Ünnepi körkérdés sokak között Gobbi Hildával, Örkény Istvánnal, Pilinszky Jánossal és Törőcsik Marival

Galsai Pongrác emlékezetes összeállítása a Nők Lapja archívumából.

Mit jelent Önnek a karácsony? Eszmei ünnepet-e, vagy évenként ismétlődő népszokást? A béke, a család, a gyermekkor, az érzelmek ünnepét? Vagy csupán két pirosbetűs pihenőnapot a naptárban? Milyen emlékek jutnak eszébe a karácsonyról? Örömmel készül-e rá? Vagy kedvetlenül a kötelező ajándékozási gondoktól? Hol s kivel tölti az idei ünnepet?

Ezt kérdeztem meg néhány ismert személytől, költőtől, írótól, színésztől, képzőművésztől.

A válaszok merőben különböznek. Mégis valamiképp egybehangzanak. Mintha a nyilatkozók körbeállnának, s egymás jelenlétéről nem tudva, lassan elindulnának egy később meggyújtandó tűz felé.

Gobbi Hilda színművész

— Szenvedélyes karácsonyozó vagyok. Hogy mi jut eszembe erről a szép ünnepről? Három emlék. Az első még a harmincas évek végéről. Az az igazság, hogy nyomorult szegények voltunk. Nagyanyám a Rókus egyházközségtől kapott ingyen ebédet. Karácsony este az ő ünnepi alamizsnakosztját osztottuk meg: nagyanyám, anyám, Horváth Feri, Básti Lajos meg én. Ma már elképzelhetetlen: öten estünk neki egy adagnak! Kártyáztunk, énekeltünk, sírtunk, nevettünk. Cigaretta se jutott elég. A csikkeket kihalásztuk a hamutartóból, szétnyitottuk és a dohányt vécépapírba csavartuk. Szegény Básti még az utolsó napjaiban is emlegette, hogy azok voltak a legszebb ünnepesték… A másik emlék: Bajor Gizi karácsonyai. Már hónapokkal előbb készült rá, kinyomozta, kinek milyen ajándékkal kedveskedhet. járta az üzleteket, családtagjaitól a díszletezőmunkásokig sok mindenkire gondolt, fenyőággal díszített szeretetcsomagokat készített, névjegykártyákat írt, elemében volt. Én is segítettem az előkészületekben. S a karácsony estét gyakran a Pilsudszky úti ház gazdag gyertyafényében töltöttem… A harmadik emlék: 56. Elcsigázott voltam, fáradt, vacogtam. Akkoriban még a Budagyöngyénél laktam. December 24-én este a kis kocsimmal rázkódom hazafelé. Hát látom, hogy a buszmegállókban utasok várnak a 22- es autóbuszra, toporognak, a hónuk alatt fázó fenyőfácskák, melegre váró csomagok. De az autóbusz nem jött. Ekkor jól előrehúztam a fejkendőmet, összezsugorodtam, hogy meg ne ismerjenek. És beültettem az első csoportot a kocsiba. Mindenkit hazavittem a lakására. Aztán vissza a többiekért. De addigra újra feltöltődtek a meglök. Késő éjszakáig, lelkesen fuvaroztam. Annak örültem legjobban, hogy senki se ismert rám.

— Az idei karácsony estét, szokás szerint a százötven gyerekemmel töltöm. Hetven-, nyölcvain-, kilencvenéves gyermekeimmel, a két színészotthonban.

