Egykori iskolámban volt egy srác. Erős testlakat, nagy hang jellemezte, hatalmas holdudvar vette körül. Bevallom, tartottam tőle, és éveken át csodálkozva figyeltem, hogy folyton bajba keveredik, de valahogy mindig megússza, kimászik a slamasztikából, és a végén másokat hibáztat. Verekedett. Föltörte haverjaival a tűzoltószertárt, pálinkát lopott a szeszfőzdéből, állatokat kínzott, kerteket dúlt föl, lányokat lökött a patakba. Egyszer, nagyanyám adott neki egy molyrágta pulóvert, hogy a télesti balhéja után nehogy megfagyjon, míg hazaér a falu másik végébe. 

„Más kezdte…” „A betörés ötlete nem az enyém volt…” „Bulinak indult…” „Nem mindenki szereti a macskákat…” „Az a vénember egyszer megkergetett a botjával…” „Megcsúszott, nem löktem…” – Ilyen és hasonló kezdetű mondatokkal védekezett, és köztiszteletben álló szülei miatt, valahogy mindig, mindent megúszott. Gond lett a téli estén ráhúzott pulóverból is, mert az anyja – igaz udvariasan – de kioktatta a nagyit, és kérdőre vonta, miért nem hagyta inkább megfagyni.

És emlékszem egy csetlő botló, kacskalábú – így mondták a faluban – gyerekre is. Ő, aki futni akart, mint a többiek, gyakran elesett, ami naponta többször előfordult. Emlékszem, valaki mindig fölsegítette, leporolta, és eltámogatta az iskola udvarán lévő vasvázas, furnér ülőkéjű székig, ami gyakorlatilag miatta állt az öreg hárs alatt. Ez volt a normális. A fiú mindig megköszönte, hála ragyogott a négy dioptriás szemüvege által valószerűtlenül naggyá varázsolt zöld szemében, mi a többi gyerek pedig tudtuk, megtanultuk, segíteni kell, ez kötelességünk. 

Segíteni a rászorulót, segíteni a beteget, életet menteni nemes dolog, de az ember idővel megtanulja: nem mindenkinek lehet segíteni, vannak menthetetlen helyzetek emberek, csoportok.

Ráadásul ott vannak azok, akik a segítséget ugyan elfogadják – néha tudtukon kívül kapják –, de amint megoldódik a problémájuk, nincsenek bajban, életveszélyben, a legkülönbözőbb indokokkal támadni kezdik azt, aki szorult helyzetükből kirángatta őket.

A föntebb leírtakat eszembe juttatták, amit régen tudok:

akad olyan, aki hálás a megmentőnek, más meg támad, vádol, legrosszabb esetben kártérítést követel.

Olvasom, hogy néhány hete egy motoros fiatalember közúti balesetet szenvedett. A mentősök eszméletlen állapotban találták, de ahhoz hogy ellássák, szabaddá kellett tenniük a testét. Sérültet mozgatni, vetkőztetni, kiszabadítani a szűk motoros szerkóból, nyilván óriási rizikó, ezt egy ötéves is tudja. Mi mást tehettek a kivonulók, fogták az ollót, és levágták a fiatal férfiről a ruhát. Hogy él, remek állapotban van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a felháborodott levél melyben az Országos Mentőszolgálattól kéri a ruhája árát. 

Számomra ez már-már hihetetlen. Mint ahogy az volt évekkel ezelőtt az is, mikor azt hallottam, a súlyos égési sérüléseiből fölépült, hónapokkal korábban égő lakásából kimentett nő a tűzoltókon követelte a betört ajtója árát. És emlékszem, a ma már nyugdíjas, neves idegsebészre, aki mesélte, hogy lincseléssel fenyegették egy elvesztett hajkorona miatt. Nem titkolta, volt benne némi félelem, pedig ő csupán a munkáját végezte: meg akart menteni valakit azzal, hogy kiszedni koponyájából az eltévedt golyót. Ahhoz pedig a haját le kellett vágni.

Tudom én, hogyne tudnám, hogy drágák a bejárati ajtók. Hogy évek alatt nő hosszúra a haj. Hogy vannak százezreket érő búvár- táncos- motoros- és még ki tudja miféle drága göncök. És azt is tudom, viselőiknek – akár bevallják, akár nem – legnagyobb kincsük az életük. Csak azt nem értem, egyesek miért felejtik ezt el…

Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu