Pár napja a Nők Lapja archívumában kutakodva egy igazán elgondolkodtató, 1992-ben publikált cikkre bukkantunk. A riport igen kevés empátiával ír a munkahelyi szexuális zaklatásról – 2022-ben egészen pontosan áldozathibáztatónak nevezzük az anno megütött hangnemet. Ennek apropóján gondolkodtunk el azon, vajon mennyit fejlődtünk a munkahelyi szexuális zaklatásról való gondolkodásunkban harminc év alatt.

A címlap ígérete: Szex a munkahelyen. Kissé pironkodva ugyan, de bevallom: kapásból a tárgyalóasztalok és nyomtatószobák kreatívabb hasznosítására asszociáltam… hamar kiderült azonban, hogy a cikk egy ennél sokkal komolyabb és égetőbb problémát jár körül: a munkahelyi szexuális zaklatásét.

Mindezt teszi egy anno hatalmas médiafelhajtás övezte külföldi eset, Anita Hill és Clarence Thomas pere nyomán – melynek során megállapításra került, hogy a vádlott nem követett el szexuális bűncselekményt (erőszakot), viszont jó néhány alkalommal hozta kellemetlen helyzetbe a vele dolgozókat pornográf filmekről és könyvekről szóló történeteivel és illetlen megjegyzéseivel.

Az 1992-es cikk fő dilemmája, hogy vajon mi az, ami még belefér a munkahelyi flörtbe (sőt, akár kedvezően hathat kifejezetten a női lélekre, de még a cég profittermelésére is!?), és mi az, ami aztán tényleg elfogadhatatlan, ami egyszerűen túlmegy minden határon (mármint a bűncselekményen kívül).

A vélemények megoszlanak: a riportban megszólal a Sportkórház pszichoterápiás osztályának vezető főorvosa, egy munkahelyi szexuális zaklatási ügyben érintett nő, a Paradiso szórakozóhely tulajdonosa, végül pedig egy ügyvéd. Egy ügyvéd-nő.

,,Szerintem az, hogy a férfiak miként viselkednek egy nővel, szinte kizárólag a nőn múlik” – mondja. Majd az újságíró kérdésére, miszerint miként viselkedne, ha ő maga kerülne hasonló helyzetbe, nemes egyszerűséggel és kényelmes álnaivitással azt válaszolja:

,,Mivel nem adok rá okot, nem is számolok ezzel. Ám, ha mégis megtörténne, először is megnézném, hogy részeg-e az illető. Ha igen, szó nélkül otthagynám. Ha nem – megmondanám neki, hogy hol próbálkozzon…”

Kár, hogy itt ér véget ez a cikk. Jó lett volna megtudni, hogyan reagál minderre például a korábban megszólaltatott Karola, akinek az állásába került, hogy visszautasította főnöke kéretlen szexuális közeledését… Harminc évvel később azonban már kár ezen búslakodni – a cikkben olvasható áldozathibáztató megközelítésről viszont ma is érdemes néhány szót ejteni, hiszen 2022-ben még mindig úton-útfélen belebotlunk (elég csak elolvasni néhány ismert hírportál bejegyzései alatt a hozzászólásokat). 1992-ben még kevésbé számított ritkaságnak ez a fajta vélekedés, de ez nem jelenti azt, hogy már nincs hova fejlődnünk ez ügyben (itt viszont fontosnak tartjuk megjegyezni:

harminc év hosszú idő, vegyük tehát figyelembe, hogy az archív cikk közreműködőinek véleménye mára esetleg teljesen eltérhet az akkor leírtaktól – nevezhetnénk ezt a „fejlődés/változás vélelmének”.)

Évtizedek óta népbetegségként kíséri az emberiséget az arrogáns közöny, sokan pedig még ma sem képesek (vagy hajlandóak) a Paradiso egy táncosa, egy bolti eladó, asszisztens, vagy bármilyen, kevésbé szerencsésebb helyzetben és alacsonyabb pozícióban működni kénytelen személy helyzetébe képzelni magukat. 

Innen csak egy lépés a ,,minek ment oda?”

Hiszen bizonyára szeretnének mások is úgy reagálni, ahogyan az interjúban elhangzott. Megkockáztatom, hogy néhányan szeretnének még olyanabbul is. Sikítani. Szitkozódni. Ráborítani az asztalt az őket sorozatosan kellemetlen helyzetbe hozó felettesükre.

