Oliva Denaro történetét olvasva találkoztam először a matromonio riparatoréróval, vagyis a törvénnyel, amely Olaszországban lehetővé tette, hogy az erőszaktevő elkerülje a börtönbüntetést, ha feleségül vette a megerőszakolt lányt. Szinte hihetetlen, hogy ez a törvény valóban létezett. Emlékszel, hogy te mikor hallottál róla először?
1966-ban egy szicíliai lány, Franca Viola visszautasította a matrimonio riparatorét, beperelte az erőszaktevőjét, és megnyerte a pert, a férfit pedig tizenegy év börtönbüntetésre ítélték. A története megjelent az újságokban és a tévében. Nekem később az édesanyám mesélt róla, aki ugyanolyan idős, mint Franca Viola. Elmondta, hogy egykor azért hozták létre a matrimonio riparatorét, hogy így védjék meg a megerőszakolt lányok becsületét. Tényleg hihetetlen, hogy létezett ez a törvény, az viszont még hihetetlenebb, hogy egészen 1981-ig életben volt.

Vagyis csak negyven éve törölték el.
Azóta sokat változott a nők helyzete Olaszországban. A törvényt eltörölték, de a fejekben lassabban megy végbe a változás. A férfiak még mindig az alapján ítélkeznek a nők felett, hogy hogyan öltözködnek vagy viselkednek, a dél-olasz férfiak pedig továbbra is úgy gondolják, hogy egyedül az ő privilégiumuk fenntartani a családot.

A regényed főhőse, Oliva sem véletlenül dél-olasz származású. Miért ez a nagy különbség észak és dél között?
Olaszországot csak 1861-ben egyesítették, ezért más Észak- és más Dél-Olaszország történelme. A dél-olaszok sokkal konzervatívabbak, sokkal tradicionálisabbak. A katolikus tradíciók szerint a nő feladata, hogy jó feleség és anya legyen, ezért sokuknak nincs munkájuk, otthon maradnak, vezetik a háztartást és gyereket nevelnek. Az észak-olasz nők ezzel szemben sokkal szabadabbak, a többségüknek van állása.

Fotó: Leonardo Cendamo/Getty Images

Említetted, hogy az édesanyád Franca Violával egykorú. Ráadásul, ha jól tudom, ő is dél-olasz. Ő hogyan boldogult ebben a közegben?
Az édesanyám és az édesapám is tanárok voltak, engem pedig arra neveltek, hogy a nők és a férfiak egyenlők. De nagyon sok családban ez még ma sem alapvető. Még mindig rengeteg férfi fejében él az az elképzelés, hogy a nő a tulajdona, ezért, ha elhagyja a felesége vagy a barátnője, utánamegy és megöli. Minden hónapra jut egy ilyen eset, egy feminicidio.

Dél-Olaszországban?
Nem, egész Olaszországban!  Negyven évvel ezelőtt, ha egy férfi megölte a feleségét, mert az elhagyta a szeretőjéért, csupán egy év börtönbüntetést kapott, mert a saját becsületét védte. Már a delitto d’onore, a becsületgyilkosság sincs érvényben, de ennek ellenére még sokan gondolják úgy, hogy ha feleségül vesznek egy nőt, az a tulajdonukká válik, és nem eshet szerelembe egy harmadik féllel, főleg nem szökhet meg.

Ennyire nehéz felülírni a hagyományokat?
Nem csak a hagyományok, a törvények is megengedték mindezt. Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy megértsem, hogyan működtek a dolgok a 60-as években, és ma mik a következményei ezeknek az elhibázott törvényeknek. 

Viola Ardone: Oliva Denaro, Athenaeum Kiadó, 4499 Ft

A regény egyik szívmelengető fordulata volt, amikor Oliva szabálykövető családja a lány mellé állt, ezzel együtt pedig szembefordult a társadalmi normákkal. Olaszországban általában elsőbbséget élvez a család a hagyományokkal szemben?
Olaszországban nagyon fontos a család, de Oliva szülei nem mindennapi emberek. Ők még akkor is közeli kapcsolatban maradnak a gyerekeikkel, amikor azok szembemennek a tradíciókkal. Ők megértik, hogy mekkora fájdalmat él át a lányuk, és amikor rájönnek, hogy mennyire szenved, megváltozik a gondolkodásuk. Az apa távol áll a sztereotipikus olasz apaképtől. A dél-olasz társadalom nagyon patriarchális. A családfőre azt mondják, hogy padre y padrone, vagyis apa és birtokos. Oliva édesapja más, nagyon empatikus, rengeteg benne a kétség és közel áll a lányához.

