,,Ezt a játékot így játsszák” – Zseniális nők, ellopott mesterművek

Nők a múltból, akikre büszkék lehetünk, és akiknek az élete példával szolgálhat számunkra. A Nők Lapja Évszakok 2020-as őszi számának cikke.

Rengeteg olyan nő van, aki hiába volt okos, kreatív, mégsem kapta meg az őt megillető elismerést. Mindez nemcsak egyéni szinten tragédia, nők generációira is negatív hatással volt. Példaképek híján sokan érezték úgy, hogy belőlük soha nem lehet tudós, festő vagy épp zeneszerző – hiszen ezek nem „női szakmák”. Fodor Marcsi ezen a trenden igyekszik változtatni, bemutatva néhány különleges asszonyt a múltból, akikre büszkék lehetünk.

A tények magukért beszélnek. Nincs olyan tudományos vagy művészeti ág, ahol, ha kicsit is megkapargatjuk, ne találnánk tehetséges, okos nőket, akik azonban kihullottak a történelmi emlékezet rostáján. Különösen akkor, ha volt egy férfi a közelükben, aki örömmel halászta el előlük a dicsőséget.
A tudományok területén mindez olyan gyakran megtörtént, hogy a jelenségnek saját neve is van: Matilda-effektus. Margaret Rossiter tudománytörténész alkotta meg 1993-ban ezt a fogalmat, amikor munkája során folyamatosan ugyanazzal a sablonnal találkozott. A női tudósok eredményeit az utókor lekicsinyli, és a sikert a velük együtt dolgozó férfiaknak tulajdonítja, automatikusan azt feltételezve, hogy a közös munka során a férfi volt az irányító, a kreatív, a vezető.
Mindezzel azért is érdemes nagyon is tudatosan foglalkozni, mert tévedés lenne azt gondolni, hogy ilyesmi a 21. században már nem fordul elő. 2015-ben Heather Sarsons, a Harvard kutatója kimutatta, hogy ha egy nő egy férfivel közösen ír tanulmányt, akkor az esetek 90 százalékában csak a férfi kap elismerést a közös munkáért. A Social Studies of Science 2012-es tanulmánya szerint pedig, bár a tudományos díjakra nagyjából fele-fele arányban jelölnek férfiakat és nőket, az utóbbiak végül az elismerések alig 10 százalékát szerzik meg. Ha csak férfiak ülnek a bírálóbizottságban (márpedig az igazán rangos díjaknál szinte mindig ez a helyzet), akkor annak az esélye, hogy nő legyen a díjazott, alig 5 százaléknyira zsugorodik. Ennek az a fő oka, hogy akadémiai körökben még ma is sokan úgy gondolják, a női tudósok munkája kevésbé fontos és eredeti. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, nemcsak arra van szükség, hogy több kutatónő legyen vezető pozícióban (és dönthessen fontos elismerések, ösztöndíjak sorsáról), de arra is, hogy alaposan végignézve a múltat megadjuk – legalább utólag – az elismerést azoknak a nőknek, akik életükben ezt nem kapták meg. Így javíthatunk egy kicsit az arányokon és a világ rendjén.

Lise Meitner atomfizikus (1878–1968)

Zsidó származása miatt nem ő kapta a Nobel-díjat
Miután doktorátust szerzett fizikából a Bécsi Egyetemen, Lise Meitner Berlinbe költözött, és ő lett az első nő, aki fizikusként professzori címet kapott Németországban. Ám még akadémiai rangja sem védte meg a rasszizmustól és attól, hogy élete munkáját ellopják tőle.
Meitner egy Otto Hahn nevű kémikussal dolgozott az atomok kutatásán, ők teremtették meg az atomkorszakot. A nő volt az elméleti szakember, aki feltárta az atomhasadás folyamatának hátterét, magyarázatot adott rá, elvégezte a szükséges számításokat, és még a maghasadás kifejezést is ő találta ki. Otto Hahn pedig a kísérletek gyakorlati oldalán tevékenykedett kutatócsapatával. Harminc évig dolgoztak együtt, és ez a közös munka akkor sem maradt abba, amikor a nőnek, a Németországban erősödő antiszemitizmus miatt, ott kellett hagynia egyetemi állását, és Stockholmba menekült. Továbbra is gyakran leveleztek, sőt titokban még találkoztak is Dániában.
A nagy áttörést végül Berlinben Hahn érte el, amikor kísérletei bizonyították a nukleáris maghasadás lehetőségét. Bár az eredmény nyilvánvalóan kettejük közös munkája volt, Hahn egyedül publikálta azt. Akkoriban sokan úgy vélték, ez a két kutató közös döntése volt, mert egy zsidó nő eredményei lerontották volna a kutatás hitelességét, és mindez akadályozta volna a további kísérleteket. A probléma csak az, hogy Hahn később sem ismerte el Meitner hozzájárulását a felfedezéshez, és élete végéig jogosnak vélte, hogy 1944-ben csak ő nyert közös kutatásukért Nobel-díjat. Tovább tetézte a sértést azzal, hogy Meitnerre többször is mint asszisztensére hivatkozott. A fizikusnő egyébként 1947-ig a Stockholmi Műszaki Egyetem Fizikai Intézetének magfizikai részlegét vezette, emellett amerikai egyetemeken is előadott mint vendégprofesszor. 1960-tól Cambridge-ben élt, és a maghasadás békés célú felhasználásával foglalkozott. Ugyanabban az évben halt meg, mint Otto Hahn.