Iványi Katalin festőművész

— Gyermekkoromban egy nagy tér mellett laktunk. A Búza téren, ahol nyaranta a vándorcirkusz meg a ringlispil állott. Karácsony előtt már három-négy héttel megjelentek a fenyőfák. Akkor még másfélék voltak a telek. Mikuláskor leesett az első hó amely karácsonyra tökéletesen belepte a teret és az árusok a nagy fehér mezőben egymástól kellő távolságra kirakták a fenyőfákat, mellettük fölverték sátrukat az édesség- és karácsonyfadísz eladók. A csillagszórók fénye a nappalokat is bevilágította. Gyermekkoromban ez a három hét is karácsony volt. A családi négy fal közé zárt ünnepe előtt a kisváros gyerekeinek közös csodavárása. Képeimen gyakran szerepelnek gipszangyalok, szecessziós hintók, lovacskák és gyerekek léggömbökkel. Ezek az örömszimbólumok számomra. Fellini filmje, a „Júlia és a szellemek” rendkívüli élményként hatott rám. Hősnője nem szabadulhat a helyzete okozta reménytelenségből mindaddig, míg „rá nem talál a kislányra, aki valaha volt — aki szabadon és egyszerűen tudott örülni a létnek. Ezt a felnőtten már nehezebben megszerzett örömet szeretném a képeimben megéreztetni.

Jékely Zoltán költő

— Halottak napja alkonyán az enyedi temetődombról a már sötétlő Érchegyek felé mutatott keresztanyám: „Oda nézzetek! Az angyal…” Arányló vörösen, hosszú szárnnyal, röptében megállva, mint az ölyv, lebegett felhő képében az angyal, a szakadékos Csáklyakő felett. Karácsony napja közeledett… Négy és fél esztendős agyam az Altdorfer- és Tintoretto-képek napnyugtáinak minden árnyalatával rögzítette a látományt. Bizonyos, hogy azelőtt is láttam hasonló napszállatot. De nem pislogó gyertyájú sírok közül, s nem karácsony közeledtén! Valóságos csodát éltem át. Az angyal ajándékozó, vagy büntető hatalmában sem kételkedtem. Mennyezetig érő fenyőfát éppúgy belophatott az ablakon, mint kereken járó mackót, vagy eleven kismacskát. Egy este az udvaron is keresztülsuhant ugyanaz a hatalmas angyal — vörösréz színű lobbanás. verdeső szárnysuhogás a sötét konyhaablakon — egy nappal karácsony előtt. Anyám is látta, a szolgáló is, Rebeka: ma este végigrepül a városon, mondták, be-benéz az ablakon, hadd lássa, jók-e a gyerekek ? … Ötéves fejjel megszeppenve tartottam bűnbánatot és eszem ágában sem volt gyanakodni, hogy a lángvörös angyal a félig nyitott kürtöskalácssütő parazsának tükrözése lehetett az ablaküvegen … 1918 karácsonya volt. A városban kemény léptű, egyenruhás őrjáratok cirkáltak.

— Jó fiú lehettem ? Vagy az angyal volt megbocsátó? Egész életemre szóló ajándékkal jutalmazott: Benedek Elek „Itt sem volt, ott sem volt mesevilág” című könyvével. Két nemzedéket szolgált és gazdagított jóízű nyelvvel, tréfás bölcsességgel a családban — anyám nevemre szóló, mind halványabb ajánlásával, s a dátummal a belső címlapon.

Kellér Dezső író, konferanszié

— Elmondhatom, sok karácsonyt éltem meg. Váltakozva, vidámat és szomorút. Az én karácsonyaimhoz, mint a bejgli, úgy hozzátartozott a körkérdés. Pályám kezdetén, ahogy közeledett az ünnep, egy képeslap munkatársaként, évről évre végigkérdezgettem egy sereg művészt és később semmivel sem volt kellemesebb, hogy magamnak is válaszolni kellett. A mi világunkban, értem rajta a felszabadulás utáni időt, sokat változott a karácsony. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt karácsony helyett még fenyőünnepet kellett mondani, volt esztendő, amikor szenteste is játszani kötelezték a színházakat, sőt előírták, hogy minden kávézóban kabaréműsort adjanak, mintha szilveszter lenne. Emlékszem, Salamon Béla egyszer azzal jött vissza az EMKÉ-ből: üres asztalok előtt játszották el a tréfájukat. Még a pincérek se nézték végig. Azóta nagyot változott a világ. Manapság már a tévében, ahogy egyszer konferáltam is. karácsonykor annyi az angyalhaj, az aranydió meg a Stillenacht, hogy a néző már azt várja: a bemondó térdepelve olvassa fel a híreket…

Lázár Ervin író

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .