Aki járt már egyszer is a Rosenstein Vendéglőben, az tudja, hogy a Rosenstein az nem csak egy név, sőt nem is csak egy brand, hanem egy életérzés. Amelyet egyenrangú félként alakítanak a család női tagjai is. Ezúttal Rosenstein Tímeával beszélgettünk.

Négygyerekes anyuka vagy, egy már-már ikonikus éttermet üzemeltető család oszlopos tagja. Hogyan telnek a napjaid ezekben a bizonytalan időkben?
Attól függ, hogy itthonról tanul-e éppen valaki. Szeptember óta két alkalommal volt itthonról tanulás két hétig, olyankor felborul az élet. Viszont ha mindenki tud menni oviba vagy iskolába, akkor szinte ugyanúgy zajlanak a napjaim, mintha nyitva lenne az étterem. Az elmúlt hónapokban többször beszéltük a férjemmel, Robival, hogy ennek a bezárásnak és esti kijárási tilalomnak van a mi életünkben egy pozitív hozadéka is. Eddig Robi éjszaka járt haza, most viszont minden este már akkor itthon van, amikor a gyerekek mennek fürdeni, úgyhogy minden estét együtt töltünk. Ez a gyerekeknek is nagyon jó, meg nekünk is. Persze vendéglátóhely tulajdonosként ez nem ideális, de ez van. Próbáljuk pozitívan felfogni a helyzetet, és a jót nézni. Az első hullám alatt például azt vezettük be Robival, hogy minden este elmentünk kettesben sétálni. Közös házban lakunk Robi szüleivel, ők a földszinten, mi az emeleten, és most már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy itthon lehet hagyni mind a négyüket, úgyhogy minden este elmentünk sétálni.

Követlek titeket az Instagramon, és azért úgy látom, a kettesben töltött időre amúgy is törekedtek. Néha mintha együtt is edzenétek…
Szoktunk együtt edzeni. Abszolút, persze, mi szeretünk együtt lenni.

A Rosenstein egy ikonikus vendéglátó család. Ma ennek a családnak te is egyik alappilére vagy, de egyáltalán nem (csak) azért, mert beházasodtál ide. Elmondod, hogyan lettél családtag?
Úgy kerültem be a családba, hogy először elkezdtem nekik dolgozni. De azt fontos tudni, hogy aki 2-3-4 hónapot kibír a Rosensteinben, az onnantól családtagnak tekintendő. Ez húsz éve is úgy volt, és most is így van. Minden alkalmazott, aki huzamosabb ideig itt dolgozik, olyan, mintha a bővebb családunkhoz tartozna.

Ez pontosan mit jelent?
A szívünkön viseljük a sorsukat, mindenkiről tudunk mindent, megbeszéljük az otthoni dolgokat, a gyerekeket, az iskolát, mindent. Amikor normálisan működünk és nyitva vagyunk, akkor az alkalmazottak tulajdonképpen több időt töltenek velünk, mint a családjukkal. Bármiben számíthatnak ránk.

Tehát elkezdtél dolgozni a Rosensteinben, most pedig négy gyereked van, akik ugyanezt a vezetéknevet viselik. Hogyan kezdődött?
Pultosként kezdtem, akkor még a Robi is felszolgáló volt.

Gondoltad volna, hogy később négy gyereketek lesz?
Nem! Akkoriban nagyon fiatal voltam, és úgy gondoltam, hogy nem is szeretnék gyereket. Mondjuk gondolom, a legtöbb ember ezzel így van, hogy 18 és 22 éves kora között nem a gyerekvállaláson gondolkozik, hanem örül, hogy felnőtt, végre nem korlátozzák a szülei, saját keresete van, amit arra költ, amire akar, és nem kell tanulni, iskolába járni.

Úgy tudom, a románc eleinte titkos volt.
Egy ideig titkos volt, igen. Szerintem mire előhozakodtunk vele, már mindenki tudott róla.

Az apósodék mit szóltak?
Szerintem örültek.

Úgy tudom, Robi kicsit balhésabb volt fiatalon, bár lehet, hogy ezt rosszul tudom.
Nem, jól tudod.

Te szelídítetted meg?
Nem, szerintem amikor összejöttünk, már megszelídült. Mindketten egy hosszú kapcsolatból léptünk ki egymásért, a vad évek már mögöttünk voltak.

Valahol azt olvastam, hogy az esküvőtök sem volt mindennapi. Elmondod, hogy volt?
A két nagyobb lányom, Mira és Luca már megvolt, Hannával lehettem olyan 12. hét körül. Nyár volt, elmentünk nyaralni a Balatonra a legjobb barátnőmmel, anyukámmal és a lányokkal. Kibéreltük egy ismerőstől egy ikerház egyik felét, és megbeszéltük, hogy a születésnapomon, ami pont belesett ebbe a nyaralásba, utánunk jön a Robi, és elmegyünk ebédelni a Kistücsökbe. Utólag kiderült, hogy Robi felhívta a legjobb barátját, aki nemrég nősült, hogy segítsen megszervezni az esküvőjét.

A barátja fellelkesült, hogy „na végre, elveszed a Timit, mikor szeretnéd pontosan?” Robi pedig rávágta, hogy a jövő héten.

A barátja sopánkodott, hogy ez nem így működik, oda be kell jelentkezni, a bejelentkezéshez kell a másik fél is. Robi viszont nem tágított, mondta, hogy „nem, ezt jövő héten kell”, amikor nyaralunk. Végül megbeszéltek egy időpontot az ottani anyakönyvvezetővel, akihez le is mentek, és szerencséjükre épp összefutottak a polgármesterrel, aki megígérte, hogy segít, hogy ez az esküvő létre jöhessen. Én az egészről nem tudtam semmi, Robi még a személyimet is titokban vette magához, amikor ment a papírokat intézni. Ahogy megbeszéltük, le is jött meglátogatni minket, de azt előre vetítette, hogy majd másnap, mielőtt megyünk az étterembe, menjünk be ketten Siófokra sétálni. Ugye ez volt a terhességem 12. hete, nagyon rosszul voltam, állandóan hányingerem volt, meleg volt, tűzött a nap, és bár ennek a siófoki sétának sok értelme nem volt, mégsem tűnt fel nekem, ahogy próbálta húzni az időt. Aztán egyszercsak mondta, hogy menjünk vissza, vegyük fel a gyerekeket és a többieket, és akkor mehetünk. Elindultunk vissza, és emlékszem, az utcánkban kiszúrtam Robi anyukájának a kocsiját, de ő csak hajtogatta, hogy „dehogy anyu kocsija, mit keresne az itt?!” Aztán besétáltunk, és ott volt tizenhét ember, szépen felöltözve, pezsgővel a kezében.

Meglepődtem, koccintottunk, de én még akkor sem tudtam, hogy itt esküvő lesz, csak azt gondoltam, ennyien megyünk a Kistücsökbe.

Erre Robi mondta, hogy sétáljunk le a partra, és majd megyünk a többiek után az étterembe. A part felé át kellett mennünk a másik kertbe, és ahogy átléptünk a sövényen, megláttam, hogy ott van az anyakönyvvezető, illetve közben az összes vendég átviharzott az utcán át a másik kertbe, és amikor már a Nászinduló is felcsendült, akkor végre nekem is leesett, hogy ez itt egy esküvő. Azért az anyakönyvvezető nagyon megkönnyebbült, amikor igent mondtam, szerintem neki nagy stressz volt, hogy elvileg ezt az én aláírásom nélkül nem lehetett volna ideáig kivitelezni. De Robi nagyon biztos volt a dolgában.

Örülsz, hogy ilyen esküvőd volt?
Én nagyon. Robi mindig mondja, hogy kéne egy nagy esküvő, de én mindig azt válaszolom, hogy nagyon jó, meg nagyon szép lenne, de onnan nem tudunk eljönni, amikor szeretnénk. Ez így pont jó volt.

Robi egyébként másban is ilyen?
Ez elég extra volt, de ő ilyen. Ha ajándékról vagy meglepetésről van szó, akkor mindig nagyon kitesz magáért. Nem azzal, hogy nagy vagy drága az ajándék, hanem a módja, ahogyan odaadja. Nála nincs olyan, hogy szülinap van, ő átad egy ajándékot és ennyi. Nála a körítés a lényeg, mindig az az extra, ahogyan megszervezi a dolgokat.

Egyébként hogyhogy nem előbb házasodtatok össze?
Megkérte a kezemet, amikor Mira született. De az esküvő igazából sosem volt kérdés köztünk, nem éreztük a szükségét.

Az új Rosenstein generáció. (Fotó: Rosenstein család)

És most már négy gyereketek van…
Ármin ötéves, ő a legkisebb, úgy szoktuk emlegetni, hogy a hab a tortán. Három lány után egy fiú. A gyerekorvosunk minden szülésem után azt mondta, hogy örüljetek, hogy lány! Amikor terhes voltam Árminnal, és megtudtuk, hogy fiú lesz, ránk nézett és azt mondta: „na majd most megtudjátok”. Végülis igaza lett.

Egyszer azt mondta nekem az apósod, hogy neked Ármin a szemed fénye, igaz ez?
Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor igen. Próbálok ez ellen tenni, de szerintem minden anyának a fia teljesen más, mint a lánya. Ugyanúgy szeretem mindnyájukat, de ahogyan Ármin néz rám, úgy a lányaim nem tudnak. És ez fordítva is így van, ahogyan egy kislány mondja, hogy „apa, szeretlek”, azt úgy csak egy kislány tudja mondani. Ármin ugye a legkisebb is, ez is erősíti a pozícióját. Minden testvéri kapcsolatban van egy harc, ez nálunk is így van, minden egyes élethelyzetben állandó vita, hogy ki ki mellé ül például. Próbálunk nagyon odafigyelni, hogy mindenki ugyanannyit kapjon, és szerintem ez sikerül is. De amikor Ármin rám néz a csillogó kék szemeivel, és megsimogatja az arcomat, akkor végem van.

A gyerekeket mennyire érdekli a vendéglátás?
Nagyon. Mira, a legnagyobb lányom minden reggel szokott a nagypapájával beszélgetni. Egyik ilyen alkalommal az apósom az étteremről beszélt neki, és arról, hogy reméli, hogy valamelyikük továbbviszi, amikor ő már nem lesz, és mi is öregek leszünk. Mira azt felelte: „Papa, én erre készülök”. Apósom ezt azóta emlegeti. És tényleg érdeklődnek. Soha nem mondtuk nekik, hogy jöjjenek, de valahogy mégis mindig a konyhában kötnek ki. Ugye nekünk ez a munkánk, és otthon is rengeteget főzünk, a konyhában történnek a legizgalmasabb dolgok, úgyhogy jönnek maguktól. Mindig más időszakok vannak, mindig mást érdekel épp jobban, de van, amikor mind ott vannak. A vasárnapi panírozásból például már teljesen kiestünk, azt mindig maguk között osztják fel, hogy ki a lisztes, ki a tojásos, ki a prézlis.

Azt is hallottam, hogy Mira már hatévesen tudta kezelni a nagykést is.
Igen, ez így igaz. Sokszor elgondolkoztam már, hogy miért van az a mondóka, hogy „kés, villa, olló, nem gyerek kezébe való”. Szerintem ez a gondolat nem helyes. Meg kell tanítani ezeket az eszközöket helyesen használni, és akkor oda lehet adni őket. Persze nem egyből a konyhai bárdot. Mi Mirának nagyon alaposan megtanítottuk, mit szabad és mit nem szabad egy késsel, és ennek mi az oka. Szerintem az nem jó, ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy ezt és ezt tilos csinálni, de nem mondjuk el, hogy miért. Ők csak gyerekek, de nem hülyék. Ármin is tudja, hogy ha kés van a kezében, akkor lefelé kell tartani és lassan kell jönni, és ezt be is tartja.

A Rosenstein egy nagyon erős család. Hogyan építetted be és hogyan őrizted meg az identitásodat Rosenstein Timiként?
Ez nehéz kérdés. Úgy gondolom, hogy mi így váltunk igazán egy családdá a Robival és a gyerekekkel. Szépen alakult magától, és persze tőlünk is, mert azért ebbe mindenkinek sokat bele kell tennie. De nem érzem azt, hogy bármiről is le kellett volna mondanom, vagy nekem kellene alkalmazkodnom. Nagyon természetes az egész.

Beszéljünk a piteművészetedről. Ami most már egy brand, hiszen a pitéid megrendelésre készülnek, és az emblematikus Rosenstein termékek közé tartoznak.
Mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a pitékkel nem én találtam fel a spanyolviaszt. Előttem már rengeteg nagymama és az ő nagymamáik is sütöttek almás pitét, és igen, rengeteg külföldi oldal van, akik sokkal előbb csináltak mindenféle szép mintás pitét. Senkit nem szeretnék másolni, és nem is másolok. Sőt, volt olyan, hogy megszületett a fejemben egy ötlet, de aztán megláttam, hogy valaki más már megcsinálta, úgyhogy inkább nem csináltam meg. Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert engem is megdöbbentett, hogy piték és más desszertek micsoda indulatokat képesek kiváltani a kommentelők körében. Kaptam már hideget-meleget egy egyszerű flódni kapcsán is, pedig én semmi mást nem szeretnék, mint finom süteményeket sütni.

Miért pont az almáspite?
Anyukám sokszor csinált almáspitét, de nem nagyon szerette, mert mindig akadt valami gondja a tésztával. Egyszer mégis felhívtam, hogy adja meg a receptet, illetve láttam egy külföldi oldalon egy nagyon szép pitét, amit szerettem volna megcsinálni. Ez ugyan nem sikerült, de aztán elkezdtem alakítani a recepten, hogy pontosan úgy működjön, ahogyan szeretném, és elégedett is vagyok a jelenlegi tésztával. Ezeket a pitéket most már megrendelésre készítem.

Egy éve egy kis köteted is megjelent, a Hámán táskáról. Úgy tűnik, jóban vagy a tésztákkal.
Nagyon jó a kapcsolatunk. Sokan kérdezik, hogy van ehhez türelmem. Azt vettem észre, hogy amikor elkezdek tésztát csinálni, teljesen kikapcsolok.

Mi volt az eddigi legnagyobb sikered?
Egyszer a Google megosztotta az egyik pitémet, és két hétig ez volt a Google profilképe az Instagramon. A másik, ami nagyon meglepő volt, a Budapest stílusú pite, amit lassan két éve tettem ki az oldalamra, és azóta emlegetik. De azok a mondatok esnek a legjobban, amikor valaki azt mondja, hogy a nagymamája csinált ilyen pitét, és azóta nem érezte ezt az ízt. Ennél nincs nagyobb elismerés.

Kiemelt kép: Rosenstein család