Az új év mindig is a reménységgel párosult

Boldog új évet kívánnak egymásnak és magunk is azt várjuk, reméljük, hogy az új esztendőben teljesülnek vágyaink. Nem rójuk fel papírra, mintegy családi tervként, talán végig sem gondoljuk teljesen, mire is vágyakozunk. így aztán az év végén nem tudunk számadást készíteni, mi teljesült, mi nem az új évi várakozásból. De bármi is teljesült, mindig úgy érezzük, kevesebb, mint szerettük volna. Vágyaink — érthetően — mindig nagyobbak lehetőségeinknél. Ez önmagában nem is baj, hiszen az emberi nem fejlődésének motorja, hogy mindig többre, szebbre vágyódik. S az emberiség története végül is e vágyak beteljesedésének folyamata.

A vágyak csak akkor járnak bajjal, ha nagyon elrugaszkodnak a valóságtól, s ha nagyon is beleéljük magunkat közeli megvalósulásukba. Az eredmény óhatatlanul a csalódás. De mi az, ami reális? Hol van a határ? S a határt még képzeletünkben sem szabad áthágnunk?

A realitások határa felmérhető és helyes is, ha számot vetünk vele. Nem azért, hogy ott megálljon a képzelet, de például azért, hogy ne kezdjünk olyan költekezésbe, ami később alapvető beszerzéseinket is lehetetlenné tenné.

Az egyén, a család igényeiről, számvetéséről szóltam, de mindez igaz a nagyobb család, a társadalom nézőpontjából is. És mindkét nézőpontból nagyon is aktuális. Szépen, egyenletesen gyarapodik, évről évre gazdagabb a társadalom, s jobban élnek a családok is. De nemcsak a nemzet jövedelme és a lakosságé növekszik, hanem az ország, a népgazdaság s az emberek igényei is nőnek. Sőt, mintha az utóbbiak növekedése lenne a gyorsabb. Nem, nem azért, mintha a jövedelmek gyarapodása lassú lenne. Korántsem. 1971- ben például 7—8 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem Magyarországon, s ez más országokkal összehasonlítva is gyors ütem. A reálbérek, a reáljövedelmek növekedése miatt ugyancsak nem kell szégyenkeznünk. A vágyak azonban nem így hasonlítanak, az igények mércéje nem ez. „Menynyivel jobban élnek ebben vagy abban az országban,” „Mi mindene van a szomszédnak, az ismerősnek” — ez a tipikus hasonlítási alap, s ezen az alapon megy végbe, hogy úgy mondjam az egyéni igények bővített újratermelésének, a realitásoktól való elszakadásának folyamata.

De nem másként zajlik ez népgazdasági síkon sem

„Tartsunk lépést a legfejlettebb országokkal a tudományos és technikai forradalom vívmányainak alkalmazásában” — talán nem fogalmazódik meg így az igény, de ez a mozgatóerő. Pedig ahhoz, hogy lépést tartsunk, előbb utol kell érnünk őket. S mert ettől még messze vagyunk, legfeljebb egyes területeken tudunk lépést tartani velük.

Pedig helyzetünk, lehetőségeink hibás megítélése nem is olyan ártalmatlan dolog. A magánéletben elkedvetlenít, könnyen adósságokba dönt, de nincs ez másképpen a közéletben sem. 1971-ben például — egy kissé leegyszerűsítve — így vált népgazdaságunk fő kérdésévé a túlfűtött beruházási tevékenység, s következményeként nemzetközi fizetési mérlegünk hiánya. Mert miközben a tervezettet némely est meghaladó mértékben nőtt az életszínvonal, a tervezettet lényegesen túlhaladta a beruházások szintje. E kettő együtt pedig több volt, mint az év folyamán megtermelt nemzeti jövedelem. A különbségeket végül is külföldi forrásokból fedeztük. De miként a családi költségvetést sem lehet állandóan újabb és újabb adósságokkal egyensúlyban tartani, ugyanígy az ország gazdálkodásának is adósságok nélkül kell egyensúlyban lennie. Persze lehet hitelt felvenni, a családoknak az OTP-től, az államnak például külföldi pénzintézetektől. A hitel gyorsítja a fejlődést. Előrehozza egyes szükségletek kielégítését. Könnyű azonban megérteni, hogy a hitel felvételének a család és az ország számára egyaránt megvannak az ésszerű határai.

Mit várhatunk hát 1972-től — tettem fel a címben a kérdést

Mit reális várni az új évtől?