Tudományos körökben nem volt titok, milyen fontos szerepet játszott Meitner a kutatásban, ezért meg is hívták a Manhattan-projektbe. Ez egy titkos kutatási akció volt, amelyet azért hoztak létre, hogy segítsen Amerikának megtervezni és megépíteni az atombombát. Ő azonban felháborodva utasította vissza az ajánlatot, mert nem akart semmiféle bomba kifejlesztésében részt venni, hiszen békés célokra szánta az atomenergiát.

Galéria | 2 kép

,,Ezt a játékot így játsszák” – Zseniális nők, ellopott mesterművek

,,Ezt a játékot így játsszák” – Zseniális nők, ellopott mesterművek

Fotó megosztása:

Baroness Elsa von Freytag-Loringhoven dadaista művésznő (1874–1927)

Forrás című szobrát Duchampnak tulajdonítják
A feje tetejére állított piszoárt, amelyet Forrás néven ismerünk, minden idők legfontosabb műtárgyának szavazták meg 2004-ben. A szobor tagadhatatlanul megváltoztatta a művészetről alkotott gondolatainkat, ám története sokkal bonyolultabb, mint azt a tankönyvekben olvashatjuk.
Kezdjük azzal, hogy nincs meg. Pontosabban az eredeti, amit 1917-ben névtelenül nyújtottak be a Független Művészek New York-i Társaságának avantgárd kiállítására, elveszett. Bár a szervezők (köztük Duchamppal) azt ígérték, hogy minden beérkező műalkotást bemutatnak, a porcelánpiszoár még náluk is kiverte a biztosítékot, és elutasították. Marcel Duchamp, aki benyújtotta a műtárgyat, annyira felháborodott ezen a döntésen, hogy kilépett a szervezőbizottságból. Bár a művet kidobták, a róla készült fotó körbejárta a világot. Harminc évig azonban senki nem vállalta érte a szerzőséget, és Duchamp is sokáig csak zsűritagként szerepelt a történetben. Ugyan 1935-ben André Breton szürrealista író már felvetette a férfi szerzőségét, ő maga csak 1950-ben vallotta be egy interjúban, hogy ő az alkotó. Ezután tucatnyi másolatot készített, de egyik sem volt olyan, amilyen az eredeti képen látható.
A bizonyítékok alapján egyre több kutató hiszi úgy, hogy Duchamp hazudott, mert a mű soha nem volt az ő szellemi terméke. Egy közeli barátnőjének az alkotása volt, aki azonban 1927-ben meghalt.
Baroness Elsa von Freytag-Loringhoven nagyon is jól ismert alakja volt a párizsi művészvilágnak, a legtöbben azonban nem művésznek, hanem őrültnek tartották. A végtelen szegénységben élő nő, aki egyik névházassága révén nemesi címmel büszkélkedhetett, maga volt a megtestesült botrány. Konzervdobozokból készült melltartót, kanálból alkotott fülbevalót hordott, tortát tett a fejére kalap helyett, és kopaszra borotvált fejét vörösre festette, mert az kontrasztban állt fekete rúzsával. Látványos performanszokat tartott New York utcáin, évtizedekkel megelőzve saját korát. 
Bár ugyanabba a baráti társaságba járt, mint Hemingway, Ezra Pound, Man Ray, és persze Duchamp, a 20. század végére teljesen feledésbe merült az alakja, csak a New York-i avantgárd körökben ismerték. Szemétből készített szobrai köznevetség tárgyává tették.
Amikor azonban ugyanezzel az ötlettel Duchamp állt elő, aki száraz, humortalan, ám zseniálisan sakkozó entellektüel volt, a világ úgy vélte, ennek az okos férfinak biztosan komoly üzenete van. Nem is kételkedett volna senki abban, hogy a „readymades” mozgalom (a mindennapi kereskedelmi objektumok új kontextusba helyezve műalkotások lehetnek) az ő fejéből pattant ki, ha 1982-ben nem kerül elő egy Duchamp által írt levél, amiben ez szerepel: „Ma egy barátnőm Richard Mutt álnéven küldött nekem egy piszoárt, amit szobornak definiált.” Ahogy a művészettörténészek elkezdték megkapirgálni a történetet, egyre több furcsaságra derült fény. Duchamp az évek során két verziót is mesélt arról, hogyan született a szobor ötlete, de mindkettőről bebizonyosodott, hogy hamis. Például azt állította, hogy a piszoárt a J. L. Mott Vasművektől vette, (innen a Mutt álnév), a cég azonban soha nem forgalmazta a fotón látható darabot. Ráadásul a szobron lévő szignó inkább hasonlít a bárónő kézírására, mint Duchampéra. Maga a Mutt aláírás jellemzőbb Elsára, akinek egy csomó korcs kutyája volt (angolul mutt), de lehet az is, hogy mindez egy szójáték, mert az R. Mutt kiejtve németül (a bárónő anyanyelve) „armut” , és szellemi szegénységet is jelent, amire a művésznő verseiben gyakran panaszkodott.

