Az első felismerésem az volt, hogy hülye vagyok. Hiába tudtam, hogy lépésenként kell haladnom a béna vállam miatt, nyilván elkapott a gépszíj, és a két gardróbszekrényemet egyszerre pakoltam el. Mivel a munka jelentős részét fej fölé tartott karral végeztem, estére egyértelmű lett, hogy saját magam vállon veregetése helyett a fejemet verhetem a falba. Mondjuk, annyi legalább a javamra írható, hogy tanultam a saját hibámból, és onnantól fogva lépésenként haladtam. Egyszerre egy polc, egy fiók, egy fekete lyuk, ahová az elmúlt hónapokban hajigáltam ezt-azt. Így kevésbé volt látványos a változás, de tény, hogy nem csaptam össze semmit, és türelemmel válogattam át a felhalmozódott mindent.
A második aha-élményem az volt, hogy gyűjtögető vagyok. Erről mindig azok tévéműsorok jutnak eszembe, amelyek szinte kéjes borzongással mutatnak be otthonokat, ahol már lépni sem lehet, éppen ezért eddig felháborodva utasítottam el ezt a címkét. Most azonban be kellett látnom, hogy van néhány terület, ahol kihívásokkal küzdök. Fehér blúzból például huszonegyet sikerült felhalmoznom az évek alatt. Mentegethetném magam azzal, hogy van köztük hosszú ujjú, rövid ujjú, meg ujjatlan, és nyilván akad hétköznapi, elegáns, meg buliba való, de bárhonnan is nézzük, a huszonegy abnormális. A fogadalmam szerint legalább tíz fehér blúzt kellett eltávolítanom a szekrényből. Hatot sikerült, kettőt átsoroltam az enyhén mintások közé, és kettőt eltettem egy külön polcra. Ez a külön polc régi módszerem, itt gyűjtöm azokat a darabokat, amelyeket épp nem hordok, de még nem tudok róluk lemondani. Ha két-három év alatt nem kerül rájuk sor, akkor kötelező megszabadulnom tőlük. Erről a polcról most búcsút intettem több felsőnek, nadrágnak, de volt több olyan darab is, ami a parkolópályáról visszakerült a körforgásba. Például újra magamra húztam egy tizenhárom éve Milánóban vásárolt méregzöld miniruhát, és nemcsak hogy kedves bókokat kaptam rá, de jól is éreztem magam benne.
A fürdőszoba és a gyógyszeres fiók rámolásában semmiféle élvezetet nem találtam, viszont hasznos volt. A fél gyűszűnyi sampont vagy balzsamot tartalmazó flakonokat miért nem lehet felhasználni, majd kidobni? Ez egyértelműen a gyerekeim sara, mert én az utolsó cseppet is kisajtolom, de úgy tűnik, erre eddig nem tanítottam meg őket.
A gyógyszeres fiókban értek meglepetések, 2017-es volt a legrégebben lejárt tabletta, és feltűnően sok, már nem használható szem-és orrcseppet találtam, ezeket mind a közeli gyógyszertárban adtuk le.
A konyha pakolása különösen kedves volt nekem, engem ugyanis nem a ruháimhoz, hanem a sütő-főző eszközeimhez és a poharakhoz fűznek erős érzelmek. Ezzel szerencsére sikerült a férjem is megfertőznöm, a szeme sem rebben, hogy külföldről mindig hozunk egy-egy kecses poharat, szószkiöntőt, teás dobozt, bögrét. A zsákmányt fillérekért szerzem be az adományboltokban, és utána ahányszor használjuk, mindig mondjuk, hogy ez a grappás pohár Würzburgból van, ez a sörös meg Gentből, ezt a tejforraló edénykét Brugge-ben vettük, ezt a békás kanalat Bourton-on-the-Waterben, ezt a borzos desszertes tányért pedig Southamptonban. De a családtagjaimtól kapott teljesen hétköznapi eszközökre is így tekintek. Az óriási, narancsszínű luxus vaslábasomat a szüleimtől kaptam a negyvenedik születésnapomra, hetente legalább kétszer használom, és mindig mosolyogva gondolok arra, hogyan győzködött anyukám; „kislányom, mégiscsak alkalomhoz illőbb lenne egy fülbevaló, vagy nyaklánc!” A hatalmas leveses fazékról az anyai nagymamám jut eszembe, szegényke már akkor vette, amikor ő maga nem bírta el, én örököltem, és ebben készítem nyaranta a lekvárokat is. A tepsis fiókjaimban őrzök a másik nagyanyám készletéből való apró sütőformákat, amit soha nem használtam még, és van szűrőkanalam a dédanyámtól, akit nem is ismertem. A rendrakós influenszerek szerint pontosan megmondható, hogy egy ötfős háztartásnak hány fazékra, lábasra, serpenyőre van szüksége, de ez engem nem érdekel. Először is az életem olyan szakaszában vagyok, amikor hol két főre, hol ötre, hol tizenkettőre főzök, vagyis mindenféle méretű edényre szükségem van. És lehet, hogy a Mézi vagy a karácsonyfa alakú szilikon sütőformámat csak két évente használom, de nekem ez így jó, már attól boldog vagyok, hogy meglátom őket a polcon. És egyébként is; arra azért figyelek, hogy a szekrényeimben – ha kicsit zsúfoltan is, de – elférjek.
Az április fogadalmam egyszerre lesz szórakoztató és fárasztó: napi tízezer lépést kell tennem, hetente hat nap. Azért hat nap, mert mindig van olyan, hogy ég a földdel összeér, és nem akarok azon szorongani, hogy jaj, mi lesz most, elrontottam. De a célom, hogy a heti hetvenezer lépés így is meglegyen.
Kiemelt kép: nőklapja.hu