De nem teszik – mert nem tehetik.

Mert kiszolgáltatottak. Mert sokat veszíthetnek. Vagy csak mert nem olyan a lelki alkatuk.

Egy a közös bennük: nem érdemelnek zaklatást, és nem ők tehetnek róla, ha az ennek ellenére mégis megtörténik velük.

Mielőtt elönt minket az indulat, gondoljuk át, miben gyökerezhet az áldozathibáztatás. Legtöbbször nem színtiszta rosszindulatban, hanem félelemben, bizonytalanságban – a vélt vagy valós veszély elleni védekezőmechanizmusként születik.

Alkalmazóját afelől biztosítja, hogy ha kellően éber, akkor vele (és szeretteivel) nem történhet hasonló szörnyűség. Annyi csupán a gond mindezzel, hogy de igen – még akkor is megtörténhet. Igen, még velük is – váratlanul és igazságtalanul. Mert nem az elszenvedőn, hanem az elkövetőn múlik.

Ellentmondásnak tűnhet, de éppen ezért nem érdemes minden pillanatunkat rettegésben tölteni.

Mi lehet célravezető?

  • Tudatosítsuk magunkban, hogy nem a mi hibánkból történik, nem szégyen, nem tabu, és beszéljünk róla! Biztonságérzetünket erősíti, ha megosztjuk problémánkat egy bizalmasunkkal. Bátran forduljunk másokhoz segítségért – még ha egyelőre csak annyira is van szükségünk, hogy valaki meghallgasson bennünket. 
  • Következő lépésként jusson eszünkbe, hogy a hatalmukkal visszaélő zaklatóknak általában több áldozata volt már – vagy van éppen. Keressünk olyan (volt) munkatársakat, akik a miénkhez hasonló szituációba kerültek, így többedmagunkkal összefogva juttathatjuk kifejezésre elégedetlenségünket és szembesíthetjük a zaklatót viselkedése elfogadhatatlan mivoltával.
  • Amennyiben ez a módszer nem válik be, és a zaklatás egyre eldurvul, amellett, hogy felmondhatunk, tehetünk feljelentést becsületsértés és zaklatás miatt, indíthatunk munkaügyi pert, személyiségi jogi pert, vagy fordulhatunk az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz. 
  • Abban az esetben, ha nem mi magunk, hanem valamely szerettünk vált kéretlen, erőszakos közeledés célpontjává, maradjunk távol az érzéketlen megjegyzésektől! Forduljunk felé empátiával és ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajta az önhibáztatás! Próbáljuk a lehető leghatékonyabb módon segíteni helyzete megoldásában!
  • Általánosságban pedig elmondható, hogy világszerte érdemes volna nagyobb hangsúlyt fektetni a probléma megelőzésére. Tanítsuk egymást és a következő generáció képviselőit arra, hogyan ne éljünk vissza a hatalommal, és mindig törekedjünk empatikusnak maradni – ezzel mindenki csak jól járhat (korábban itt és itt írtunk erről). 

Az eredeti cikket alább közöljük. Kérjük, kellő kritikával olvasni! 

Beke Csilla: Munkahelyi szexártalom? (Nők Lapja 1992/5.)

A beszélgetésnek akaratlanul voltam fültanúja. Igaz, a kishölgy nem is titkolódzott.

– Ma nagyon csinosnak kell lennem, randevúm lesz – mondta a kozmetikusnak.

Rózsa asszony bizonyára nem először hallott ilyen megjegyzést, mert tudta kérdezés nélkül is következik a folytatás.

– Az osztályunkon új főorvos van, s bejelentette, hogy jó néhány embert el fog küldeni – mesélte tovább a szőke lány. – Engem viszont meghívott vacsorára. Olyan kedves volt hozzám. Tudta, hogy szeretnék egyetemre menni, és megígérte, hogy segíteni fog. Ezért fontos ez a találkozás, jó benyomást kell rá tennem.

A szépülni vágyók összevillanó tekintetéből kiolvashattam, hogy kételkednek ebben az önzetlenségben…

Egy ilyen meghívás bizonyára „adu ász” lehetett volna azon a szenátusi meghallgatáson, amelynek tévéközvetítésekor szinte kiürültek az utcák az Egyesült Államokban. De nemcsak az amerikaiakat hozta lázba az ügy, hullámai átcsaptak az Atlanti-óceán innenső partjára is.

A magasröptű politikai vitához szokott tizennégy szenátornak ezúttal nem másról kellett döntenie, mint hogy Anita Hillt, a 35 éves jogászprofesszort szexuálisan zaklatta-e mintegy tíz évvel ezelőtt akkori főnöke, Clarence Thomas (43). Mindez nem kapott volna ekkora nyilvánosságot, ha Bush elnök nem veszi a fejébe, hogy Thomas urat a Legfelső Bíróság tagjává nevezi ki. Ennek hallatán állt elő a régi történettel Hill kisasszony. (Az amerikai jog történetében nem most fordul elő ilyesmi először. Egy bankpénztárosnő, bizonyos Michelle Vinson 1986-ban ment a bíróságra, mert munkahelyi előmenetelét főnöke attól tette függővé, hogy a szeretője lesz-e. A pert a hölgy megnyerte, egyszer és mindenkorra megalapozva ezzel a hasonló ügyek elbírálását.)

A hatalmas hajcihő azonban korántsem áll arányban a történtekkel. Clarence Thomas ugyanis nem erőszakoskodó ember, viszont előszeretettel mesélt kolléganőjének pornográf filmekről és könyvekről.

A meghallgatáson Thomas tagadott:

– Semmit sem cselekedtem és mondtam, amit Anita Hill állít.

A nő így érvelt:

– Ez nem a fantáziám játéka. Nem lennék itt, ha nem volna minden igaz abból, amit elmondtam.

Az igazság – eddig legalábbis – még nem derült ki, Thomast viszont időközben már beiktatták a legfelső bírák sorába. Maga a jelenség, a szexuális zaklatás (sexual harassment) azonban azóta is beszéd- és vitatéma világszerte.

Anita Hill vallomása egyáltalán nem aratott osztatlan sikert az európai feministák körében. A francia Elisabeth Badinter nem tartotta másnak az egészet, mint a könyörtelen, túlfűtött feministák sugallta megfélemlítésnek, ami a mozgalom visszalépését jelenti. Az olasz Natalia Aspesi esdeklően kiáltott fel: „Őrizzük meg csáberőnket!”. Figyelmeztetése szerint sivár idők következnek, ha a munkahelyekről száműzik a barátságos udvarlást. Hozzátéve, hogy az ilyen „zaklatások” gyakorta végződnek előléptetéssel, házassággal. Még a szigorú erkölcsű németek is úgy vélik, hogy Európában nevetséges lenne így felfújni egy ilyen esetet.

Nem kellett elmesélnem az amerikai szenátus elé került ügyet dr. Buda Bélának, a Sportkórház pszichoterápiás osztály vezető főorvosának, alaposan ismerte a történteket.

– Szinte az összes jelentős európai magazint olvasom, így az évek során felfigyeltem arra, hogy az újságok uborkaszezonban nagy kedvvel foglalkoznak az ilyen témákkal – kezdte a beszélgetést. – Ha csak rájuk hallgatnánk, azt hihetnénk, szexjárvány dúl a munkahelyeken.

– Ezek szerint nem így van?

– Minden hely, ahol nők és férfiak vannak együtt, alkalmas ismerkedésre, szerelemre, szexualitásra, s ebből nem is egyszer köttetik házasság. Főként a fiatal férfiak igyekeznek minden lehetőséget kihasználni a szexre, s erre a munkahelyeken kitűnő az alkalom.

– És a hölgyek?

– Talán nincs is közöttük olyan, akinek ne esne jól, ha teszik neki a szépet, udvarolnak neki. Igényük van a flörtre, de csak egy bizonyos határig. A flört valóban a sava-borsa a két nem kapcsolatának, kár lenne kiirtani. De nem is ezzel van baj – gondolom -, hanem azzal, ha molesztálássá fajul.

– Mi, magyarok, hajlamosabbak vagyunk a munkahelyi szerelmi, testi kapcsolatokra, mint más nemzetbeliek?

– Nem érzek ebben ilyen éles nemzeti különbséget. Ha nagyon belemélyedünk az elemzésbe, inkább azt figyelhetjük meg, hogy honfitársaink még lemaradásban vannak. Ennek az a magyarázata, hogy Magyarországon nehézkesebb a szexkultúra, kevésbé divatosak a gyors testi kapcsolatok, és nem kedveznek az udvarlásnak, a félrevonulásnak a szűkös, túlzsúfolt irodák sem. Így a leggyakoribb színtér a főnök szobája, hiszen ez a legkényelmesebb.

Forrás:

Beke Csilla: Munkahelyi szexártalom? Nők Lapja 1992/5.

– A főnökök vannak tehát a legkedvezőbb helyzetben?

– Kivételt bizonyára mindenki tudna mondani, de az általános mégis inkább az, hogy a vezető beosztásban levők túlontúl félnek ahhoz a botránytól, hogy ilyen kalandokba belemenjenek. Régen is apróságok miatt törték ki a legkönnyebben valakinek a nyakát, s ebben ma sincs változás. Tudnék példákat sorolni az egészségügyből is.

– Ha már szóba hozta, és nem veszi rosszindulatúnak, hadd kérdezzek valamit. Igaz, az a „néphit”, hogy a fehér köpenyesek között szabadosabbak az erkölcsök?

– Miért feltételezik ezt? Az éjszakai ügyeletek miatt? A szexuális élet nem napszakokhoz kötött… Az azonban igaz, hogy a fűtött műtőkben könnyedebb az orvosok és segítőik öltözködése, így ott nagyobb erotikus tónusa van a munkának. De higgye el, nem nagyon érnek rá egymásra az egészségügyiek.

– Amikor arról beszélünk, hogy a főnök hatalmával visszaélve igyekezett behálózni beosztottját, automatikusan férfi főnökre és női beosztottra gondolunk. Fordítva nem igaz?

– Egy főnöknőnek sosem kell molesztálnia a férfi munkatársait ahhoz, hogy célt érjen.

– Végül is mi a megengedhető a munkahelyi társas életben?

– Mindaz, ami a másiknak kedves, jólesik neki, ami a személyi szabadságot nem bántja.

– Mi a véleménye, Magyarországon megtörténhetett volna ez a szenátusi meghallgatás?

– Biztos vagyok benne, hogy nem, itthon a nő inkább szégyellte volna az esetet, mintsem hogy nyilvánosság elé vigye. Amerikában ott volt a feminista mozgalom erkölcsi és gyakorlati támogatása, a szexuális zaklatás elharapódzása, s ilyen vádakkal könnyű valakinek a politikai karrierjét látványosan kettétörni. A felvilágosult amerikaiak előítéleteikkel és képmutatásukkal rendkívül primitívek tudnak lenni.

Az öreg kontinens újságíróinak zöme szerint a szenátusi meghallgatás is mutatja, milyen nagy a szakadék az európai és az amerikai szexuális magatartás között. A kommentátorok kiemelték, hogy a legtöbb férfi és alig kevesebb nő elviselhetetlennek tartaná a munkahelyi életet flörtök nélkül. A dolgozó nők nagy része – az NSZK-ban 72 százalékuk – úgy érzi, hogy rendszeres szexuális zaklatásnak van kitéve, mégis nagyon kevesen tesznek panaszt. Sokan annak tudják be a két nem kapcsolatának érettségét, hogy Európában a nők jóval nagyobb rangot vívtak ki a politikai és üzleti életben, mint a tengerentúlon.

Karolának négy év kitérőt jelentett az életében, hogy nem jött ki a főnökével. Pontosabban, hogy nem jött össze vele… S emiatt olyan elviselhetetlen helyzetbe került, hogy tizenhét év után állást változtatott.

– Miként is történt?

– Az új fő-főnököt már jóval megelőzte a híre, hogy órási nőcsábász – meséli. – Nem is cáfolt rá erre egy pillanatig sem, alig hogy belépett, máris megkezdte az ostromot. Mindegy volt neki, ki hány éves, milyen beosztásban van, hogyan néz ki, csak egy érdekelte: nő legyen.

– Mik voltak a módszerei?

– Volt, akit behivatott az irodájába, és megkérdezte tőle, mikor lesz a szeretője. Mást egy üzleti vacsora után szinte erőszakkal hazakísért, s mindenáron fel akart hozzá menni. De volt olyan gépírónő is, akihez egész egyszerűen becsöngetett otthon.

