„Szép a szép mondat egyenes aránya,

szép a vaspálya sík területen,

szép a gyalogság szemlére kiállva,

s az énekkar, ha rágyújt lelkesen,

de legszebb az első permet után a,

de legszebb a szép szöllősor nekem

megkacsozva, kapálva.”

(Alkotások)

Felejthetetlen órát töltöttem nemrégiben — két-hárommilliomod magammal — Illyés Gyulával a képernyő előtt. Szülőföldjén kalauzolt bennünket a költő, s a gyerekkori élmények és országos gondok között engem különösen megragadott az a gyengéd figyelem, amellyel Illyés Gyula a falusi járdákat szegélyező virágágyak felé fordult, örült a virágoknak, amelyeket az ott lakók nem parancsra, hanem jókedvükben, a szépség iránti vágy és igény belső sugallatára ültettek. Szerettem volna itt folytatni a képernyőn megkezdett, országos beszélgetést — a Nők Lapja hasábjain.

Telefonon fogalmazott kérdésemre, hogy ezúttal a szépről, a szépségről, az embernek az esztétikumra való természetes igényéről, saját szépségeszményéről szeretném faggatni — a vonal végén pillanatnyi csend a válasz. Lehet, hogy rosszul tettem fel a kérdést? De akkor a maga utánozhatatlan, súlyos kedvességével, cinkos öniróniával megszólal a költő: 

,,Gondolja, hogy elég okos vagyok hozzá?”

És most itt állok, noteszemben a kérdésekkel, a gondosan összeválogatott idézetekkel, a hóborította József-hegyi ház kapujánál.

Legalább mínusz hat fok lehet, a csúszós úton, a lépcsőre fagyott havon fiatalnak sem könnyű a séta. Most ér az első meglepetés, hogy a nyolcvanadik születésnapjához közeledő költő nyitott irhakabátjában, lassú, de határozott léptekkel maga jön ajtót nyitni a kertkapuhoz.

A dolgozószoba, mit nem először látok, eszményi színpada ennek a beszélgetésnek: hivalkodás nélkül otthonos, meleg, a vendég egyik oldalon a havas domboldalra, másikon a zsúfolt könyvespolcra lát. Nem kezdjük, inkább folytatjuk a képernyőn megpendített gondolatsort.

– Azt a meggyőződésemet, hogy az embernek legbensőbb igénye a szépség — nem kell bizonyítanom. Igazolja ezt a lélektan, az etnográfia. De igazolják olyan közismert tényék is, mint hogy a pusztán, a tanyán, a legszegényebb cselédház előtt is mindig díszelgett néhány cserép leander. A legelesettebb családok omladozó hajléka elé sokszor cserép sem jutott, csak egy ócska láda, de a virágok minden tavasszal kihajtottak, és a pusztaiak annyi szeretettel ápolták, mint egy családtagot, Bizonyára nem gondolkodtak magatartásuk filozófiai tartalmán. De ösztönösen megérezték azt, amit Petőfi versben fogalmazott meg, hogy aki a virágban felfedezi a szépet, abban még él a jóság, az emberség.

— Megérezték, és talán meg is testesítették… Aki a virágot szereti…

– Igen, ez így igaz. És nemcsak a tolnai pusztákon. A franciák még jóval az egzisztencializmus előtt, filozófiai síkon is elemezték ezt a problémát. Bergson is részletesen szól a szépség etikumáról. A filozófia általánosít egy élő gyakorlatot. Vajon miért hímeztek azok a szerencsétlen eszkimók zsíros és bűzlő fókabundáikra — tarka „absztrakt” díszeket? Mert hittek abban, hogy szükségük van rá.

— A hímzett virág is melegít?

— Tulajdonképpen igen. Hiszen nemcsak mi védjük a környezetünket, a környezet is óv, nevel bennünket.

— Bár valóban védenénk… De nem tudom pontosan, milyen emberi, természeti vagy társadalmi környezetre gondol Illyés Gyula?

