Ambivalens érzésekkel indultam a Chris Carter interjúra, épp úgy éreztem magam előtte, mint egy-egy Robert Hunter-könyv befejezése után. Ugyanaz a kérdés kattogott csak a fejemben, ami a krimijei olvasása alatt is folyton: vajon hogyan pattanhat ki egyazon ember agyából két olyan hihetetlenül vonzó, összetett, izgalmas és szeretni való karakter, mint Robert Hunter és Carlos Garcia nyomozók, és azok a borzalmas gyilkosságok és halálnemek, amikkel a két említett szereplő – és az olvasók – Carter könyveinek lapjain rendre szembetalálkoznak. Az egyórás interjú végére – bár Carter korántsem volt szűkszavú interjúalany, sőt – még több kérdés gyűlt fel bennem, mint amivel odamentem, de a fentire talán választ kaptam. Hunter és Garcia azért olyan, amilyen, mert a szerző önmagából gyúrta össze őket. A regényekben leírt borzalmak pedig az általa tapasztalt valóság szörnyűségeiből fakadnak.

Többször, több helyen is elmondtad, hogy magadból indultál ki, amikor a két főhősödet, Robert Huntert és Carlos Garciát megteremtetted, hogy mindkettőjükbe beleírtál valamit magadból: Garcia Brazíliában született, hosszú, sötét haja van, Hunter eredetileg kriminálpszichológus, inszomniás, igazi magányos farkas. Az évek során – hiszen lassan már 15 évet töltöttél el a szereplőiddel – mennyire idomultak hozzád, mennyire követték le a te fejlődésedet? Nem próbáltad meg jobban leválasztani őket magadról?
Nem, dehogy, de nem is lettem volna rá képes. Minél hosszabb a sorozat, minél többet írok a karakterekről, annál inkább szaporodnak a közös vonások. Hunter például kezdetben is nyugodt személyiség volt, akit nem egyszerű kibillenteni, és ez az évek során csak fokozódott, mert ilyen vagyok én is, egyre inkább. Minél öregebb leszek, annál nehezebb kihozni a sodromból, jóformán sosem veszítem el a higgadtságomat.

Ván egy másik közös vonásotok Hunterrel, amiről ritkábban beszélsz, méghozzá az, hogy – akárcsak a könyvbéli nyomozó – te is korán, tizenöt évesen, egyfajta „csodagyerekként” végezted el a középiskolát, és rögtön utána egyetemre mentél az Egyesült Államokban. Mi vonzott téged efelé a nagyon nyomasztó és tragédiákkal tűzdelt pálya felé, ennyire fiatalon?
Igen, két osztályt is átugrottam a gimnáziumban osztályozó vizsgákkal, és ott álltam tinédzserként, egyetem előtt, és orvos akartam lenni, akárcsak az apám. De ő nagyon jól tudta, hogy ez a pálya nem nekem való, amiről úgy győzött meg, hogy elvitt a kórházba, ahol dolgozott, körbevezetett a műtöktől kezdve a sürgősségin át a mindenféle kórtermekig, majd megkérdezte, hogy még mindig szeretnék-e orvos lenni. Mondtam, nem kösz, ezt akkor mégsem. Szóval amikor elkezdtem az egyetemet, feltettem a kérdést elsőévesként, hogy akkor most mi lesz velem. De szerencsére az Államokban az egyetem első éve általános év, amikor kedvedre válogathatod össze a tantárgyaidat úgy, hogy mindenből kapj némi ízelítőt, a jogtól elkezdve az irodalmon át az építészetig, mindent és bármit is választhatsz, aztán a későbbiekben kell majd csak szűkítened a kört a céljaidnak, érdeklődésednek megfelelően. Épp akkor indult a kriminálpszichológia kurzus is, ami annyira új volt, és annyira izgalmasnak tűnt, hogy mi majd itt igazi bűnözőket fogunk rács mögé juttatni, hogy ennek a kúlsági faktorával semmi nem tudta felvenni a versenyt. Az első félév után tudtam, ezzel szeretnék foglalkozni. 

