Csak a rend kedvéért: ezt a cikket még a múlt században írtam. A távoli ezerkilencszázas években (98-ban és 99-ben) gyűjtöttem hozzá az adatokat. Akkoriban még arról vitatkoztak, hogy kétezerben vagy kétezeregyben köszönt e ránk a XXI. század, de most, hogy túl vagyunk a jól sikerült millenniumi murikon, már senkinek sincs szíve ripityára törni az illúziókat.

Máskülönben elgondolkodtató az a lázas igyekezet, ahogy próbálunk megszabadulni a huszadik századtól. Azoktól a viharos ezerkilencszázasoktól, amikor feltalálták az atombombát, megfejtették a genetikai kódokat, sétáltak a Holdon, és megtalálták a módját, hogy Ica néni e-maileket küldjön az unokájának Balmazújvárosba mobilon. Mi nem foglalunk állást a vitában, addig is amíg eldől, igyekszünk megbarátkozni a gondolattal: a jövő kapujában állunk.

Ami elképzelhető

Zoé arca jelent meg a monitoron. Haja kócos, szeme a sok sírástól piroslott:

– Nagyon kivagyok – hüppögte az üknagyinak, aki éppen randira készült, és terepszemlét tartott az alakformáló, pushupos, sztrecs hacukái között. „Egytől egyig ósdi, múlt századi rongy” – füstölgőit magában, aztán észbe kapott: – Mit mondasz, kicsikém? Csupa fül vagyok!

Zoénak több se kellett, rázendített a Félix kezdetű nótára, amelynek visszatérő refrénje a „szerinted hagyjam ott?”. Pedig a férfi igazán hozzá való. Jóvágású középkorú, aki legalább hatvanöt évet letagadhatott. Persze, néha kiéleződtek közöttük a generációs konfliktusok, elvégre a barátja még 1955-ben(!) látta meg a napvilágot, amikor üknagyi is csak kamaszlány volt. Félixnek ezért számtalan furcsa huszadik századi hóbortja volt, amelyekhez érthetetlen módon, makacsul ragaszkodott. Például elviselhetetlen bűzt árasztó rudacskákat szopogatott, amelyeknek a másik vége füstölt és parázslóit. Amúgy is két végén égette a gyertyát, veszélyes vegyületekkel – Zoé direkt utánanézett -, egy cukor és egy zsír nevűvel bombázta a koleszterinszintjét, és ijesztő, már-már vadállati vigyor ragyogott fel az arcán, valahányszor egy hónapra elegendő készlethez jutott a feketepiacon. (A WHO már 2014-ben betiltotta az ilyen egészségkárosító szerek használatát és kereskedelmi forgalmazását.) Legmeghittebb pillanataikban Félix bepárásodott tekintettel emlegetett egy sajtburger nevű tápanyagot, amelyet a lakóhelye legkülönbözőbb pontjain ötszáz forintért (XX. századi fizetőeszköz) benyújtottak a járgánya ablakán, ha arra hajtott.

