„Egy nőnek sem lesz orgazmusa attól, hogy felmossa a konyha padlóját” – Betty Friedan idézetére ma is felkapjuk a fejünket, mert még mindig provokatívnak számít. Az amerikai írónő, akinek gyakorlatilag a feminista mozgalom második hullámát köszönhetjük, azon kevesek közé tartozik, akik megváltoztatták a 20. század társadalmi gondolkodását.
Számos sikere és eredménye mellett talán a legnagyobb vívmánya, hogy sikerült meghonosítania a közgondolkodásban a nők és a férfiak jogainak aránytalan eloszlásáról való párbeszédet. Miközben a saját életében is meg kellett vívnia a csatákat.
Tűzhelytől a feminista forradalomig
Bettye Naomi Goldstein 1921. február 4-én született egy Illinois állambeli zsidó családban. Már fiatalon szembesült azzal, hogy milyen nehézségekkel néznek szembe a nők, ha a család és a munka egyensúlyáról van szó. Édesanyja, Miriam Goldstein egykor újságíróként dolgozott, de amikor férjhez ment és gyerekei születtek, fel kellett adnia a karrierjét. Betty később úgy emlékezett vissza, hogy anyja sosem tudta igazán feldolgozni ezt a veszteséget, és a frusztrációját gyakran a családján vezette le.
Miért nem lehetett az anyjának egyszerre családja és karrierje? – tette fel magának a kérdést Betty, aki a kaliforniai Berkeley egyetem pszichológia szakos hallgatójaként saját tapasztalatokat szerzett a témában. Tehetsége és ambíciója már fiatalon megmutatkozott, és noha ösztöndíjat is kapott, végül a társadalmi nyomás és a háború alatti munkaerőpiaci változások miatt újságíróként helyezkedett el.
Ám a közfelfogásban uralkodó gondolat, hogy egy nőnek a családi életet előnyben kell részesítenie minden mással szemben, gyújtópontnak bizonyult Friedan karrierjében.
New Yorkban dolgozott egy hírügynökségnél, majd a háború befejezését követően a leszerelő katonák visszatérése miatt őt is elbocsátották. Akárcsak számos női sorstársát. Miután 1947-ben összeházasodott Carl Friedannal, elhelyezkedett az UE News-nál, ahol ismét megcsapta őt a női munkaerőpiacon uralkodó zord klíma.

Gloria Steinem újságíró, Dick Gregory humorista, Betty Friedan és Patricia Roberts Harris, az Egyesült Államok lakásügyi és városfejlesztési minisztere egy egyenjogúsági meneten Washington DC-ben, 1978. július 9-én (Fotó: Ann E. Zelle/Getty Images)
Első gyermekével még egy évig maradhatott otthon, amikor viszont másodszor is teherbe esett, szülési szabadság helyett elbocsátás várt rá. Ez a személyes élmény még inkább megerősítette benne azt a gondolatot, hogy a nőknek nincs valódi választásuk: a társadalom elvárja tőlük, hogy a családot helyezzék előtérbe a szakmai ambíciók helyett.
A megnevezhetetlen probléma
Szép otthon, szerető férj, szorgalmas gyerekek – minden, amit egy „boldog nő” kívánhat. Akkor mégis mi hiányzik, mit jelent ez a belső üresség, ez a szorongás? Betty Friedan könyvben válaszolt a kérdésre, azon háztartásbeli nők gyötrő kilátástalanságára, akik csak a családjukért léteztek, ugyanakkor az anyaságot nem élték meg létük kiteljesedésének.
1963-ban jelent meg A nőiesség kultusza (The Feminine Mystique), amely a modern feminizmus egyik alapműve lett. Friedan az amerikai háziasszonyok milliói által érzett, de kimondatlan frusztrációt adta vissza a könyvében.
Arra a társadalmi elvárásra világított rá, amely szerint egy nő csak akkor lehet boldog, ha háztartásbeli, feleség és anya – és semmi más.
A könyv központi gondolata az volt, hogy ezt az ideológiát mesterségesen erősítette meg a média, a pszichológia, sőt még az oktatási rendszer is. A reklámok, magazinok és filmek mind azt sugallták, hogy egy nő természetes beteljesülése a család és a háztartás vezetése – és ha nem érzi magát boldognak ebben a szerepben, akkor vele van a baj. Friedan ezt a jelenséget „a névtelen problémának” nevezte el.
Kapcsolódó: Még hogy nem volt szükség a feminizmusra! Válás helyett őrültek háza – A 19. századi férfiak megoldása családi gondokra
Egy könyv, ami milliókat szólított meg
Érthetetlen volt számára, hogy a feminizmus első hulláma után, amely során a nők kiharcolták a választójogot, a munkához és az oktatáshoz való jogot, miért döntöttek úgy tömegesen, hogy otthon maradnak.
„Ki tudja, mi lehet a nőből, ha végre önmaga lehet?”
– tette fel a kérdést a könyv végén, amely hatalmas sikert aratott. Ugyanakkor és azóta is felróják neki, hogy csak a fehér, középosztálybeli, főiskolát végzett, házas nők problémáival foglalkozott, és figyelmen kívül hagyta a munkásosztálybeli, BIPOC (fekete, őslakos és színesbőrű emberek), illetve a leszbikus nők helyzetét, akik kétségtelenül nehezített pályán mozogtak, nők milliói ismertek magukra benne.
És ami még fontosabb, hogy egy szélesebb társadalmi diskurzust is elindított a nemek közötti egyenlőségről, a nők jogairól és a munkahelyi diszkriminációról.
A könyvnek rendkívüli hatása volt akkor és ma is, az első példányok pillanatok alatt elfogytak, Friedan pedig ki sem látszott az interjúk és előadások sokaságából. Természetesen nem mindenki volt elragadtatva Betty gondolataitól. A közvetlen kisvárosi közeg, ahol családjával élt, elüldözte őket, egyes kritikusok pedig egyszerűen hisztérikusnak minősítették a kiadványt.

Bella Abzug kongresszusi képviselő, a demokrata konvenció hivatalos küldöttje, Liz Carpenter, Barbara Walters, Gloria Steinem újságíró és Betty Friedan az 1972-es demokrata nemzeti konvención Miami Beachen (Fotó: NBC/NBC Newswire/NBCUniversal via Getty Images)
A feminizmus nem a nők ügye, hanem a társadalomé
Három évvel A nőiesség kultusza megjelenését követően Betty Friedan felismerte, hogy a társadalmi párbeszéd cseppet sem enyhült, ezért úgy döntött, tovább megy az amerikai álom mítoszának leleplezésénél. 1966-ban megalapította a National Organization for Women (NOW) nevű szervezetet, amely az Egyesült Államok legnagyobb feminista érdekvédelmi csoportjává vált.
A szervezet központi gondolata: nőknek a férfiakkal egyenlő jogok járnak, utóbbiak ugyanakkor nem patás ördögök, hanem a nők szövetségesei.
1970-ben rendkívül merész lépést tett: országos sztrájkot szervezett a nők körében, felhívva a figyelmet a munkaerő egyenlőtlen elosztására az otthoni és az üzleti környezetben egyaránt. Történelmi pillanatnak lehettek tanúi, akik akkoriban New Yorkban voltak: nők (és persze férfiak) tízezrei vonultak az utcákon táblákkal a kezükben, hogy hangot adjanak frusztrációjuknak. Betty Friedan beszédeiben hangsúlyozta: nem csupán a nők problémájáról van szó – ez az egész társadalmat érintő ügy.
Szinte élete végéig arról panaszkodott (2006. február 4-én szívelégtelenségben hunyt el 85 éves korában), hogy a nők nem érték el az egyenlőséget. A forradalom „még nem ért véget” – mondta, hozzátéve, hogy bizonyos esetekben a nők a háztartás jövedelmének felét adják, de vajon a férfiak elvégzik-e a házimunka felét?
Valószínűleg napjainkban sem lenne teljesen elégedett a nők vagy a feminizmus helyzetével, de örülne, hogy látná: az üzenete ma is releváns. Egy nő ne számítson különleges kiváltságokra a neme miatt, de ne is kelljen alkalmazkodnia az előítéletekhez és a diszkriminációhoz.
Kapcsolódó: Az alárendelt háziasszonyok divatja ellentmond a feminizmusnak, és riasztóbb, mint gondolnánk…
Kiemelt kép: Barbara Alper/Getty Images