Jól sejtem, hogy édesapád ihlette az alakját?
Igen, az édesapám hasonlít Oliva édesapjához. Ő sosem mondta meg, hogyan éljem az életem, mit tegyek a munkámban vagy a magánéletemben. A fiam házasságon kívül született, nem mentem hozzá a férfihez, akitől megfogant. Édesapám mélyen vallásos, mégsem ellenezte, azt mondta, ez az én döntésem. Az édesanyám egy kicsit máshogy gondolkodik. Ő mindig azt mondja, Viola, attentate, vigyázz magadra! Pedig nem az én dolgom, hogy vigyázzak magamra. Vigyázzon a másik ember, hogy ne tegyen kárt bennem. Olaszországban a nőknek azt tanítják, hogy vigyázzanak magukra, mert a világ egy veszélyes hely.

Mit gondolsz, kinek a felelőssége, hogy a nők biztonságban érezhessék magukat?
Úgy gondolom, hogy ez egyrészt az oktatás feladata, hiszen az iskola rendet tehet a fejekben. Másrészt a törvényhozóké, akiknek el kell érniük, hogy a törvények egyenlő jogokat biztosítanak a férfiaknak és a nőknek. Alapvetően senki sem törékeny, sérülékeny, csak a helytelen törvények és az igazságtalanság tesznek bennünket azzá. A családon belül pedig az anyák feladata, elsősorban ők nevelik a gyerekeiket.

És mi a helyzet az apákkal?
Talán – de csak talán – szerintem az anyáknak nagyobb a felelőssége. Ők adják tovább azt, amit a szüleiktől tanultak, és az ő felelősségük, hogy változtassanak ezeken a megcsontosodott, rossz nézőpontokon. Mindenekelőtt nekik kell megtanulniuk, hogy hogyan legyenek szabadok a magánéletükben és a munkájukban, és hogy merjék követni a vágyaikat. Ha ők nem érzik magukat szabadnak, akkor nehéz lesz átadni ezt a gyerekeiknek.

Fotó: Ludovico Brancaccio

Azért nekünk, nőknek is van felelősségünk abban, hogy a világ máshogyan gondolkozzon rólunk.
Oliva azáltal, hogy elutasítja a martimonio riparatorét, változást indít el, még akkor is, ha abban a pillanatban ennek nincs közvetlen következménye. Ugyan neki nem szolgáltatnak igazságot, de az, hogy nemet mond, ráébreszti a nővérét, Fortunatát is, hogy változtasson az életén. Vele együtt változik az édesanyja, a bátyja, a barátai is. Azt gondolom, hogy a nagy forradalmak mindig apró lépésekkel kezdődnek. Akár Rose Parks esetében, aki nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon egy fehér utasnak. Bárki mondhat nemet az igazságtalanságra. Oliva csak akkor érti meg, hogy mit indított el, amikor 1981-ben a törvény eltörléséről olvas. 

Te hogyan indítod el a magad forradalmait?
Mindig harcoltam a kisebbségi jogokért. Olaszországban most egy jobboldali, konzervatív párt van hatalmon, és félek, hogy ez veszélyezteti a nők abortuszhoz való jogát. Így is nehéz olyan orvost találni, aki elvégzi a beavatkozást. Sokan azt mondják, hogy a vallásuk nem engedi, de én úgy gondolom, hogy ha valaki orvosnak tanult, akkor tegye a dolgát: igen, segítsen abban, hogy világra jöjjenek a babák, de segítse azokat a bőket is, akik úgy döntenek, hogy nem tartják meg a magzatukat. Vannak olyan régiók, ahol nem akad orvos, aki elvégezné a műtétet, ezért az itt élő nőknek az ország egy másik szegletébe kell utazniuk. Az abortusz enélkül sem könnyű egy nő számára, komoly lelki és fizikai fájdalom. Én azért küzdök, hogy ne töröljék el még a jogukat is, hogy ne térjünk vissza a múltba.

Kiemelt kép: Leonardo Cendamo/Getty Images