– Nem fogtak össze ellene?

– Mit lehetett volna csinálni? Gátlástalanul udvarolt, de senkit sem fenyegetett meg azzal, hogy kirúgja, vagy nem ad neki fizetésemelést, ha nem lesz kedves hozzá.

– Akkor ön miért változtatott állást?

– Nem volt velem sem szemtelenebb vagy rámenősebb, mint másokkal. A nőktől – látszólag – elviselte a visszautasítást is, igaz, legközelebb újból próbálkozott. De azt már nem tűrte, hogy mint beosztott mondjon neki ellent valaki. Én viszont megtettem. És ezután nem álltam meg többet előtte. Olyan feladatokat bízott rám, amiknek semmi közük nem volt a munkakörömhöz, s napról napra újabb ilyen megaláztatásokat talált ki. Látszott rajta, hogy azt várja, egyszer tagadjam csak meg az engedelmességet, és máris kirúg. Ezt az örömöt azonban nem szereztem meg neki, magamtól mentem el.

– Nem próbált segítséget kérni ellene?

– Ez még az az időszak volt, amikor a munkahelyeken virágzott a szakszervezet és a párt. De a titkárok is csak vonogatták a vállukat, nem tettek vagy nem mertek tenni semmit sem.

Karola kilépése után három évvel a cégnél vezetőválasztást tartottak, s a munkatársak új főnökre voksoltak, aki röviddel később visszahívta régi állásába az asszonyt.

Részlet egy amerikai „kódexből”, hogy mit szabad és mit nem a zaklatásmentes munkahelyen.

TILOS: „Hé, klassz lábad van!”

SZABAD: „Nagyon csinos vagy ma.”

TILOS: Pornográf képek a hirdetőtáblán vagy az öltözőszekrényben, különösen, ha az aláírás a munkatársnőinkre vonatkozik.

SZABAD: Pornográf képek a saját lakásunkban.

TILOS: Alulról felfelé és felülről lefelé végigjártatni tekintetünket munkatársnőnkön, netántán a fenekére is csapni.

SZABAD: Munkatársnőnk vállát barátságosan megveregetni.

TILOS: Ismételten randevút kérni valakitől, aki már többször visszautasított.

SZABAD: Meghívni a kolléganőt egy társas rendezvényre.

A kívülálló számára az éjszakai életet a bűn és a romlottság misztikus ismeretlenségének homálya lengi körül; ott mindig a férfi az uralkodó, a nő pedig a kiszolgáltatott. De vajon tényleg így van-e ez? – ezt igyekeztem kideríteni, amikor megkerestem Vermes Jánost, a Paradiso-ház (korábban szórakozóhely, ma üzletház) tulajdonosát.

– Engem többszörösen is érint a férfi és nő munkahelyi kapcsolata – jelentette ki rögvest. – Már akkor is nagy szerelemben voltam egy kolléganőmmel, amikor még irodában dolgoztam. S mióta bekerültem az üzleti világba, azóta is rendszeresen vannak közeli ismerőseim a munkatársaim közül. Másrészt, amikor tavaly előtt néhány hétig Amerikában voltam, mire hazajöttem, a feleségem beleszeretett az egyik kollégájába, s végül válással is zárult a házasságunk.

– Soha nem fordult meg a fejében, hogy ezeknek a nőknek a kedvessége elsősorban nem a férfinak, hanem a főnöknek szól?

– De igen. Volt, aki ebből nem is csinált titkot. Az is megtörtént, hogy valamelyikük újságban nyilatkozta, azért szeretne a Paradisóban táncolni, mert közelebbi kapcsolatba akar kerülni a tulajdonosával. Megkapta az állást…

– Mi vonzotta ezekben a kapcsolatokban?

– A kíváncsiság.

– Ezek mind csak futó ismeretségek voltak?

– Többnyire, de volt, amelyikből hosszan tartó szerelem lett.

– És házasság? Hiszen ötször nősült…

– Az nem, de ez csak a véletlenen múlott, mert akár az is lehetett volna.

– Előfordul az éjszakai életben, hogy a férfi főnökök attól teszik függővé a női munkatársak alkalmazását, hogy azok mennyire engedékenyek velük?

