Mikor beszállt, már láttam, hogy nagyon feldúlt.

— Zuglóba megyünk — mondta határozottan, és erőteljesen bevágta az ajtót.

Hatvannal hajtottam a Keleti előtt, majd végig a Thököly úton.

— Nem mehetnénk kissé gyorsabban? — érdeklődött izgatottan.

Tíz óra elmúlt, hétköznap esténként nincs túl nagy forgalom. Nyolcvanra ugrott a sebességmérő. Röviden, határozottan magyarázta, hol álljak meg.

— Végeztünk? — kérdeztem automatikusan.

Tekintete végigfutott a ház kertjén, egy pillanatra elidőzött a garázsnál, aztán csak ennyit mondott:

— Rögtön jövök.

Türelmetlenül csengetett, az egyik szobában világosság gyűlt. Idősebb férfi jött kaput nyitni. Csak hangfoszlányok jutottak el hozzám, az asszony most is röviden, határozottan, de emelt hangon feltett néhány kérdést. A férfi nyugtatni igyekezett, és mozdulataiból arra következtettem, hogy beljebb tessékelné utasomat, aki elutasította, röpke csókot lehelt az öreg arcára, majd visszaült a kocsiba.

— És most hová?

— Mátyásföldre — felelte.

Az úton két Marlborót szívott el egymás után, csak közvetlenül a cél előtt szólalt meg ismét, mint aki gondolataiból épp most lábadozik. A pillanat tört része alatt felmérte ezt a házat is, kiszállásnál a táskáját az ülésen hagyta.

Bekapcsoltam a rádiót. Nagyon gyorsan és dühösen tért vissza, többször egymás után beletúrt félhosszú hajába, tüzet kért az újabb cigarettához, aztán keserűen kitört belőle:

— Az isten rakja valahová a férfiakat…

Rám nézett, kissé megenyhült, zavart mosollyal folytatta.

— Ne haragudjon, de muszáj volt hangosan kimondanom. Magára természetesen nem vonatkozik ez a kirohanás.

Kezdtem sejteni, miről van szó.