“Miért éppen én?” – Vass Virág beköszöntője a Nők Lapja legfrissebb számából

Főszerkesztői levél a 2021/44. számból.

Amikor az utcán alszik, az arca elé tartja a poharak sűrű emelgetésében edzett kezét. Ez ritkán fordul elő, aktív életet él. Láttam szexlapot árulni, és világot megváltani két piros lámpa között eldarálható szónoklatokkal. Láttam mórikálva bicegni, Fedél nélkülből repülőt hajtogatni, lámpaoszlopnak dőlve iszogatni. Könnyen lerázható. Sűrűn szabadkozik, ha egy-egy autós káromkodva elhajtja, sőt előre el is pantomimezi: ha nem vagyok olyan kedvemben, a világért se tekerjem le az ablakot. Naponta hajtok át a kereszteződésen, többet találkozom vele, mint a szomszédommal. Inkább csak szokásból, mint udvariasságból biccentünk. Van közöttünk egy hallgatólagos megállapodás. A hónap elején adok neki pár százast, a hónap végén viszont hiába udvarol. Precíz ember, sohasem nyomul rossz napokon. Néha, ha nem nagy a sor, teljesen ingyen behajol az ablakon szót váltani, innen tudom, hogy régebben „alukohóban” dolgozott. Készséggel magyarázta az alumíniumkohászat cseppet sem rózsás kilátásait. „Harminc év kohótapasztalatával mit lehet kezdeni?” Költői kérdésnek szánja, be se megy a munkaügyi központba kideríteni. Viszont a hajléktalanszállóra sem hajlandó többé betenni a lábát. Néhány hete kiforgatták minden vagyonából, elvitték a hifi rádiót, amit a Fény utcai piac mögött talált, meg a fél pár cipőjét, amíg zuhanyozott. „Valódi bőr volt. A talpa is!” Csendes belenyugvással azt a döntést hozta, hogy elhagyja az átmeneti szállót. A lakótelepi lakásban az asszony maradt a kissráccal, aki állítólag már magasabb nála. Majd egyszer elmagyarázza neki, hogy az apjának nem sikerült felkapaszkodnia a szerencse kerekére. Ellenkezőleg, a forgandó kerekek alá került. „Miért éppen én?” Ez már nem is költői, filozófiai kérdés. Ezen a héten mi is feltettük párszor: Milyen apróságokon múlik, hogy valaki lecsúszik vagy felkapaszkodik? Hogyan próbálja óvni magát az ember az egész életet beárnyékoló emlékektől? A férfi nem vár választ. A zsebéből tubust húz elő, kedvtelve forgatja, majd a kocsim oldalának támaszkodva leveszi a cipőjét, a tiszta bőrt, ami megmaradt. Fél lábon egyensúlyozva rányomja a pasztát, nagy gonddal dörzsöli, fényesíti, hosszan hunyorogva csodálja, végül visszaveszi a lábbelit. Különös módon ez a másik lábára is jó fényt vet, a foltos vászon tornacipő, amit a bal oldalon visel, mintha fehérebb volna egy kicsit.