— Mondhatnám azt is, hogy mindenfajta környezetre. De mivel az emberiség egyre nagyobb hányada városlakó, elsősorban a szép városról szólnék. Egy szép városban az emberek másképp viselkednek, másként érintkeznek egymással. Mint ahogy a Louvre, vagy a Nemzeti Galéria folyosóján nem lehet randalírozni. Rendezett és tiszta téren nem szokás, és nem is lehet elhajítani a szemetet. Ahol senki sem szemetel, ahol tisztaság vesz körül, ott más a hang, a stílus is, mint egy elhanyagolt, rendezetlen, piszkos helyen. Talán még a munka is másképp, jókedvűen, jobban folyik. A szépség és a szépség művelése már csak ezért is — közérdek.

— De vajon tiszteletben tartjuk-e ezt a közérdeket?

— Mit mondjak erre? Higgye el, sokszor elfacsarodik a szívem, amikor keresztülmegyek a határon, és látom, mennyivel gondosabban őrzik egy osztrák faluban a település rendjét, mennyi gondot fordítanak a házakra, a tisztaságra. Diákkoromban, amikor Franciaországból Svájcba utaztam, sokszor feltűnt, hogy a sorompó rúdja milyen mereven határolta el egymástól az elhanyagolt, gondozatlan francia külvárost és a makulátlanul tiszta, rendes és rendezett svájcit. Akkoriban még Párizs belvárosa is csupa „kosz” — füst, korom — volt: most, mióta Malraux kipucoltatta, lemosatta az épületeket, nemcsak a katedrálisok lettek szebbek, de az utcák, a terek is. Mióta Pesten rendbe hozták a Rákóczi utat, másképp megyek végig rajta. Sőt, ha tehetem, inkább a Lánchídon megyek át Pestre, mint a Margit-hídon, mert akkor a pesti oldalon is egy otthonos, szépen megálmodott, harmonikus tér vár. Amikor Pécsett van dolgom, mindig megállók a Széchenyi téren: itt lélegzik a város.

— Tehát egyetért velünk, született városlakókkal abban, hogy nemcsak az Alföld vagy a balatoni dombvidék gyönyörködteti a szemet…

— A szépség fogalma is változik. II. József nem tűrte a fákat a városban, mert nem tartotta szépnek. Rousseau a természetbe vitte volna ki, vissza, az egész emberiséget. Magyarországon csodás kertek pusztultak el a századok folyamán. Vagy itt van a pesti Nagykörút. Mi valaha utáltuk a szecessziós homlokzatokat, a bérházak olcsó, eklektikus pompáját. Ma a fiatal művészettörténészek — a lányom, és az ő nemzedéke — rajonganak egy-egy különös körúti erkélyért, vagy az udvarok mélyén felfedezett árva szökőkútért. A tegnapnak is megvan a varázsa.

— Az emberek általában szépnek tartják a szülőföldjüket. Emlékszem, olvastam, hogy Déry Tibor mennyire csalódott, amikor Illyés Gyulával együtt ellátogatott Rácegresre. A versek, a vallomások alapján másnak, – szebbnek képzelte a költő szülőföldjét.

— Olvassa csak el, hogy írja le Kassák Lajos a korabeli, nyomasztóan sötét, zsúfolt Angyalföldet. Ez már csak csúnya vidék lehetett, és mégis, az ő szövegében felfénylik ifjúságának gyönyörű színhelye.

— Tévedett volna?

— Semmiképpen nem. A hála mindent és mindenkit megszépít. Az ember alapjában hálás a szüleinek is, a szülőföldjének is. Az élet törvénye, hogy szeressük és szépnek lássuk azokat, akiknek világra jöttünket köszönhetjük, akiktől jót kaptunk, akik emberré tettek. Biztos, hogy ők sem voltak kivételes emberek, mások, különbek: de a mi szemünkben megszépíti őket a hála. Akadnak persze kivételek, akik hálátlanságukkal szembehelyezkednek a természet törvényével, de a többség a családi kötelékek felbomlása idején is ehhez a törvényhez tartja magát.

