Bartók – Évadnyitó koncert – Bérleten kívüli hangverseny / 1 (x)

Egy új évad kezdete – de nem csak egy új évadé, hiszen a Nemzeti Filharmonikusok a zene-élet többi résztvevőjével együtt azt is ünneplik a 2021/22-es szezon elején, a hagyományos Bartók-műsorú nyitókoncerten, hogy ismét személyesen találkozhatnak közönségükkel.

Újrakezdünk tehát, örülünk, hogy újból megtelik a nézőtér, hogy muzsikálás közben lelkes arcokra pillanthatunk, s a produkciókat követőn megint felharsan a rég hallott taps! Bartókkal indítunk, a zeneszerző három arcát villantja fel, a pálya három szakaszába nyújtva betekintést: a Két kép a korai alkotóperiódust, a II. zongoraverseny az érett mestert képviseli, míg az amerikai években keletkezett Concerto – az emigráns hazaszeretetének és honvágyának kifejezője – a kései termés kiemelkedő darabja. A karmester, Kesselyák Gergely a magyar dirigenstársadalom középnemzedékének jeles képviselője, a zongoraverseny elmélyült és virtuóz szólistája, Ránki Fülöp a fiatal generáció egyik legjobbja.

Kesselyák Gergely

A “kép” szó használata Bartók op. 10-es zenekari művének címében kétségtelenül Claude Debussy hatásának tudható be. (Az eredeti cím még francia nyelvű is volt: Deux images.)  A francia mester zenéjével Bartók 1907-ben ismerkedett meg, amikor Kodály több Debussy-partitúrát hozott haza Párizsból. 1910 nyarán Bartók sokat gondolhatott Debussy zongorára írott Images-aira, melyeknek a Két kép első tételére gyakorolt hatását már sokan, sokszor emlegették. A Két képben francia és magyar, keleti és nyugati hatások olvadnak össze, de a legfontosabb művészi felfedezés az, hogy a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz: a pentatónia, mely központi szerepet játszik a magyar népzene régi rétegében, ugyanannyira fontos Debussy zenéjében is. A kékszakállú herceg váránál egy évvel korábban, 1910-ben keletkezett Két kép első tétele, a Virágzás Debussy hatásáról árulkodik, A falu tánca című második nyers és éles, tenyeres-talpas zene, mely olykor egészen a Táncszvitig mutat előre.

A II. zongoraversenyt 1930/31-ben írta Bartók: a mű számos neoklasszikus-neobarokk vonást mutat, Stravinsky és Bach zenéjére egyaránt reflektálva. A zeneszerzők sem tévedhetetlenek önmaguk megítélésében: a II. zongoraverseny sok mindennel összevethető, de a fiatalkori Bartók-művekkel semmiképpen. És bár a zenekari szövet valóban átláthatóbb, a tematikus anyag “tetszetősebb”, mint az első zongoraversenyben, a fent idézett műsorfüzetben nem ejt szót Bartók a zongoraszólamról – nem véletlenül. Ami a zongorista anyagát illeti, a második koncert technikai igényei talán még az első zongoraversenyét is felülmúlják. Természetesen Bartók számára a szólam nem okozott problémát, s élete során 29-szer játszotta a művet a kor legnagyobb dirigenseinek közreműködésével. A klasszikus-romantikus tradíció örököseként Bartók is azok közé a zongorista-zeneszerzők közé tartozott, akik számára a zongoraverseny műfaja különösen fontos volt: itt tudtak legjobb formájukban bemutatkozni, saját hangszerük mellől, mégis a legmagasabb rendű szimfonikus stílus keretein belül.

Az est közreműködő szólistája Ránki Fülöp zongoraművész, aki Beethoven I. és III. zongoraversenyét már előadta, de a szerző II. zongoraversenyét most játssza először. Ránki Fülöp 1995-ben született Budapesten. Zenei fejlődésére nagy hatást gyakoroltak szülei, Klukon Edit és Ránki Dezső; a Zeneakadémián Jandó Jenő és Lantos István voltak tanárai.

A Concerto a maga öttételes, boltozatos nagy formájával Bartók egyik legnagyobb szabású zenekari műve. A művet Bartók a Bostoni Szimfonikusok karmestere, Serge Koussevitzky megrendelése nyomán, 1943 nyarán és kora őszén írta. A bostoni bemutatóra Bartók ismertetőt is írt: „A mű általános hangulata – a tréfás második tételtől eltekintve – fokozatos átmenetet képvisel az első tétel komolyságától és a harmadik gyászos siratóénekétől a zárótétel életigenléséig. E szimfóniaszerű zenekari műnek a címét az egyes hangszerek, hangszercsoportok koncertáló vagy szólisztikus kezelésmódja magyarázza. A virtuóz hangszerkezelés például az első tétel kidolgozásának fugato-szakaszaiban jelenik meg (rézfúvó hangszerek), vagy a zárótétel főtémájának perpetuum mobile-szerű futamaiban (vonósok), és különösen a második tételben, ahol a hangszerek mindig párosával jelennek meg egymást követően, briliáns passzázsokkal.”

A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Kesselyák Gergely karmester vezényli, aki az 1994-es pármai Arturo Toscanini Nemzetközi Karmesterverseny és az MTV 1995-ös Nemzetközi Karmesterversenye 3. díjasa a hazai dirigenstársasalom elismert és sokoldalú tagja.

Bartók Béla: Két kép (Virágzás, A falu tánca), BB 59, Sz 46
Bartók Béla: II. zongoraverseny, BB 101, Sz 95
***
Bartók Béla: Concerto, BB 123, Sz 116

Ránki Fülöp – zongora
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Kesselyák Gergely