Akár bevalljuk, akár nem (de legyünk inkább őszinték – legalább magunkkal), mindnyájunknak van olyan rokona, ismerőse, akinek halálhírére inkább fellélegeznénk, mintsem mély depresszióba zuhannánk. Erről azonban a nyugati társadalom mai szabályai szerint nem illik beszélni – pláne nem nyilvánosan.
Egy floridai férfi, bizonyos Larry Pfaff Jr. azonban fütyül minderre, bántalmazó édesapjáról pedig olyan brutálisan őszinte gyászjelentést írt nemrégiben, hogy annak híre a nemzetközi sajtót is bejárja – és fontos párbeszédet indít a traumafeldolgozásról és a „halottról jót, vagy semmit” mondás érvényességéről.
A The Florida Times-Union című lapban jelent meg a gyászjelentés, mely akár azokkal a szavakkal is kezdődhetne, hogy „végre meghalt”… Így szól a szöveg:
„[Pfaffot] túlélte három gyermeke… ja, nem! Négy. Hoppá, öt gyermeke. Nos, 2022 óta úgy tudjuk, hogy van még egy, de lehet, hogy több is. A szeretete bőséges volt – már amikor magáról volt szó, de a gyermekei számára korlátozottan volt csak elérhető. Fiatal korától kezdve nőcsábász és alkoholista volt; mindkettőhöz való ragaszkodását megszilárdította a rombolás által, amit hátrahagyott – ezzel károsítva és összetörve felnőtt gyermekeit.”
Amikor Pfaff Jr. kilencéves volt, az apja elhagyta a családjukat, majd további gyermekei születtek különböző nőktől – akiket szintén elhagyott. A fiú csak DNS-kutatás révén tudta felvenni a kapcsolatot sok testvérével.
A nekrológban az elhunyt fia úgy fogalmazott, nárcisztikus apjának június 27-én bekövetkezett halála bizonyíték arra, hogy „a gonosz valóban meghal végül”
– de nem csak a szülő által okozott érzelmi károkról szólt igen hevesen és őszintén, hanem azt is leírta, hogy Pfaff több mint húsz évig dolgozott a New York-i rendőrségnél, de „alkoholfüggősége miatt a parancsnoka elvette tőle a fegyverét és a jelvényét, és egy seprűvel helyettesítette őket, amíg (Pfaff) össze nem szedte magát.”
Az 58 éves Pfaff Jr. azt is megosztotta a nyilvánossággal, hogy néhai apja „hobbijai közé tartozott első feleségének bántalmazása”, és hogy nem rendelkezett semmi olyan tulajdonsággal, ami engesztelte volna a gyermekeit – „beleértve az általa ismerteket, és azokat is, akiknek csak tudott létezéséről”. A Times-Union szerint a Larry-vel egy háztartásban felnőtt nővére, Carolyn Compton megerősítette, hogy az apjukról szóló beszámoló hű a valósághoz.
A First Coast News fel is kereste a gyászjelentés íróját, aki úgy nyilatkozott a csatornának: az apja halála előtt egy évvel elkezdte már írni a szöveget – a gyerekkori traumáiból való gyógyulási folyamat részeként. „A gyászjelentés megírása számomra egy mód volt arra, hogy valóban megtisztuljak és elengedjem az életemnek ezt a részét” – tette világossá motivációit a bántalmazott férfi. – „Kaptam egy hívást egy St. Augustine-i lakostól (floridai település, az USA legrégibb, folyamatosan lakott városa – a szerk.), aki meg akarta köszönni, hogy közzétettem (a gyászjelentést), mivel nekik is hasonló életük volt, és szerettek volna ők is valami hasonlót tenni, hogy segítsék a gyógyulásukat. Csak megköszönték az őszinteséget.”
A Gannett, a Times-Union kiadója viszont nem osztozott az örömben, a cég szóvivője ugyanis úgy fogalmazott a First Coast News-nak, hogy „sajnálatos módon egy olyan gyászjelentést tettünk közzé, amely nem felelt meg az irányelveinknek, az ügyet vizsgáljuk. Sajnáljuk, ha bármilyen kellemetlenséget okozott”.
És bár ezek szerint a gesztus nem aratott osztatlan sikert, mindenképpen üdvözölendő, hogy napjainkban
az elhunytak által valaha elkövetett bűnök feltárásával az életben maradottak feldolgozhatják az őket ért traumákat, fájdalmuk enyhül, lelki sebeik gyógyulnak
– és a következő generáció képviselői előtt vélhetően már egy emberségesebb, empatikusabb, az erőszakot elutasító viselkedés példáját állíthatja társadalmunk.
Sok minden rosszat el lehet mondani „a mai világról”, de a pozitívumok között igenis számottevő, hogy talán egyre többen ismerik fel az őszinteség fontosságát és vele járó előnyeit – úgy a mindennapokban, mint a kivételes életesemények alkalmával. Mondjuk el a jót, de ne hallgassuk el a rosszat sem; igyekezzünk árnyaltabban visszaemlékezni az elhunytak komplex személyére, akiknek (akár csak nekünk) bizonyára bőven megadattak jobb és rosszabb napok az életből egyaránt!
Kiemelt kép: wilpunt/Getty Images