„Majdnem egy testhossz az előnye, bírja-e majd végig?” – teszi fel a kérdést szinte kiabálva az ikonikus riporter a szóban forgó közvetítésben, de rögtön így folytatja: „Gyere, Egérke! Gyere kicsi lány!” Vitray Tamás akarta azt a győzelmet, és elérte, hogy minden magyar, aki nézte az úszást, legalább annyira akarja, mint ő. Ez az energia, ez a hozzáállás nekem – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – nagyon hiányzik ma az olimpiai közvetítésekből.
Nem hiszek abban, hogy régen minden jobb volt, de hogy a magyar szurkolás jobb volt, abban teljesen biztos vagyok. Nem teljesen negatív a kép, hiszen az például fantasztikus, hogy az úszásban Hosszú Katinka és Pársztory Dóra végezte az elemzéseket, nem is akárhogy. Lelkesek voltak, vitathatatlanul profik, és elég sok mindent tettek le az asztalra ahhoz, hogy lehessen véleményük.
Nem észt osztani akartak, nem mondtak kategorikus kijelentéseket, tették a dolgukat.
Több selejtező és döntő úszás versenyszámot is megnéztem az elmúlt napokban, és engem elkeserített, mennyire sótlanul, sőt, esetenként mennyire negatívan nyilvánultak meg a kommentátorok. Milák Kristóf esetében még olyan érzésem is volt, hogy a közvetítő nem neki drukkol, olyan hosszan ecsetelte a valóban kiváló Leon Marchand nagyságát, és olyan sokszor hozta fel Milák „ellentmondásos” útját az olimpiára. Knézy Jenő vagy Vitray már rég kiabálva szurkolt volna, amikor itt még mindig szinte a károgást kellett hallgatnunk. De nemcsak az úszásban volt ez, a tornaközvetítésekben például folyamatosan arról szólt a fáma, hogy miért hány tized pont levonást fognak kapni a világ legnagyszerűbb tornásznői, akik közben olyan gyakorlatokat mutattak be, hogy az embernek elállt a lélegzete.
Kós Hubert és Milák Kristóf aranyérmeikkel a párizsi olimpián (Fotó: Maja Hitij/Getty Images)
Simone Biles, a csúnya hajú áruló
Teljesen megértem, hogy egyre több olyan sportoló van, aki nem szeretne szóba állni az újságírókkal a világ legnagyobb sporteseményein. És örülök, hogy egyre több olyan video kerül nyilvánosságra, amelyben különböző sportolók keményen odamondanak azoknak az újságíróknak, akik negatív, sőt, toxikus kérdéseket tesznek fel. Akik folyton csak a csúcsteljesítményt várják, akik még mindig azt hiszik, az élsportolók robotok, és akik szerint jogos elvárás, hogy aki egyszer nyert, az onnantól mindig nyerjen. Vagy akiknek bizonyos esetekben még a nyerés sem elég meggyőző. És ezt úgy mondom, hogy én is újságíró vagyok, és én is kaptam már meg interjúalanyomtól a magamét, mert kérdésemmel a lelkébe gázoltam.
Furcsán alakulnak a dolgok, mert miközben egyre többet lehet hallani a sportolók mentális helyzetéről, és ők is egyre nyíltabban beszélnek erről, valamint sorban készülnek a jobbnál jobb dokumentumfilmek, amelyek valóban megmutatják, milyen kihívásokkal néznek szembe ezek a világklasszisok azon túl, hogy le kell győzniük a világ legerősebb ellenfeleit,
ezzel párhuzamosan egyre hangosabbak azok, akiknek ez az üzenet nem megy át.
És ez egyáltalán nem csak a kommentátorok munkájában mutatkozik meg, és nemcsak itthon, hanem a kommentelők véleményein is, és az egész világon. A Simone Biles visszatér című dokumentumfilmben a tornásznő elmondja, hogy miután Tokióban a legtöbb számban visszalépett a versenyzésből, az internet népe a legnagyobb árulónak állította be őt, és mindennek elmondta. Ahogyan Biles fogalmaz a filmben, olyan emberek tették ezt, „akik még egy cigánykereket sem tudnak megcsinálni”. Az olimpiai selejtezők után olyan kommentekbe is belefutottam vele kapcsolatban, hogy nem volt elég jó a haja, és olyanokba is, amelyek a nőiességet, az eleganciát és a méltóságot hiányolták talajgyakorlatából. Az volt az érzésem, hogy ezek a rettenetes kommentáradatok részben úgy keletkeznek, hogy valaki kitalál valami „jól” hangzó bírálatot, ami aztán megtetszik a többieknek is, akik ész nélkül elkezdik szajkózni ugyanazt. Például hogy Simone Biles nem elég méltóságos, miközben olyan figurákat mutat be, amelyeket róla neveztek el, hiszen senki más nem tudja őket megcsinálni a világon. (A Simone Bilest érő kritikákról ebben a cikkben írtunk bővebben.)