— Mikor találkozott először a szépséggel?

— Szerencsésnek mondhatom magam, mert gyerekkoromban még találkozhattam a népművészet legkülönbözőbb, eredeti formáival. Nézze csak…

(A dolgozószoba falára akasztott különleges, fából faragott tárgyakhoz vezet. Emlékszem, évekkel ezelőtt Tihanyban már megbuktam Illyés Gyulánál egy vizsgán, amikor nem tudtam megnevezni a hajdani mezőgazdasági szerszámokat. Nézem a falon csüngő jószágokat, és attól tartok, ez a pótvizsga sem sikerülne.)

— A juhászatban ellés idején egyszerre rengeteg kisbárány kerül a hodályba. Gyerekkoromban a juhászok, hogy tudják, melyik bárány melyik juhhoz tartozik, ilyen páros, faragott megkülönböztető jelet akasztottak az állatok nyakába. Ma már erre gyárilag préselt páros számokat használnak. De akkor még ilyen remek kis figurákat, pipát, dézsát, babát faragtak vékaszám. Mi, gyerekek, örömmel játszottunk velük. Egy darab egyébként hiányzik abból a hajdani készletből, amit testvérnéném padlásáról hoztam fel magamnak a városba. Simone Signorét könyörögte el tőlem nyakba valónak, amikor Pesten járt. Vagy itt van ez a szépen faragott csanak, és ez a fényesre koptatott faragvány, ami Éluard szerint olyan gyönyörű, mint egy azték szobor, pedig csak egy juhász botjának a feje volt. Vajon miért faragta ilyen tökéletesre a gazdája?

— Virtusból, s mert tehetsége volt hozzá.

— Mert élvezte a szép teremtésének örömét. Ez vigaszt és belső egyensúlyt nyújtott a nehéz életű embereknek. Még arra is emlékszem, hogy a béresek milyen gonddal faragták, sőt festették is ki az urasági tulajdonban levő állatok jármát.

– Pedig az aztán idegen jószág volt.

– De ők mentek mögötte, ők nézték egész nap. A szépség nem ünnepi használatra készült dekoráció volt a pusztán, hanem a mindennapok része.

– Bevallom, meglepett, amikor a Puszták népében azt olvastam, hogy még a káromkodásnak is felfedezte az esztétikai értékét.

— De még mennyire! A magyar átkozódást nem a trágár szavak jellemzik, abban nemcsak indulat van, de rengeteg ötlet, lelemény. Az egyszerű falusi ember, ha dühében elkáromkodja magát, valósággal költővé válik. Érdemes megfigyelni, a szava hogyan ritmizál. Azt mondják, csak a kínai átkozódásban nyilvánul meg olyan gazdagon a népi képzelet, mint a miénkben.

— A televízióban gyakran tapasztaljuk, hogy sokszor a legegyszerűbb emberek szebben, szabatosabban szólnak, mint tanult főnökeik.

— Az egyszerű ember általában saját szavait használja, és az éppen megszületett gondolatnak keres formát, ezért eredeti. De egyre többen vannak, akik közhelyekből és kész nyelvi formulákból előre gyártott, sokszor hallott mondatszerkezetekből építkeznek. Az ilyen szófűzés ötlettelen és egyhangú, szegényíti a nyelvet. Ahányszor azt hallom, hogy ez vagy az milyen „hatást vált ki”, kedvem lenne beleszólni, hogy a zaciból a zsebórát szokták kiváltani, vagy Török Bálintot a fogságból. Az unos-untalan használt „sorra kerül” helyett a legtöbbször megtenné a keletkezett, származott, szült vagy hozott. A nyelv agyoncsiszolt kavicsai közé lassanként bekerülnek a költőktől eltulajdonított szófordulatok is. Az összefüggéseikből kiragadott, üresjáratú, csonka idézetek, amelyeket sokan ugyancsak gondolatok helyett használnak. Hányszor hallom, hogy „ábrándozás az élet megrontója”, olyanoktól, akiknek eszükbe sem jut, hogy Vörösmarty mikor, milyen körülmények között, miért mondta ezt, és soha nem gondolják végig, hogy az ábrándozás — nagyon is frissítő lehet. Hiszen aki nem tud ábrándozni, az élni sem tud igazán. Csak a felszínes műveltségűek hiszik, hogy ha beleszövik a mondatba, hogy „szeretném, ha szeretnének”, akkor azzal már megközelítették Adyt.

— Pedig sokan vélik, hogy egy-egy költői fordulattól szebb lesz a beszéd vagy az újságcikk.

— Más élni és más visszaélni egy idézettel. A franciák azt tartják, nincs nagyobb veszély, mint ha egy gondolat egy üres koponyába kerül, mert előfordulhat, hogy úgy kitölti, hogy semmi más nem fér mellé. Babits mondta, hogy ami nehéz, az szép. És megfordítva: a szép — az nehéz. Jól megoldani egy feladatot soha nem könnyű. De a fáradsággal végzett, nehéz munka eredménye — alkotás. És ha most azt kérdezi tőlem, hogy mi az igazi szépség, akkor azt mondom — a tájban is az emberi alkotás, a teremtett rend. Miért tetszik egy gondosan bekapált szőlő, egy jól címerezett kukoricatábla? Mert az emberi akarat, az alkotás diadalát érzem benne. Múlandó jelenségekből szépséget teremteni: a legnagyobb emberi vívmány, amelynek — hadd tegyem rögtön hozzá — a nők az elsőrendű birtokosai; a szépség örök papnői.

— Újabb Ditirambus a nőkhöz?

— Örökkön örökké. És ezt most nagyon komolyan mondom. Az állatvilággal ellentétben, az emberi fajban a nők azok, akik szépségükkel erogén vonzást gyakorolnak. A nők ősi feladata, hogy széppé tegyék a testüket. De még fontosabbnak érzem a női nem belső szépségét is.

— Megtisztel bennünket.

— Ez nemcsak az én meggyőződésem, ez az emberi lét törvénye. Évekkel ezelőtt Malraux-val folytattam egy hosszabb beszélgetést; én dicsértem a franciákat, ő szidta őket. Hogy a leggyávább nép, hogy amibe belekezd, félbehagyja. Mire megkérdeztem, hogy történt, hogy ez a gyáva nép mégiscsak adott valamit — és nem is keveset — az emberiségnek? Mire Malraux azt felelte, hogy ez kizárólag a francia nőkön múlott. Jeanne d’Arc óta mindig, minden helyzetben ők mentették meg Franciaországot, a francia nép jó hírét, becsületét. Én, mint a matriarchátus lelkes híve, készséggel elismerem ezt, a történelem menetében is. De sokszorosan helytálló, amikor a szépségről beszélünk. Bátran leírhatja, hogy a nők azok, akik ismerik a titkot, a szépség titkát.

— És a költők azok, akik meghódolnak a szépség előtt.

— Én most a szellem szépségéről szólok. De talán nem is kellene a kettőt elválasztani. Mostanában ritkábban jutok el színházba, de ha elmegyek, számomra az előadás hangulatához, az élmény légköréhez, igenis hozzátartoznak az előcsarnokban és a nézőtéren felvonuló, szépen felöltözött, szépen „kikészített”, kicsinosított nők. Mindig és mindenütt az derül ki, hogy a nők varázsolják széppé, gyönyörködtetővé a környezetünket.

— Remélem, hogy ezt a szűkebb környezetre, a családi otthonra is érti.