Továbbá szerette maga vezetni az autóját, dupla árat is hajlandó volt megadni azokért a muzeális, múlt századi modellekért, amelyeken nem volt automata üzemmód. Száz-százötvennel cammogott az utakon, és Zoénak komoly komplexusokat okozott, hogy ilyen ósdi, hangos, ormótlan dobozokban gubbasztanak, miközben mások úgy suhannak el mellettük, hogy közben nem kell felhagyniuk napi rendes elfoglaltságukkal. Ő például, ha saját kocsival ment, szívesen tornázott a dugóban, de reggelenként az is megesett, hogy amint beült az autóba, ismét elszundított. Nem dolgozott túl messze, a házuktól mindössze ezerhatszáz kilométerre, de ha nagy volt a forgalom, akkor egy óráig is eltarthatott az út. Zoé mostanában elég túlterheltnek tűnt, heti nyolc-tíz órát dolgozott. Munkamániásnak csúfolták a haverok (tegnap is háromnegyed órán át piszmogott a komputerén). Egyedül Félix értette meg, aki még emlékezett azokra az időkre, amikor éjjel-nappal dolgoztak az emberek. így mondta, éjjel-nappal, de Zoé tudta, hogy szeret túlozni. Persze, az is elég borzalmas lehetett, ha valakinek, mondjuk, egy teljes álló napot kellett robotolnia. Félix azzal is ámította, hogy ötven- hatvan éve a legtöbb embernek egy szakmája volt. Na, ilyen meséknek azért nem dőlt be, bár az is igaz, hogy korosabb kedvese is csak a nyolcadik állásánál tart, miközben a zöldfülű Zoé a maga taknyos harmincöt évével a tizenkettedik szakterületen szerez diplomát. Az is igaz, hogy a dédiék nemzedéke még legfeljebb huszonnégy éves koráig képezte magát, azután leállt. Zoé sohasem fogja megérteni, hogyan működött akkoriban a világ. Borzasztó lassú ütemben fejlődhetett, ha az ifjúkorban szerzett tudás kitartott egy életen át. Persze, akkor még jóval alacsonyabb volt az átlagéletkor, nemhogy egyetemre nem mentek, kifejezett aggastyánnak számítottak a nyolcvanasok. Az idő tájt Félix se lett volna férfiereje teljében kilencvenöt évesen. Az agya, mondjuk, mindig is öregesen forgott, rendszerint egy követ fúj az üknagyival. Most például azzal nyúzzák, hogy természetes úton hozzon világra egy kisbabát.

Egy bébi. Zoé hasában!

Hát… szó se róla, barátkoznia kell a gondolattal. Egyrészt kicsit korainak tűnik így negyven alatt, másrészt pedig mégiscsak leendő gyermeke életéről van szó. A klónozás sokkal biztonságosabb! Persze, a magzat géntérképét így is, úgy is ellenőrizni fogják, hogy a hibás géneket kijavítsák, de pusztán Félix hóbortja miatt ilyen kockázatnak kitenni a kicsit, még akkor is, ha egyetlen szerelme ezt kérte századik szül inapjára… Szerencsére, addig még öt év van hátra. Jó, hogy a férfiak lassabban érnek, de ennyi idő alatt majd csak benő a feje lágya.

És ami biztos

Az alábbi összeállítást nem sci-fi rajongóknak szántuk. (Habár bizonyos esetekben valóban futurisztikusnak tűnnek a válaszok.) A nyolcvanas évek közepe óta hatalmas lendületet kapott a jövőkutatás, a világ nevesebb egyetemein sorra alakultak a futurulógusokból álló csoportok, és kétezer küszöbére egész csinos kis csomagban gyűjtötték össze, amit a XXI. századról itt és most tudni érdemes. A párizsi La Villette-ben a Sorbonne professzorai tartanak előadásokat folyamatosan a 2000. év mind a háromszázhatvanhat napján (érdemes meglátogatni, fizetni sem kell érte), és ezzel be is kerültek a Guinness Rekordok Könyvébe. Az interneten több száz weboldal foglalkozik a témával, nem beszélve arról a rengeteg tanulmányról és könyvről, ami az utóbbi időben megjelent. A kutatók többsége legfeljebb tíz-tizenöt évre tekint előre, mások a távolabbi jövőt is feltérképezik. Ám az alábbiakban közölt tézisek nem tudományos-fantasztikus álhírek, az előrejelzések lényekhez, kutatási eredményekhez kötődnek. 

Kérdezz-felelek 2000

Valóban 120 évig fogunk élni?

Kaliforniai kutatók néhány szerencsés(?) földlakónak már most 33 százalékkal megnövelték a várható élettartamát. Például egy tucatnyi kiválasztott muslica az átlagos száz nappal szemben százharminc napig is repkedhetett a boldogságtól, nem beszélve a fehér egerek azon elit alakulatáról, amely Seymour Benza (amúgy hetvenöt éves) professzornak köszönheti a (majdnem) halhatatlanságot. Az idős kutató rábukkant arra a génre, amely az öregedés folyamatáért felel, és el is keresztelte Matuzsálemnek. Azóta egész állatkertre való gyűjteménye van matuzsálemi génkezelt élőlényekből, de emberi kísérletekre ez idáig nem került sor.

