Aki követi a napi politika kíméletlen csatáit, egy idő után a politikusok minden nyilatkozata és látványos gesztusa mögött valamilyen hátsó szándékot, tanácsadókkal egyeztetett manipulációt sejt. Aztán ha belefárad a szüntelen gyanakvásba, lazításként megnéz egy izgalmas hollywoodi filmet, ahol már megint az amerikaiak a jófiúk, és újra megmentik a világot.

George Orwell kisregényében, az Állatfarmban az állatok megelégelik, hogy az emberek kizsákmányolják őket, ezért elűzik a gazdákat. Ám a közösségük továbbra sem élhet egyenlőségben, mert a gátlástalan disznók átveszik a hatalmat. A kommunizmus veszélyeit szemléltető mű azzal a hátborzongató jelenettel ér véget, hogy a disznók és a szomszéd gazdák részegen, üvöltözve tivornyáznak és kártyáznak a házban, míg a többi állat az ablakon keresztül figyeli őket. De csak a könyvben. Az első rajzfilmes változatát a készítők megtoldották azzal, hogy a dühös állatok fellázadnak az elnyomás ellen, és eltapossák a zsarnokokat. A CIA így rendelte meg a stúdiótól. A filmes jogokat ugyanis a hírszerzők vették meg titokban, és a történet végét úgy alakították, hogy az fellelkesítse a kommunista vezetőktől szenvedő népeket.

Hazafias díszletek

„Én nem politizálok ‒ ezt sokan mondják, miközben már a teljes popkultúrát, a mozifilmeket, tévéműsorokat, a zenéket, még a profi sportot is behálózta a politika. Számtalan alkotás valójában gondosan megtervezett propaganda, ami nemcsak szórakoztat, befolyásol is. Ezek alkalmasak lehetnek arra, hogy az emberiség érdekeit szolgálják, de rossz kezekben könnyen fegyverré válnak” ‒ írja a Propaganda Hollywoodban című könyvében Mark Dice.
A Nemzetbiztonsági mozi című amerikai tanulmánykötet szerzői pedig arra mutatnak rá, hogy

míg az autoriter rendszerekben a közönség tisztában van azzal, hogy a kormány propagandafilmjét látja, a nyugati országok polgárai általában nem ismerik fel, ha mozifilmekkel próbálják manipulálni őket.

„A háborús filmek, akciófilmek készítői, hogy csökkentsék a költségeket, katonákat, felszereléseket, forgatási helyszíneket kérnek az USA hadseregétől, cserébe a forgatókönyvet egyeztetniük kell a Pentagonnal” ‒ foglalják össze a képletet. Szemléletes példáik egyike a Transformers, amelyben először szerepelhettek a vásznon százötven millió dolláros vadászgépek. Az alkotók a kölcsönrepülőkért azzal fizettek, hogy a védelmi minisztert a katonákért szinte apaként gondoskodó vezetőként ábrázolták, és az sem mellékes, hogy az emberiséget végül a Pentagon menti meg. 
A hadsereg ugyanakkor A tűzmezők című filmhez már megtagadta a segítséget (így az el sem készülhetett), mert annak az alapja egy háborús veterán önéletrajza lett volna, és megjelentek volna benne a vietnámi hadifoglyokkal szembeni kegyetlenkedések is. Ehhez képest a Top Gun felér egy kétórás toborzóvideóval: a haditengerészet maga a kaland, a száguldás és a romantika!

Richard Gere és a társadalombiztosítás

Mark Dice olyan eseteket is említ, amelyeknél mindennapokhoz kapcsolódó politikai üzeneteket csomagoltak a filmbe. Például amikor Barack Obama megreformálta az egészségügyi ellátást, a Hollywood, Egészség és Társadalom nevű szervezet több százezer dollárt szánt arra, hogy meggyőzze a tévéműsorokat, hogy az „Obamacare” néven ismert programot beleszőjék a történeteikbe. Voltak olyan alkotók, akik humorral dolgozták fel a témát, mi magyarul A vacsora című thrillerben, Richard Gere-től hallgathattuk meg a reform előnyeit.

Fekete cowboyok

‒ Amerikában a második világháború előtt, a harmincas években még nem foglalkozott a hollywoodi film a náci Németországgal. Csak akkor kezdték el bemutatni a vásznon, amikor egyértelművé vált, hogy a közvélemény a nácik ellen fordul. Addig a készítőknek figyelembe kellett venniük az üzleti érdekeket is, tehát hogy a propagandával ne keltsenek túl nagy felháborodást. Mostanában ez már árnyaltabban működik. A nagy streamingszolgáltatók sorozataiban és több filmben is tetten érhető, hogy érzékenyítés zajlik. Az alkotóknak van valamilyen üzenete: azon túl, hogy elmesélnek egy történetet, oktatni, nevelni próbálnak minket. Simán előfordulhat, hogy egy magát progresszívnek nevező kisebbség indul el olyan témák felé, amelyekről szeretnék a többséget elgondolkodtatni ‒ magyarázza dr. Kenyeres Attila Zoltán, aki tavaly az USA-ban, a pittsburghi egyetemen az álhírek és a médiamanipuláció elméletét oktatta Fulbright ösztöndíjjal. Példának azt a filmet említi, ami néhány napig vezette a nézettségi listákat. A vadnyugat törvényei szerint című westernben az összes cowboyt fekete színész alakítja. Mivel Hollywood környékén, Kaliforniában, Los Angelesben a baloldali irányzatok dominálnak, aligha meglepő, hogy például az esélyegyenlőség, a migráció vagy akár a klímaváltozás visszatérő témái a filmeknek.

Hol a határ?

Arra, hogy meg lehet-e húzni a határt az érzékenyítés és a propaganda között, dr. Kenyeres Attila Zoltán a Ne nézz fel! című filmet hozza fel.
‒ Irigylem azokat, akik el tudják dönteni, mi a jó, mi a rossz, mi a fekete, mi a fehér. Sok múlik a világnézeten, a tapasztalatokon vagy akár az iskolai végzettségen. Nyilván természetbarátként és környezetvédőként úgy érzem, a film jó célokat szolgál, hogy a klímaváltozás kérdésében a tudósoknak higgyünk. De bizonyos csoportok ezt a filmet is káros propagandának tartják.
A szakértő szerint a fikciós filmek készítőit megilleti az alkotás szabadsága, és nem róható fel nekik, ha a történetük torzítja a valóságot. Tarantinót sem vádolja senki történelemhamisítással azért, mert a saját ízlése szerint formálta át a múlt eseményeit mondjuk a Becstelen brigantykban vagy a Volt egyszer egy… Hollywoodban. Viszont egy dokumentumfilmtől már elvárhatjuk, hogy a valóságot hitelesen ábrázolja.
Dr. Kenyeres Attila Zoltán azt mondja, nézőként a propagandafilmekkel nincs sok dolgunk. Annyit tehetünk, hogy feltesszük magunknak a kérdést, a készítőknek mi volt a célja, értelmezzük az üzenetet, aztán majd úgyis eldöntjük, tudunk-e vele azonosulni vagy sem.

Kiemelt kép: jelenetfotó a Transformers című filmből, YouTube