Ami az országot illeti, az alapjában bevált politika, ezen belül gazdaságpolitika folytatását. A gazdálkodás néhány területének tavalyi elrugaszkodásából, az egyensúly részleges megbomlásából ugyanis a párt és a kormány nem valamifajta általános visszatartásban jelölte meg a kiutat. Népgazdaságunk 1972-ben is dinamikusan fejlődik. Az ország nemzeti jövedelme 5—6 százalékkal nő, az ipar ugyancsak ennyivel növeli termelését és az idei gyors növekedés után 2—3 százalékos termelésnövekedést várunk a mezőgazdaságban. Tovább javul az életszínvonal is. A lakosság egy főre jutó reáljövedelme mintegy öt százalékkal, ezen belül az egy keresőre jutó reálbér körülbelül 2,5 százalékkal növekszik. Félmilliárd forint kihatással kerül sor néhány szakmában — a sütőiparban, a nyomdaiparban, a textiliparban, az öntödékben — állami bérintézkedésekre. Emelkedik a három- és több gyermekes családok, valamint az egy- és kétgyermekes egyedülállók családi pótléka. 74 500 lakás épül. Négymilliárd forinttal többet fordít az állam kulturális és egészségügyi célokra, mint 1970-ben. 1971-hez képest tizenkét százalékkal növekszenek a nyugdíjkiadások. És sorolhatnánk még hosszan a családokat, a dolgozó nőket érintő életszínvonal növelő intézkedéseket.

Nem hallgathatunk persze a kedvezőtlen dolgokról sem. 1971-ben mintegy két százalékkal nőtt a fogyasztói árszínvonal. Tekintve, hogy az emberek keresetüknek mintegy a felét rögzített árú cikkekre, közszolgáltatásokra költik, az emelkedés mértéke a kiadások felét illetően átlagosan négy százalék volt. De még ezen belül is nagyok a különbségek, hiszen például a zöldség- és gyümölcsfélék árszínvonala az év átlagában 12—15 százalékkal volt magasabb, mint az előző esztendőben.

Nem kerülhető el az árak emelkedése 1972-ben sem. Különösen érzékenyen érinti az áremelés a családiház-építőket, még akkor is, ha változatlanul hosszú lejáratú, kedvezményes hitellel segíti őket az állam és a vállalatok, intézmények is fokozódó támogatást nyújtanak dolgozóik lakásgondjainak megoldásához. Szinte minden családot érint a sör árának emelése is, amelyet mindenekelőtt az italfélék gazdaságilag indokolatlan árarányai és a kereslet és a kínálat aránytalansága tett szükségessé. (Érdekes egyébként, hogy míg az egy főre eső borfogyasztás ma is körülbelül a háború előtti 30—35 literes mennyiségnél tart, az egy főre jutó évi sörfogyasztás a háború előtti négy literről hatvan literre emelkedett!) Ami viszont örvendetes: január elsejével csökken a szappan, a szintetikus mosószerek és más háztartási tisztítószerek ára. Sor kerül az írószerek, a műbőrruházati termékek árának csökkentésére is.

Az említett hatósági árintézkedések 1972-ben egy százalékkal növelik a fogyasztói árszínvonalat. De növelik azt — mintegy 0,3 százalékkal — az 1971. július elsejével bevezetett új lakbérek is. Bár — mint ismeretes — a dolgozók a régi és az új lakbérek közötti különbséget megkapják, kiadásaik között az idén már egész esztendőben szerepel az emelt lakbér. Ezt természetesen az árstatisztika is számba veszi. Az említetteken kívül mintegy 1,5—1,7 százalékos árszínvonal növekedésével számolva, összességében a terv legfeljebb háromszázalékos fogyasztói árnövekedést vesz figyelembe.

A bérek és a fizetések növekedése, a már említett szociálpolitikai intézkedések életszínvonal növelő hatása meghaladja az áremelkedés negatív következményeit. 1972-ben tehát tovább növekszik a dolgozók reáljövedelme. Tovább javulhat a családok ellátása, a nagyobb bevételből több mindenre futja.

Hirtelen ugrásszerű javulást nem ígér tehát az új esztendő. De bizton ígéri — s ígéretét be is tartja — a további szolid gyarapodást. Erre épül a népgazdaság terve, s erre építhetjük mindnyájan a saját terveinket. Mert mindig jobb, ha végül is túlteljesítjük a tervet és ezen az alapon többet oszthatunk el, több mindenre futja, mintha előre innánk a medve bőrére, s a vadászszerencse nem pártolna mellénk.

Földes István

Nők Lapja 1972/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)