A XXI. században azonban már semmi sem menti meg az emberiséget az örök ifjúság mítoszától. Egyrészt az emberi test teljes géntérképének birtokában az orvosok felvehetik a harcot olyan szörnyű betegségekkel szemben is, mint a csontritkulás, a sclerosis multiplex, a mellrák, a Down- vagy az Alzheimer-kór. Másrészt pedig akkora üzlet lesz a megnövekedett élettartam minőségének javítása, hogy az öregedés elleni szerek piacán olyan robbanásszerű növekedés következik majd be, mint amilyet a XX. században idézett elő Bill Gates a számítástechnikában. Az antioxidánsok, növekedési hormonok, a D-vitamin és a melatonin mellé még egy sor csodaszer sorakozik fel, csak győzze a pénztárcánk és a gyomrunk. Nem beszélve a plasztikai sebészetről, amely szintén forradalmi felfedezések előtt áll, kutatói szerint a XXI. században úgy fogunk szépségsebészhez járni, mint a XX. században a kozmetikushoz.

És hogy sima pofikánkkal, visszaállított biológiai óránkkal valóban megéljük-e a matuzsálemi kort? E tárgyban még nem jutottak közös nevezőre a tudósok. Legyen elég annyi, hogy a legmértéktartóbb szakvélemények szerint is minden második kétezerben született kislány(l) megéri majd a századik születésnapját. Kevésbé visszafogott jóslatok szerint 2100-ban akár kétszáz(!) év is lehet a várható élettartam, és nem szólhat az ember egy szót sem, ha százhúsz éves kora körül klimaxol.

Akkor is mindent tudni akarunk a szexről?

Van egy jó hírem: azt a kellemes bizsergést a gyomrunk táján 2025-ben is érezni fogjuk. A szerelem és a szex évezredek óta hűséges társa az emberiségnek, ez a jövőben sem lesz másképp. Az viszont tény, bármilyen furcsán is hangzik, a jövőben megszűnik a kapcsolat a szex és a gyermekvállalás között. Az első lombikbébi, Louise Brown (1978-ban született) mára maga is anyakorba érett, és azóta több százezer baba jött „mesterséges” úton a világra. Számuk az elkövetkező években ugrásszerűen növekedni fog. A következő tizenöt évben egyre több homoszexuális pár vállal(hat) gyereket, és a XX. század lombikbabái is mesterséges megtermékenyítésre szorulnak majd, hisz az esetek többségében örökölték a sterilitást a genetikai papától vagy mamától. No és megérkezett közénk Dolly is, az ártatlan klónozott bárány, s legyen bármilyen helyes, a legtöbb ember mégis megborzong, ha rágondol. A jövőkutatók biztosak benne, hogy kiengedtük a szellemet a palackból. Eljön az az idő, amikor a kismama és a kispapa megrendeli az orvostól a szükséges génsebészeti beavatkozást, hogy a gyermek ne legyen kopaszodásra hajlamos vagy rövidlátó. Azt viszont bizton állíthatjuk: a szex sohasem lesz pusztán kellemes időpocsékolás, hisz valójában egész életünk, körülöttünk a világ és a természet minden rezdülése erről szól. Gondoljunk csak egy virágos rétre, a margaréták csáberejére, a madarak párcsalogató csicsergésére vagy az emberiséget doppingoló szexuális versengésre, a gyors autókra, a csókálló rúzsra, a pénzre vagy… a költészetre.

Mit eszünk vacsorára?

Húsos pizzát biztosan nem. És előbb-utóbb befellegzik majd a szalámis szendvicsnek. A hamburgert is elsirathatjuk.

A jövőkutatók állítják: az elkövetkező száz évben a húsevés teljesen kimegy majd a divatból. Azok számára pedig, akik szívesen hivatkoznak az ember húsevő fogazatára és egyéb hajlamaira, finom kis érveket tartogatnak. Például, hogy nem lehet összehasonlítani a mai mesterséges tápokon nevelt, génkezelt állatokat a korábban a vadonban rohangáló „vacsorákkal”. A vegetáriánus étkezés térhódításával párhuzamosan még inkább nőni fog a diétás és a biotermékek iránt a kereslet. Nem véletlen. A következő tíz évben felmérések szerint a jóléti társadalmak lakossága mintegy tíz kilóval lesz kövérebb. Az ipar máris felkészült a terebélyesedésre, hisz tíz év múlva a harmincnyolc- negyvenes helyett negyvenkettes- negyvennégyes lesz az átlagos méret.

Igaz, szinte hetente publikálnak a szaklapok valamilyen szenzációs felfedezést, amely hadat üzen a kövérségnek, de egyelőre még nem sikerült kicselezni a természetet. Hiszen az evolúciós folyamatban azoknak volt túlélési esélye, akik kalóriában gazdagabb, zsíros falatokat tömtek magukba, mert sohasem tudhatták, mikor kerül legközelebb útjukba egy finom falat, hány óra, esetleg nap múlva ejtenek olyan zsákmányt, amiből nassolhatnak. így hát szervezetünk berendezkedett a takarékos üzemmódra. Ez az eredeti zsírfelhalmozás kitűnően működött az időszámításunk előtti időktől egészen a XX. századig, akkor viszont történt egy gyökeres életmódváltozás. A korábbi korokhoz viszonyítva ma még a kisnyugdíjasok is bőséges táplálékhoz jutnak, így szervezetünk már nem tud mit kezdeni a felhalmozott finomabbnál finomabb falatokkal. Azok a független kutatók, akik nem érdekeltek a diétásbizniszben, állítják, hogy végleges megoldást csupán a kövérség génjeinek átprogramozása hozhat (ha rábukkanak).

Meddig lesznek főnökeink?

Nem sokáig. Legalábbis a mindenható, parancsolgató főnökök kora lejárt. (Lehet kételkedni!) Helyüket átveszik az együttműködő vezetők, akiknek a legfontosabb feladata a kommunikáció és az „emberi erőforrások” gondozása, más szóval a doppingolás és a fejvadászat. Legalábbis erre utalnak a nagy világcégeknél bekövetkezett változások. Márpedig a jövő a hatalmas multinacionális vállalatoké, illetve a mozgékony, kicsi, egy-két személyes vállalkozásoké (itt nem feltétlenül a bétékre gondolok). Sokan saját magunk főnökei leszünk, ami nem kis felelősség. Viszont, ha mamutcéghez sodor a jövő, akkor se lesz nyomasztó a hierarchia. Hisz egy olyan korban, amikor ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani, folyamatos továbbképzésre lesz szükség, a pozíciók is gyakrabban változnak. A XXI. század embere élete végéig suliba jár (pontosabban ül a számítógépe előtt, és tanulmányozza az izgalmasabbnál izgalmasabb, szórakoztatva informáló programokat). Az unalmas biflázást felváltja az a speciális multimédiás csomag, amely az oktatásból, a szórakoztatóiparból és a médiából fejlődik ki – az előrejelzések szerint ez lesz a XXI. század leggyorsabban fejlődő iparága.

Legyőzzük valaha az AIDS-et és a rákot?

Dr. David Ho, az AIDS-kutatás világhírű szaktekintélye nem szeret jósolni. Bár az eredmények biztatóak, még sincs ok határtalan optimizmusra. „Csupán az a biztos, hogy a helyzet sokkal rosszabb lesz, még mielőtt jobbra fordulna” – nyilatkozta a professzor, akit két évvel ezelőtt az Év emberének választottak. Jelenleg negyvenmillió HIV-pozitív él közöttünk, és csupán az elmúlt esztendő során hárommillióan hunytak el AIDS-ben. Ugyanakkor az is igaz, hogy egyetlen vírusról sem tudunk annyit, mint éppen a HÍV nevűről, amely ellen ez idáig tizennégy féle gyógyszert dobtak piacra, ám egyik sem bizonyult megnyugtató, végleges (és főleg mindenki számára elérhető) megoldásnak. A szörnyű betegség terjedését csak egy valóban hatásos oltóanyag állíthatná meg, de erre 2015 előtt nincs túl nagy esély.