Én úgy gondolom, az olimpia történetében még soha nem volt olyan, hogy a sportolók ennyire ki lettek volna téve a médiából és persze a közösségi médiából rájuk zúduló negativitásnak. 2024-re ez egy olyan plusz faktor lett, amelyre majdnem annyira fel kell készülniük, mint az ellenfelekre. Több helyen olvastam, hogy egyre több sportoló kapcsolja ki a kommenteket a közösségi média felületein, vagy törli le az egész alkalmazást a telefonjáról legalább a verseny idejére, illetve egyre több edző van, akinek plusz feladatot jelent, hogy ezek a hangok, vagy legalábbis ezek jelentős része ne jusson el az általuk edzett sportolóig. Ma a mentális felkészülés legnagyobb része erről szól, és nem kis kihívást jelent a sportolók életében. Néhányan bele is roppannak, és nem is tudják folytatni a hivatásukat.
Simone Biles, miután három arannyal és egy ezüsttel zárta szereplését Párizsban, felszólította az újságírókat és velük együtt a szurkolókat is, szokjanak le arról, hogy azt kérdezgetik a nyertesektől, mi a következő céljuk.
Hadd élvezzék, amit elértek, hadd legyen idejük arra is, hogy egy kicsit megálljanak és megéljék sikereiket.
Túl az aranyérmeken
Persze a közösségi médiának nemcsak rossz oldala van. Ez teszi lehetővé, hogy az egész világon elterjedjenek azok a kedves, megható, vicces vagy megrázó történetek, amelyek a teljesítményeken túl valóban a világ legnagyobb sporteseményévé teszik az olimpiát. Ma az olyan kis színesek, mint az egyenlítői-guineai Eric Moussambani úszása 2000-ben Sidney-ben (és hozzá Knézy Jenő szintén feledhetetlen őszinte döbbenete) egy pillanat alatt bejárják a világot, és teszik sokkal emberibbé az ötkarikás játékokat. Nekem az az egyik legnagyobb élmény az olimpiában, hogy a győzteseken kívül számos elképesztő olimpiai történetet ismerhetünk meg. Ezeknek köszönhetően felértékelődnek negyedik, ötödik vagy akár huszonhetedik helyek, közelebb kerülnek hozzánk a világnak azon pontjai, amelyekről még nem is hallottunk, és egyre egyértelműbbé válik, hogy nem minden az aranyéremről szól. Talán még sosem láttuk ilyen sok bizonyítékát annak, hogy az élsportolók nem csak riválisai, de barátai is egymásnak. Egyre inkább az az érzésem, hogy ennek az az oka, hogy még sosem voltak ennyire kiszolgáltatva a külvilágból rájuk zúduló negatív hangoknak, így még sosem volt ennyire szükségük azokra, akik ugyanabban a cipőben járnak és megértik őket. Azaz egymásra.
Egyik kedvenc anyablogomon olvastam, hogy nagyon fontos, hogy a gyerekeinknek ne csak azt mutassuk meg, amikor egy sportoló nyer, hanem azt is, amikor veszít. Úgyhogy megmutattam a kislányomnak, hogyan hajol meg a brazil tornásznő, Rebeca Andrade nagysága előtt az általa legyőzött Simone Biles és Jordan Chiles, amikor a győztes fellép a dobogó legfelső fokára. A kislányom mosolyogva végignézte, majd feltette a kérdést, amit az olimpia ideje alatt időről-időre kénytelen volt feltenni: „Anya, te sírsz?”
Simone Biles és Jordan Chiles hódolatukat fejezik ki az aranyérmes Rebeca Andrade előtt (Fotó: Getty Images)
Kiemelt kép: Getty Images/Canva