Aztán a gyakorlatban szembesültél a sötét oldalával…
Nézd, az egész ötlet, hogy pszichológusok viselkedési minták és személyiségjegyek felállításával, megállapításával próbálják segíteni a nyomozók munkáját 1984 körül merült fel először – a Mindhunters című sorozat például pont erről az időszakról szól, érdemes megnézni, ha valakit érdekel a téma –, élesben pedig 1985-ben kezdtek kriminálpszichológusokat alkalmazni. Én 1985-ben végeztem az egyetemen – a legelején csöppentem ebbe az egészbe, amikor még nem tudták, pontosan mit is csináljon egy kriminálpszichológus, nem létezett ez a szakma, menet közben találtuk ki mi is, mások is, hogyan haladjunk. Eleinte úgy kezeltek minket, mint a nyomozókat, elvittek a friss bűnügyi helyszínekre, in situ láttuk az áldozatokat, a holttesteket, az összes borzalmat. A pszichológia nem egy egzakt tudomány, nem matematika, mi tulajdonképpen csak találgatunk. A találgatásainknak megvannak a tudományos alapjai, de azok attól még találgatások.

Ha például tíz általunk megállapított jellemzőből négy valóban passzolt az elkövetőre, akkor már örültünk.

Kezdetben nagyon sok hibával működött a rendszer. Mivel a bűnügyi technikusok eszköztára sokkal kevésbé volt fejlett, mint manapság, a DNS-analízis is csak néhány évvel később vált lehetségessé, a rendőrség két kézzel kapott mindenfajta segítség után. Amit mi mondtunk, szinte olyan volt, mint a szentírás, és épp ezért, ha olyasvalaki került gyanúba, akire nem illett a profil, azt elengedték. És így nagyon sok valódi tettes átcsúszott a rostán. Kész katasztrófa volt.

Manapság viszont pont a technikai fejlettség nem teszi feleslegessé a kriminálpszichológusok munkáját? Hogyan tudnak segíteni ma?
Nem követem szorosan a szakma fejlődését, de azt tudom, hogy ma már csak jelentésekből és fotók alapján dolgoznak, és szakértő tanúként továbbra is nagy szerepük van a tárgyalások folyamán abban, hogy igazságos ítélet születhessen. Ma már „forensic psychology” (igazságügyi vagy törvényszéki pszichológia) lett a gyakorlat megnevezése is.

Hány évig bírtad végül ezen a pályán?
Nagyjából hét évet töltöttem ezzel a munkával, de ez egy nagyon sötét szakma. Soha nincs jó napod. Még akkor sem, ha valóban segíteni tudtál elkapni a bűnöst – hisz addigra az a személy elvette már egy – vagy több – ember életét. Minden egyes nap erőszakkal, szomorúsággal, tragédiákkal és a halállal találkozol. Tudod, mi is emberek vagyunk: ha valaki orvos, az nem jelenti azt, hogy nem betegedhet meg. Ha valaki pszichológus, az nem jelenti azt, hogy nem lehetnek mentális problémái.

Ha túl sok időt töltesz a sötétségben, te magad leszel a sötétség.

És én annyira fiatal voltam, amikor elkezdtem, alig húszéves. Hamar jöttek a rémálmok, az álmatlanság, a kiégés. Mivel mindig is szerettem gitározni, foglalkozást váltottam.

Na és azt miért hagytad ott? Nem hiányzik a rocksztár életforma?
A színpad hiányzik, imádtam koncertezni. De a zeneipart néhány nagyon kellemetlen alak irányítja, szóval abból is könnyen ki lehet ábrándulni.

Sok helyen elmondtad, hogy sosem akartál író lenni, karrieredet szinte a véletlennek köszönheted, és hogy az első Hunter-könyvet, A keresztes gyilkost tulajdonképpen a magad szórakoztatására írtad. Még mindig élvezed az írást, vagy ma már inkább munkaként, elvégzendő feladatként tekintesz rá?
Ja, én vagyok a két lábon járó bizonyítéka annak, hogy bármilyen kései életkorban megtalálhatod azt, amit a legjobban szeretsz csinálni. Én mindent imádok az írásban: a kutatást, a karakterek kitalálását, még a legkisebb mellékszereplőimet is nagy gonddal építem fel, szeretek agyalni a cselekmény fordulatain. Mert tudod, az életem unalmas. Az izgalmak a fejemben történnek. Amúgy egy unalmas pacák vagyok, egész nap csak a laptop előtt üldögélek. Annyiszor megmentett már az írás, a lezárások alatt is valóságos pszichés mentőöv volt nekem. Most fejeztem be a tizenharmadik Hunter-történetet. És most megpróbálok valami mást írni.

Wow, hogyhogy? Meguntad már Robert Huntert? Vagy kíváncsi voltál, tudnál-e mást is?
Nem, nem untam meg, imádom Huntert, de annyi különböző ötlet van a fejemben, hogy kértem az ügynökömet, hadd írjak most valami teljesen újat. Egyet. Hadd próbáljam meg. Aztán visszatérek Hunterékhez. És ez tényleg más lesz – ez nem thriller, hanem egy kitekert szerelmi sztori. Nagyon féltem is tőle. Egész írói karrierem alatt csak Huntert írtam, és eleinte az volt benne, hogy mi a fenét csinálok itt, ez tiszta hülyeség, de aztán a történet elkezdett formát ölteni, és a hetedik fejezetre már nagyon élveztem. Jól éreztem magam az új karakterek között, ebben a teljesen más világban.

Hol tartasz most vele? Közeledik a vége?
Á, még csak kábé két hete írom.

És mutattad már valakinek?
Nem, senki nem olvashatja el, amit írok, amíg nem érek a végére. Először nekem kell tetszenie. Ha nekem oké, amikor már befejeztem, elolvastam újra, átdolgoztam, ahol kellett, és tetszik, akkor mehet csak tovább az ügynököm, a szerkesztőm elé. Néha előfordul, hogy megírom, kész vagyok ugyan, de úgy érzem, valami nem kerek, és akkor kérek segítséget, bevonok egy friss szemet, hisz én már másfél éve élek a történetben, nem látom tisztán. De ez a ritkábbik eset. A tizenharmadik résznél (angol címe Genesis, magyarul még nem olvasható – a szerk.) például bizonytalan voltam, mert ez egy sokkal lassabb tempójú regény a korábbiakhoz képest, féltem, hogy nem találják jónak, szétszedik majd, de a német és az angol szerkesztőm is szerette, csak néhány apró észrevételük volt vele kapcsolatban.

Igaz, hogy a Hunter-sorozat még mindig túl erőszakosnak számít az amerikai piacra?
Igen. Az én regényeimet Nagy Britanniában adják ki, nincs amerikai kiadóm.

De közben maga Kevin Williamson (a Sikoly-filmek, a Dawson és a haverok és a Vámpírnaplók megalkotója, forgatókönyvírója – a szerk.) szeretett volna sorozatot belőlük…
Megkeresett, hogy olvasta, amit írtam, és szeretné megfilmesíteni. Én meg, hűűű, Kevin Williamson olvasta a könyveimet!? Kérdeztem is tőle, hogyan, hisz nem jelentek meg az Államokban. Mire ő azt válaszolta, hogy szeretett volna egy jó sorozatgyilkosos sztorit olvasni, ráguglizott, így talált rá a regényeimre. Azonnal be is dobta a megfilmesítés ötletét egy filmstúdiónak, de azt a választ kapta, hogy a jelenlegi piac számára túl sötét, túl erőszakos. A történeteim „szörnyei” túl életszagúak – akár el is rejtőzhetnének az ágyad alatt.

Helyben vagyunk. Mondd el, kérlek, hogyan pattannak ki ezek a változatos halálnemek és kínzási formák a fejedből? Körbenézel a szobában, látsz mondjuk egy cipőkanalat, és azonnal elkezdesz azon agyalni, hogy hű, hogyan lehetne ebből kínzóeszköz?
Á, ez könnyű. Te csak harminc másodpercet gondolkodtál rajta. Próbáld ki, hogy két órán keresztül agyalsz. Neked is menne.

Dehogy, két órán keresztül? Az borzalmas lenne…
De nem annyira, mint azok az esetek, amiket bűnüldözési pályafutásom során láttam. El sem tudod képzelni, Amerika az egy teljesen másik világ, brutálisan erőszakos: van ugye bűntény, van erőszakos bűntény, van az ultraerőszakos bűntény, aztán 50 méter trágya, majd Amerika. Őrület. Szóval én mindent láttam – nem csoda, hogy inszomniás vagyok. És minden, amit láttam, valós volt. Ezzel szemben amit leírok, kitaláció. És attól sem félek, hogy ötleteket adnék másoknak – egyrészt ezek a halálmódok túl bonyolultak, másrészt, hidd el, aki meg akar gyilkolni valakit, annak megvan a saját pontos elképzelése arról, hogyan szeretné csinálni.