— Arra legkivált. Amikor régen azt mondták, hogy valakinek jó gyerekszobája volt, ebben nem a különszoba a fontos, hanem, hogy igényes, törekvő környezetben nőtt fel. Általában a nők azok, akik a világ előtt védik az otthon rangját. Akik szeretik mások — a társadalom — előtt mindig kivágni a rezet. Szerintem ez nem hibájuk, hanem érdemük. Hiszen mindannyian az élet színpadán szerepelünk, és egyáltalában nem mindegy, hogy milyenek a kulisszák. A nők, akik a legnehezebb körülmények között is mindig tartották magukat, azért küzdenek, hogy a család is, a gyerek is, a legjobb oldalát mutassa a társadalomnak. Ez a törekvés olyan erő, ami megint csak visszahat az emberre, szebbé teszi az embert és a környezetet is.

— Olvastam két megindító sorát a szépségről. „Magányba zárt, fojt, fáj a szépség — ha nem együtt látom veled…” Mit tenne ehhez hozzá?

— Semmit. Ezt ma is ugyanígy érzem. A szépség is hiányérzetet kelt az emberben, ha nincs kivel megosztani. Különösen akkor, ha valamilyen megismételhetetlen élménnyel, látvánnyal találkozunk. Amikor az ember azt érzi, a szemébe kellene tenni a másikét, hogy együtt lássanak. Utólag megpróbáljuk elmondani, amit tapasztaltunk, amiben gyönyörködtünk, -de az ugyanúgy nem nyújt teljes élvezetet, mintha egy jó étel ízét kell elmesélnünk, ahelyett, hogy megoszthatnánk a gyerekünkkel vagy azzal, akit szereltünk. Az adakozásnak, a megosztásnak ez az igénye az ember természetes és nemes ösztönei közé tartozik. Általában fájlalom, hogy nem támaszkodunk rájuk eléggé, nem ápoljuk, tudatosítjuk a bennünk levő jó ösztönöket. Márpedig ezek tökéletesebb működtetése révén, az adott feltételek között is, sokkal boldogabb lehetne ez a társadalom.

Azt hiszem, ezzel eljutottunk a szépségről folytatott beszélgetésünk lényegéhez. Hiszen mi lehet nemesebb rendeltetése a szépségnek, mint hogy a boldogságot tetézze, vagy legalább hozzásegítsen? De mielőtt elbúcsúznék, még megkérdem, vajon hol találja meg a ma embere azt a művészi szépet, ami boldogabbá teheti. Talán a gyerekeinket kellene a szépséghez szoktatni?

— Ez egészen bizonyos. De nem elég. Azt eldönteni, hogy hol van az a felhalmozott szépségtartalék, amire a ma emberének szüksége van, nem érzem magam hivatottnak. Lehet, hogy az „emberiesített” táj, a regényirodalom, a zene, vagy a képzőművészet kínálja a legbőkezűbben. A magyar költészet területén, ahol otthon vagyok, látom, milyen nagyok a feladataink és a lehetőségeink. De, sajnos, azt is tapasztalom, hogy az eredmények nem állnak arányban a rendelkezésre álló tehetséggel. Az emberek nemigen olvasnak verset, és ezért a költészet nem válik a tudat erjesztő gombájává. De én nem az olvasókat hibáztatom. Inkább az a gondom, hogy korunk költészete, bár igazán gazdag tehetségekben és kifejezőerőben, mégsem találta meg a módot, a módszert arra, hogy hogyan kellene a világ élő lelki problémáihoz hozzányúlni. Azok a költők, akik fiók-Mallarméként csak saját, magánkielégülésüket keresik a költészetben, és elfeledkeznek arról, hogy Mallarmé megbecsülése után milyen gyorsan jött Rimbaud-é, akik kizárólag a képalkotás, a ritmus problémáival foglalkoznak, hűtlenné válnak a magyar költészet nagy örökségéhez, és nem jutnak el a legfőbb szépséghez, az igazsághoz.

Ehhez a gondolathoz az újságíró semmit sem tehet hozzá. Prózában, élőszóban talán a költő sem sokat. Ennek az igazságnak a fedezetét az életmű, legújabb bizonyságát — az örökifjú nyolcvanéves költő most megjelent, Közügy című verseskötete kínálja. Amelynek igazsága — szépsége forrása is.

Földes Anna

Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József

Nők Lapja 1982/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)