Ami pedig a rákot illeti, a tudósok, ezek az objektív és mértéktartó emberek a túlzott illúzióktól szintén óva intenek. Hisz bármilyen furcsán hangzik is, ez a szörnyű betegség az esetek többségében pontosan a javuló életkörülmények és a tudomány fejlődésének számlájára írható: minél tovább növeljük az életesélyeket, annál nagyobb a kockázat, hogy meghibásodnak a sejtszövetek, és daganatok keletkeznek. A tumor a vírussal ellentétben nem külső betolakodó, hanem a szervezet saját sejtszövete, amely egyszer csak „hibás program” szerint kezd működni. Ezért olyan nehéz a gyógymódot megtalálni. De nem reménytelen. Például egy kis jóakarattal és odafigyeléssel. A rákos megbetegedések egyharmada megelőzés útján elkerülhető. (Egészségesebb táplálkozással, több mozgással, kevesebb cigarettával, napozással.) De azért ennél kecsegtetőbb hírekkel is tudunk szolgálni. Jelenleg a betegek mintegy ötven százalékának van esélye a teljes gyógyulásra (bizonyos rákos megbetegedéseknél az esélyek jóval nagyobbak). Hamarosan ez a szám nyolcvan százalékra is növekedhet. A kezelés módszerei is sokat finomodnak, és a várakozások szerint egyre nagyobb hatékonysággal érik majd el a céljukat.

És mi történik a családban?

A mi családunk természetesen él és virul majd. Na de mi lesz az ismerőseinkkel, a szomszédainkkal, vagy a fölöttünk lakóval? Nos, a jövőkutatók különös víziókkal küszködnek, a tudomány fejlődése, a várható élettartam kitolódása, a nők emancipálódásának visszafordíthatatlan folyamata ugyanis teljesen átrendezi a családi viszonyokat. Veszedelmes viszonyok. Mert például ki tudja előre megmondani, milyen konfliktusokat szíthat a testvérek között, ha mondjuk, bár egy napon fogantak, az egyiket mégis – mesterséges megtermékenyítés útján – három évvel később hozza a gólya? (Vagy a nővérke a lombikban.) És mit mondjon egy anyuka annak a kislánynak, aki tíz évvel apukája halála után jön a világra? Társadalomkutatók előrejelzései szerint ugyanis a jövőben a legtöbb országban engedélyezik majd az ilyesféle beavatkozást a természet dolgaiba.

A XXI. században folytatódik a tendencia: egyre későbbi életszakaszra tolódik az első gyermek vállalása. Az örömteli esemény az elmúlt századfordulón még a tizenévek végére esett, mostanra átcsúszott a huszonévek második felére, a következő huszonöt évben pedig inkább érinti majd a harmincasokat. Nemcsak tovább fogunk élni, hanem szexuálisan is tovább leszünk aktívak, ami egyben azt is jelenti, hogy egy életre szóló szerelem helyett átlagosan két-három tartós (húsz-harminc évre szóló) kapcsolatban élünk majd. Ez persze kicsit komplikáltabbá teszi a szülő-gyermek kapcsolatokat, a magcsaládot (apa, anya, gyerekek) felváltja a nagycsalád; így a gyermeknevelésből az apa és a többi rokon is sokkal nagyobb részt vállal. Az sem kizárt, hogy a húszéves nagylány tartja a nagyi újszülöttjét keresztvíz alá, és a harminc évvel idősebb genetikai ikertestvér prédikál, ha rossz lesz a gyerek bizonyítványa.

Vagy nem. Mert bár a kutatók forrásai igen megbízhatóak, az élet arra való, hogy megcáfolja az elvárásokat.

Írta és összeállította: Vass Virág

Nők Lapja 2000/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)