Mi az a határ, amit sosem lépnél áll – még ha fikciós a történet, akkor sem?
Sosem szerepeltetnék gyerekeket áldozatszerepben. Azt nem. És a nemi erőszak. Bár a valóságban a sorozatgyilkosok többsége szexuális indíttatásból gyilkol, a tizenhárom regényemből egyik gyilkos sem szexuális ragadozó. Magam sem értem, hogy tudtam ezt eddig ilyen jól kikerülni… De erre nem vagyok képes, ez túlságosan érzékeny pont számomra, és túl sokakat érint, sajnos.

Nagyon jó egyensúlyérzékkel építed fel a brutális jeleneteket a sztorijaidban – mintha pontosan tudnád, hol az olvasó tűréshatára. Ez mennyire tudatos?
Semennyire. Az ösztöneimre hallgatok, nem tudom, miért akkor állok meg egy-egy jelenettel, amikor. Arra persze törekszem, hogy az erőszak ne legyen öncélú, hanem minden esetben a történetet szolgálja. De zsigerből írok, és csak a sztorihoz igyekszem hű maradni.

Szerinted mennyire fog elterjedni a mesterséges intelligencia használata az írók körében? Te kísérleteztél már vele? Krimik esetében, ahol gyakran jól beazonosítható sémákból áll össze a történet, nagy lehet a kísértés, nem?
Valószínűnek tartom, hogy sokan fogják használni, sőt, már használják is. Az AI szövegszerkesztő programokba is be van építve: láttam, hogyan dolgozik, milyen javaslatokat ad, és meglepően jó. Nem tudom… Attól függ… Ha csak azért írsz, hogy pénzt keress, akkor használd, mert megkönnyíti a dolgodat. De ha azért írsz, mert szeretsz írni, akkor ne. Mert csak elvesz az élményből. Sokszor írnak nekem, vagy jönnek oda hozzám emberek, hogy hé, van számodra egy jó sztorim, szerintem ezt kéne megírnod. Tessék? Hogyan? De hát a legjobb dolog az írásban épp a saját történetek kitalálása! Nem az írás maga. A gépelés unalmas, az nem szórakoztató. Az ötletek kidolgozása a jó, a történet csűrése-csavarása, a karakterek felépítése. De ugye semmi nem csak jó vagy csak rossz. El tudom képzelni, hogy az AI túllendíthet például valakit egy alkotói válságon, blokkon.

Neked volt már olyanod?
Nekem? Á, dehogy. Az írói blokk csak egy rossz nap. Nem egy fal, csak egy bucka. Vannak napok, amikor egyszerűen nem megy az írás. Az alkotói válság akkor jöhet, ha ezen bepánikolsz. Az AI segíthet átjutni ezen a buckán. Ad egy ötletet: lehet, hogy nem azzal mész tovább, de elindít benned valamit, átlendít.

Végezetül, elmondanád, szerinted mi a leggyakoribb tévhit a pszichopatákkal kapcsolatosan? Amit esetleg Hollywood is erősít a köztudatban?
Hogy nem minden pszichopata lesz gyilkos. Az emberek nagyjából 2%-a a személyisége alapján pszichopatának minősíthető. Ez egy komoly személyiségzavar: érzések nélküliséget, az empátia teljes hiányát jelenti. Ez gyakran veleszületett, a szociopata viselkedésért viszont általában a környezeti hatás, a neveltetés okolható. Persze itt sincsenek fekete-fehér különbségek, még egyszer hangsúlyozom, a pszichológia nem olyan, hogy a kettő meg kettő mindig négy. A kettő meg kettő néha öt, néha négy, néha három, attól függően, milyen más tényezők adódnak a számításhoz.

Ha szörnyekkel körülvéve nősz fel, nagy eséllyel te is szörnnyé válsz.

Az erőszakos családokból jövő emberek 55%-a maga is erőszakossá válik a saját családjában, környezetében. Ez „normális”. Mint ahogy az is, hogy Brazíliában mindenkinek van fegyvere, az emberek lelövik egymást fényes nappal az utcákon, és senki nem lepődik meg rajta, mert ott az a „normális”. Ettől még ők nem pszichopaták. De ugyanígy, vannak akik klinikailag szignifikáns pszichopata vonásokkal rendelkeznek, és mégsem válnak gyilkosokká, hanem leélnek egy teljesen átlagos életet.

Köszönet a képekért a General Press kiadónak és Rózsa Lucának.