy a Dancing Queen az Abbától.

Klasszikus stílusban értelmeztem őket újra, masszív szimfonikus zenekari hangzással – egyébként Budapesten vettük fel ezeket a számokat. Az ilyen darabok úgy hangzanak, mint a klasszikus zongoradarabok, de a dallamokat mindenki felismeri. Ez az a zene, amit mostanában legszívesebben csinálok.

Korábban elmondtad, hogy ez a fajta kísérletezés szerinted elengedhetetlen a klasszikus zene jövőbeli fennmaradásához. Mit gondolsz a klasszikus zene jelenéről és jövőjéről?
A klasszikus koncerttermek világszerte az idősebb generáció tagjaival vannak tele. A fiatalabbak egyre kevésbé érdeklődnek a klasszikus zene iránt.

Úgy gondolom, hogy a crossover műfaj be tudja vonzani a fiatal közönséget, és egy jó eszköz lehet arra, hogy elvezesse őket a valódi klasszikus zenéhez.

A klasszikus zene az egyetlen olyan zenei műfaj, amely több mint háromszázötven éve van jelen a világon, és az emberek még mindig hallgatják. Van egy különleges minősége. De azt hiszem, soha nem volt hivatott arra, hogy a tömegek zenéje legyen, és arénákban hallgassák. Egy speciális, niche közönségre van szüksége, amely jelenleg megvan. De muszáj a fiatalabb generációkhoz is eljutnia, különben egy nap nem lesz, aki folytassa a klasszikus zene hagyományát.

Hogy viszonyulnak manapság a fiatalok a klasszikus zenéhez?
Úgy gondolom, hogy a klasszikus zene megjelenési formája nem olyasmi, ami a fiatalabbakat lenyűgözné. Csupa fekete-fehér öltöny, és az a komoly légkör… Azt hiszem, ez a tizenévesek számára nem igazán érdekes és nem áll közel hozzájuk.

Amikor viszont a koncertjeim után dedikálok, sok szülő jön oda hozzám azzal, hogy a gyerekük miattam és a zeném miatt kezdett el zongorázni.

Nekem mint klasszikus és crossover zongoristának, nagyon jó érzés hallani, hogy a fiatalok ennyire érdeklődnek a hangszerem iránt.

Maksim Mrvica koncertshow-i mindig látványosak (Fotó: Filip Koludrovic)

Milyen zenéket szoktál hallgatni szabadidődben?
Nagyon különböző típusú dolgokat hallgatok, mert hivatásos zenészként analitikusan figyelem a zenét. Ötleteket és érdekes feldolgozásokat keresek. De azt mondanám, hogy nyolcvan százalékban klasszikus zenét hallgatok, például operákat, baletteket – ezeket imádom. A kedvenc zeneszerzőim Sztravinszkij, Prokofjev és Rahmanyinov. De sokáig az elektronikus zene érdekelt.

Régebben rave partikra jártam, ami teljesen más, mint amit a legtöbb kollégám, a klasszikus zenészek szeretnek.

Ez egy jelentős szakasza volt az életemnek, magánemberként a barátaimmal rave és elektronikus zenei bulikba jártam.

Van egy lányod, Leeloo. Mesélsz róla?
Leeloo most tizenkilenc éves, és üzleti iskolába jár Zágrábban, ahol élünk. Nagyon jó kapcsolatban vagyunk, és amikor nem turnézom, minden lehetőséget megragadok, hogy vele lehessek. Szereti a zenémet, és a házunkban folyamatosan hallgatja is, hiszen órákon át gyakorolok, így minden darabot kívülről tud. Amikor kisebb volt, hat-hét éven át klasszikus balettet tanult, amit nagyon szeretett, de aztán sajnos egy bizonyos ponton úgy döntött, hogy mégsem ebbe az irányba megy. Most úgy tűnik, az üzleti vonal érdekli. Egy nap, amikor befejezi az iskolát, talán dolgozhatna nekem, és körbeutazhatná velem a világot. Az csodálatos lenne.

Kiemelt kép: Maksim Mrvica (Fotó: Filip Koludrovic)