Még emlékszem rá, amikor a jólét Ibuszjáratokon megközelíthető valami volt. Nem tört váratlanul az emberre, apránként lehetett rá készülni, ötven dollárral, szülői jó tanácsokkal, babfőzelékkonzervvel, Panoráma útikönyvvel. Akkoriban a jólét valahol az osztrák benzinkutak jégkrémes hűtőládáinál kezdődött, ünnepélyes komolysággal bámultuk a mogyoróval meghintett pálcikás jégkrémet.
Azok kedvéért, akik esetleg akkortájt születtek, elmesélem, milyen villámgyorsan tanultuk ki a boldogságot a kilencvenes években. Először a tévésorozataink változtak meg, majd a reklámblokkok, és egy napon elsietve, felvázolva, belenagyítva élni kezdtük az egészet. Műsoros videókazettákról tanultuk a középosztálybeli jómódot. Kapkodva, lihegve.
Egy jóléti társadalomban, magyarázták a tévében, kevesen vannak alul és kevesen felül, annál szélesebb a középréteg. Egy kis idő még, mondták.
Megelőlegeztük a bizalmat, máris úgy éltünk, mintha jól élnénk. Makacsul hittük, hogy pénzért minden álom megvásárolható.
Azóta beavatottak lettünk, a valóság ismerői. Pedig csak shoppingoló kispolgárok szerettünk volna lenni.
A középréteg szerencsére mindig mindent túlélt a történelem során, ezt az illúziót is, talán azért, mert nem az anyagi helyzete, inkább a társadalomban betöltött szerepe definiálja. Pontosabban, hogy értékeket közvetít. Olyan értékeket, kulturális tőkét, szokásokat, amelyek függetlenek a fogyasztói áraktól. E heti lapszámunkban olvashatnak a vásárlóerőről, kulturális értékeinkről, és – biztos, ami biztos – a bűntudat nélküli vásárláshoz kuponokat is mellékelünk.
A társadalomtudósok az emelkedő árak ellenére két dolgot állítanak. Egy: tulajdonképpen jól élünk. Körülményeink, kényelmünk, életünk minősége a történelem során még soha sem volt ennyire kellemes. Kettő: minden válság arra szorít minket, hogy a boldogságmintáinkat átszabjuk. A megvásárolhatóról olyasmire, aminek nem jár le a szavatossága.
Régóta közönyösen kerülgetjük a jégkrémes ládákat, a jólét illúziója elolvadt.
Az élet végül elintéz mindent.
Vass Virág, főszerkesztő
