Azt gondolom, hogy egyedül vagyok a lakásban, az új otthonomban. A többiek mind elmentek templomba. Tudjátok, a YMCA szervezet önkéntesei vagyunk (Young Men’s Christian Association, magyar fordításban: Fiatalok Keresztény Egyesülete), a jelentkezésnél mondták nekem, hogy ez egy keresztény szervezet, de nem gond, ha én nem vagyok vallásos. Azért az első este meglepődtem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem templomba járó a csapatból. Szóval ülök a konyhában, szoktatom magam a gondolathoz, hogy itt fogok lakni 2023. január végéig. A régi angol lakásos horror dolgok, mint a mindenhol szőnyeg és a két külön csap a mosdókagylónál egyelőre nem teszik lehetővé, hogy otthon érezzem magam, de aztán megérzem, hogy figyelnek. Hat szempár szegeződik rám a sarokból, megfordulok és látom, hat „jóbarát” (Rachel, Monica, Phoebe, Ross, Chandler, Joey) vigyorog rám kartonpapír formában. Akkor azt érzem: Oké! Rendben leszünk. Aztán furcsa hangokat hallok és egyszer csak a spanyol lány sétál át a lakáson macskaléptekkel, meztelenül. 
Mégsem voltam egyedül. Állok, meglepettségem halvány szikráját se mutatva, csevegésbe kezdek:
 „What’s up?” – kérdem.
 „Hm, all good, épp szexeltem” – válaszolja.
 „Ó, jó neked” – mondom én, és mosolygunk, mintha csak a délutáni teánkat szürcsölve társalognánk.

Nyitottság, elfogadás, döbbenet

Hamarosan visszaszivárognak a többiek is, ülünk a konyha/nappaliban, legújabb spanyol barátom még mindig meztelenül. Kiderül, ez egyáltalán nem szokatlan tőle (pedig naivan azt képzeltem, ez külön az én megérkezésem tiszteletére szól), és a többiek nagyon csalódottak, hogy nem láthatták a reakciómat. Bár, mint mondtam, már csak egy csésze tea hiányzott a kezünkből, hogy még természetesebb legyen a jelenet. Spanyol barátomnak megvannak a jól bevett, könnyed ismerkedős témái, így rögtön az első estén kivesézzük a következőket:
1. Ki milyen vallású? Mennyire? És miért?
2. Ki gondolja magát heterónak, biszexuálisnak vagy melegnek? Mennyire? És miért?
Szóval itt mindenki meg van keresztelve, van, aki igazán vallásos és templomba jár, van, aki kevésbé gyakorolja a vallását és van, aki úgy érzi, még keresi a hitét. És akkor én következem. Mondom, hogy én nem vagyok vallásos, de megkérdezik, hogy mégis minek vagyok megkeresztelve, és akkor mondom, hogy én nem vagyok megkeresztelve. Pogány vagyok. Szeretem ezt a részt, amióta rájöttem, hogy ez viszonylag szokatlan, nagy élvezetet lelek benne, mikor megkérdezik és ezt válaszolhatom. Olyan ez, mint mikor bejelenthetem, hogy öt testvérem van, vagy hogy testnevelésből érettségiztem. Persze, ahogy a tesi érettségim, ez se okoz különösebb problémát senkinek, a beszélgetés továbbfolyik, immáron a szexualitásról. Spanyol barátom csalódott, hogy mindenki heterónak vallja magát a nappaliban, és leszögezi, hogy azért ezt hagyjuk már, mert senki sem teljesen az. Amivel egyet is értek, én is azt vallom, hogy ez sokkal inkább egy skála. Egyébként most, amikor ezt a naplóbejegyzést írom, már Pride-hónap van – az utcák a kirakatok, és nagyjából minden tele van szivárványos zászlókkal. A programban, ahol önkéntes vagyok, szintén ez most a téma. Az egyetlen dolog, amin meg vagyok döbbenve, hogy mennyire rácsodálkozom erre a nyitottságra, hogy észre se vettem, hogy otthon mennyire elszoktam ettől.

Jó helyen vagyok

De most vissza az első hetemhez. Első bournemouth-i reggelemen sirály vinnyogásra ébredek. Ezt éppúgy meg kell még szoknom, mint azt, hogy a buszoknak integetni kell, különben elsuhannak melletted, mint a huzat, te meg ott maradsz magaddal azon gondolkodván, mit csinálhatsz rosszul. Keresem továbbra is a tegnapelőtti életemre emlékeztető dolgokat, ezért térek be a Mary Shelley pubba. Tudjátok, ő írta a Frankensteint én pedig még színiakadémista éveimben játszottam abban a darabban. Szóval némi otthonosságra vágyva megbújok itt egy kicsit, de azért ne gondoljátok, hogy nem vagyok nyitott az újra. Olyannyira nem, hogy lakótársaim invitálására, az első hetemen én is ellátogatok a templomba. Egy Love Church nevű eseményre járnak rendszeresen, ahol kedves emberek összegyűlnek, énekelnek, esznek (mindig van ingyen kaja, spanyol barátom szerint ezzel próbálják becsalogatni az embereket), és megnéznek egy rövid videót, mindig más, de valamilyen módon a hithez kapcsolódó témában. Utána kis csoportokban körbe ülnek, és kötetlen beszélgetés, eszmecsere kezdődik a látottakról, hallottakról. Bármennyire is nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget, azért mégis kívülállónak érzem magam kicsit (valószínűleg) egyetlen pogányként a körben. Ezért és persze az angolul beszéléstől rottyon lévő agyam miatt, javarészt csak hallgatom a többieket. Szeretek hallgatni. Ez a kérdés pedig mindig foglalkoztatott, hogy miért hisznek az emberek egy mindenhatóban, vagy mit keres az, aki azt mondja, keresi a hitét. Egyszer szólok hozzá, mert kizökkentenek biztonságos megfigyelő pozíciómból a kérdéssel, hogy:
 „És te mit gondolsz?” 
Nagyon sok mindent gondolok és érzek abban a pillanatban, gyorsan megpróbálom megfogalmazni, átkonvertálni angolra és szavakká formálni:

„Tetszett az a rész, amikor arról beszéltek a videóban, hogy »Isten úgy szeret mindenkit, mint a gyermekét.« Mert én árva vagyok, és sokszor érzem, hogy erre vágyom. Tudni azt, hogy szeretnek, mindenhogyan.
”

Késő van, hazaérünk, vár az immáron két kezem által átrendezett szobám. Szép lett, büszke vagyok rá. Ágyamon a Harry Potteres ágyneműhuzat, rajtam az „I’d rather be in Hogwarts” pizsamám. Ekkor megtudom, hogy német lakótársam is Harry Potter rajongó. És ekkor azt érzem, jó helyen vagyok.

Szöveg és fotók: Schmidt Sára

A sorozat korábbi részeit itt olvashatjátok el.