– Én ilyet soha nem tettem, másnál lehet, hogy megtörtént.

– Gyakori az, hogy a hölgyek női mivoltukat igyekeznek felhasználni egy-egy állás megszerzésére?

– Igen.

Forrás:

Beke Csilla: Munkahelyi szexártalom? Nők Lapja 1992/5.

– Tehát az éjszakában dolgozó lányok ledérebbek társnőiknél?

– Inkább azt mondanám: nyíltabbak és őszintébbek, képmutatás nélkül vállalják önmagukat.

„Szerelem az irodában” címmel készített hároméves felmérést, és írt tanulmányt Lisa Mainiero professzorasszony. Talán sokak számára meglepő eredményre jutott: az irodai szerelem kedvezően hat a munkahelyi légkörre, növeli a termelékenységet. A tévhittel ellentétben nem szül féltékenységet, irigységet, a munkatársak kellemesnek tartják, ha „szerelem lóg a levegőben”. Azt azonban elvárják, hogy a szerelmesek ne zárkózzanak be az irodába, s ne legyen konfliktus a kapcsolatukból.

– Az ügyvédnőket is szokták molesztálni?

– Velem még nem fordult elő – válaszolja Dr. Dénesné dr. Szilágyi Márta. – Az viszont gyakorta megesik, hogy bejön az ügyfél, és megkérdezi, szólíthat-e Mártikának. Mit mondhatok erre? Szólítson úgy, ahogy jónak látja. De arra azért kíváncsi lennék, hogy ha a kollégámhoz menne be, őt lejózsikámozná-e…

– És a szexuális zaklatással mint jogi esettel találkozott már?

– Nem, és nem is vállalnék el ilyen ügyet. Sőt az ügyfelet is lebeszélném a pereskedésről.

– Miért, nem illik az ügyvédi profiljába?

– Nem erről van szó. A magyar büntetőjog nem ismeri a munkahelyi szexuális zaklatás fogalmát, amennyiben ez nem bizonyíthatóan erőszakos. Ezért sem polgári, sem munkajogi úton nem lehet keresetet indítani.

– Ezek szerint az Egyesült Államokban más a joggyakorlat?

– Pontosan. Ott egy-egy esethez kapcsolódóan hoznak ítéletet. Ezért van az, hogy a tárgyalásokon évekre, évtizedekre visszamenőleg hivatkoznak egyes ügyekre.

– Nem jelenti ez azt, hogy a munkahelyeken a nők ki vannak szolgáltatva a férfikollégák, főnökök kényének, kedvének?

– Szerintem az, hogy a férfiak miként viselkednek egy nővel, szinte kizárólag a nőn múlik. Hogy ha kedves, de távolságtartó, nem kell zaklatástól tartania. Ha viszont kelleti magát, igyekszik felhívni magára a figyelmet, számoljon a következményekkel is. De térjünk rá a jogra. Azt, hogy valakinek a munkatársa ajánlatot tett, ne adj’ isten, meg is zsarolta, szinte lehetetlenség bizonyítani. Ugyanakkor ott van a másik oldal: bizonyára lennének olyan hölgytársaink, akik ezt a pereskedési lehetőséget alaptalanul is kihasználnák, hogy borsot törjenek a férfikollégák orra alá, vagy esetleg így torolják meg a főnökön az elmaradt fizetésemelést.

– Nem is várható, hogy erre mostanság büntetőtörvény születik?

– Nem.

– Jogorvoslat tehát nincs. De akkor miként viselkedne ön, ha hasonló helyzetbe kerülne?

– Mivel nem adok rá okot, nem is számolok ezzel. Ám, ha mégis megtörténne, először is megnézném, hogy részeg-e az illető. Ha igen, szó nélkül otthagynám. Ha nem – megmondanám neki, hogy hol próbálkozzon…

Megtörténhet, hogy hamarosan megváltozik a világ az óceán innenső oldalán is. Az Európai Közösség egyik bizottsága ugyanis törvényt készít elő, amely szerint büntetnék a tagországokban a szexuális zaklatást. Lehet, hogy a Hill-Thomas esethez hasonlóak nem is oly sokára felbukkannak majd ideát is.

Beke Csilla

Nők Lapja 1992/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)