Az alábbi, Kurt Vonnegut amerikai írónak tulajdonított idézet ihlette a Nők Lapja 7. lapszámának Fókuszban-anyagát. A cikkből persze kiderül, hogy az idézet nem Vonneguttól származik, de ez tulajdonképpen semmit nem von le az értékéből.

„15 éves koromban egy hónapot töltöttem egy ásatáson. Egyik nap az ebédszünetben beszélgettem az egyik régésszel, aki olyan kérdéseket tett fel, amiket általában felnőttek szoktak intézni a fiatalokhoz: »Sportolsz? Mi a kedvenc tantárgyad?« Azt válaszoltam, nem sportolok, viszont színjátszó körbe és kórusba járok, hegedülök, zongorázom és művészeti tárgyakat is felvettem. Ettől teljesen odavolt, és azt mondta, hogy ez egészen elképesztő. Mire én azzal kontráztam hogy dehogy, hiszen egyikben sem vagyok jó…
És akkor mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni, és ami teljesen átértékelt bennem mindent, mert még soha senki nem állított nekem ehhez foghatót: »Nem hiszem, hogy azért kell csinálni dolgokat, hogy jó legyél bennük. Ezek a fantasztikus tapasztalatok mind-mind különböző jártasságokat igényelnek, és rengeteg mindenre megtanítanak. Ezek mind érdekes emberré, izgalmas személyiséggé tesznek, attól függetlenül, hogy milyen szinten műveled őket.«
Mindez igazából megváltoztatta az életem. Mert kirángatott a kudarc érzéséből. Már nem úgy gondoltam magamra, mint valakire, aki semmiben nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy kitűnjön, hanem olyanná váltam, aki azért csinált dolgokat, mert élvezi azokat. Annyira teljesítmény-orientált környezetben nőttem fel, annyira elöntött mindent a tehetség mítosza, hogy úgy gondoltam, csak akkor érdemes dolgokat csinálni, ha nyerni lehet rajtuk valamit.”

A Nők Lapjában megjelent cikkben többen is megszólalnak – de terjedelmi okok miatt ezekből a megszólalásokból sokat kellet húznunk. A neten viszont korlátlan lehet a terjedelem. Alább Sulák Tünde, a Fürkész Innovatív Általános Iskola szakmai vezetőjével készült teljes interjú olvasható.

Muszáj elsőnek lenni?

Semmiképpen. Hiszen amikor egy osztályba bekerülnek, a gyerekek nagyon hamar szembesülhetnek azzal, hogy ők a „legjobbak” valamiben, vagy sem. Sőt, sok dologról ki sem derül, hogy hányadikak benne, mert az iskolai életben nem ez a fontos, nem erre fókuszálunk. Amikor egy kisgyerek bekerül a közösségbe és kialakulnak a kapcsolatai, kialakul a csoport dinamikája, ő maga is fel tudja mérni, hogy miben ügyes, és miben nem annyira. Hogy mihez van kedve és mit nem csinál szívesen. Mi pedig, pedagógusként, figyeljük ezeket a jeleket, biztatunk és kezdeményezünk.

Fontos, hogy a közösség kialakításának folyamatában egyenrangú partnernek kezeljük a gyerekeket, egymást – mindannyiunkat.

Mindenki jó valamiben? Mindenkinek van erős oldala?
Hiszek abban, hogy mindenkinek van valami olyan erőssége, amiben egy kicsit jobb, mint a többi területen. Vagy akár több ilyen erőssége is lehet. Azt szoktam tenni, hogy sok mindennel „megkínálom” a gyerekeket: témákkal, tevékenységekkel. Ennek folyamán sokféle élmény érheti őket, és rájöhetnek arra, hogy szeretik, vagy nem szeretik – és közben kiderülhet az is, hogy netán jók benne.

Tanárként ezt azonnal ki lehet szúrni?
Nem, nem egyértelmű. Hosszú folyamat a gyerekek megismerése. Ráadásul a gyerekek változnak is. De fontos, hogy keressük az erősségüket, felfedezzük, mi érdekli őket.

Sulák Tünde.

Kell-e hajtani a sikerért?
Mindent akkor jó csinálni, ha van benne egy kicsi siker. De a siker nem azt jelenti, hogy én leszek a legjobb, hogy legyőzök valakit, hanem jelentheti azt, hogy meg tudtam csinálni valami olyat, ami tegnap még nem ment. Ehhez nyilván szükség van kitartásra. A motiváció fontos része a sikernek. Az is nagyon fontos, hogy otthonról mit kap a gyerek. Azt kapja-e, hogy neked kell a legjobbnak lenni, vagy azt, hogy nem számít, csak próbáld meg, és legyen kitartásod valameddig elvinni ezt a tevékenységet. Én abban hiszek, hogy olyan dolgokkal kell foglalkozni, ami örömet is szerez.

Az osztályában láttam zongorát, és azt is, hogy a gyerekek leültek hozzá, és csak úgy játszogattak rajta, a maguk örömére.
Ennek éppen az a lényege, hogy próbáld ki magad. Tán ez nem is jutna eszedbe, de látod a többieken. Kisiskolás korban is fontosak a kortárs csoportból érkező ingerek, nagyobb gyerekeknél pedig pláne. Ott még az is előfordul, hogy valamit csak azért csinálnak, mert a haver is csinálja, meg a lány, aki tetszik. Így őket is motiválja, hogy tegyenek bele energiát, és akkor talán jönnek a sikerek is. De a legfontosabb, hogy mit látnak otthon. Például otthon is zongorázik valaki, vagy éppen nem.

A zeneiskolában persze ott a szolfézs, amit nem túl közkedvelt.
A szolfézs nagyon fontos alap, ami időben, energiában, szorgalomban sok pluszt igényel. Én is többször láttam, hogy elmegy a gyerekeknek a kedve a zenéléstől, csak azért, mert bejött a szolfézs. De van már olyan zeneiskola is, ahol örömzenélést tanítanak. Az alapokat persze megtanítják, de csak éppen annyit, ami az adott darabnak a lejátszásához szükséges. Hatalmas flow-ba kerülnek a gyerekek tőle, láttam már ilyet, átszellemült az arcuk teljesen.

Ez más területeken is működhet?
Kisgyerekeknél gyakran látható, hogy ha zenét hallanak vagy rajzfilmet néznek idegen nyelven, motiváltak lesznek abban, hogy értsék is, mi történik. A nyelvtanulásban az is fontos tényező, hogy együtt vagyunk. Igen, nem vagyunk még benne jók, hiszen még csak mondókákat tudunk angolul, de mégis milyen jó, hogy mi ezt együtt csináljuk.

A csapatsportban, a közös zenélésben, az együtt éneklésben mindig van egyfajta többlet.

Még akkor is, ha nem nekünk van a legjobb hangunk a kórusban.

A társadalomban sokszor az a siker mérőfoka, hogy ki kerül a csúcsra. Miközben a világot az együttműködés viszi előbbre.
Aki gyerekekkel foglalkozik, nagy felelőssége van abban, hogy milyen értékeket közvetít. Amikor egy pedagógus találkozik egy gyerekkel, ő már valamilyen otthonról hozott értékekkel érkezik. De pedagógusként – főleg akkor, ha osztályban gondolkodom – nagy felelősség, hogy azt sugalljuk: együtt vagyunk, mindig számíthatunk egymásra, ez biztonságos légkör, és tudunk segíteni egymásnak. Az elfogadás az alapja mindennek. Addig semmi nem tud történni egy gyerekcsoporttal – legyen az óvodás, iskolás, felsős vagy középiskolás –, amíg nincs meg az az alapvetés, hogy egy csapat vagyunk, elfogadjuk egymást, és tudunk örülni egymás sikereinek is. Ma ő volt ebben ügyes, holnap lehet, hogy te leszel, holnapután meg megint más lesz.

Nem a csoportból kitűnés a fontos, vagy hogy én legyek a legjobb, hanem az, hogy csak csináljuk. Egyénileg vagy közösen. Magáért az örömért.

Aki közepes mindenből, lehet boldog?
Miért ne? A gyerekek számára az a természetes, ami nekünk is az. Ha természetesnek kezeljük azt, hogy nem lehetünk mindenben kiválóak. Hogy van olyan, ami nem sikerül. Hogy sokszor hibázunk, de akkor is megyünk tovább. Nálunk nincs is piros pont, csak szóbeli elismerés. Így nem is érzik a gyerekek feltétlenül a csoportban, hogy neki most jobban sikerült, mint nekem. És szerintem ez is fontos: ne szembesüljenek minden pillanatban azzal, hogy ő jobb, mint én vagyok. Egy idő után úgyis kiderül – de addig is, mindenki a tanulás, a tudás öröméért dolgozik, nem azért, hogy begyűjtse a pontokat.

Kiemelt kép: Florian Schmetz / Unsplash