Elképesztő diadal lenne a feministák számára, ha kiderülne, hogy a 20. század legjelentősebb műtárgyát egy nő jegyzi. Ám ezt a gondolatot (minden bizonyíték ellenére) a művészettörténészek még nem fogadják el.

Galéria | 2 kép

,,Ezt a játékot így játsszák” – Zseniális nők, ellopott mesterművek

,,Ezt a játékot így játsszák” – Zseniális nők, ellopott mesterművek

Fotó megosztása:

Rosalind Franklin kémikus (1920–1958)

Ő fotózta le elsőként a DNS-t, de más szerzett érte Nobel-díjat
Azt mondják, hogy az úgynevezett 51-es számú kép a tudomány történetének legfontosabb fényképe. Bár a homályos X forma a laikus szemnek nem mond sokat, amikor a DNS-t kutató tudósok meglátták, tudták, hogy megnyerték a lottóötöst. Egyikük így írt a pillanatról: „Amikor megláttam, leesett az állam, a vérnyomásom pedig az egekbe emelkedett.”
A történettel egyetlen gond van csupán: a fényképet készítő kutatónő, Rosalind Franklin soha nem járult hozzá, hogy a fotóját más is megnézze, az az engedélye nélkül került ki a laborból.
A fiatal kémikusnő ugyanis nem egy egyszerű fényképész volt. Fizikai kémiából doktorált Cambridge-ben 1945-ben, majd Párizsba ment, ahol három évig tanulta a molekuláris röntgenfényképezés technikáját. Szaktudása egyedülálló volt, és a korban ez jelentette az egyetlen lehetőséget a kristályok, sejtek struktúrájának meghatározására. Ezért is hívták Londonba, ahol Maurice Wilkins fizikus kutatócsoportja mellett dolgozva tanulmányozta a DNS szerkezetét. Bár elvileg egyenrangú kollégák voltak, ezt a férfi nem fogadta el. Folyamatosan asszisztensként hivatkozott a kutatónőre, és Rosynak hívta, ahelyett, hogy a formális doktor Franklin megszólítást alkalmazta volna. A kettejük közti helyzet aztán odáig romlott, hogy kétévnyi közös munka után Franklin otthagyta az intézetet, és ahogy ez szokás volt akkoriban, addigi eredményeit bemutatta kutatótársainak. Wilkins ezt az anyagot (nemcsak a képet, hanem a mérési adatokat is) elvitte James Watsonhoz és Francis Crickhez, akik szintén a DNS szerkezetét kutatták Cambridge-ben, és akik ezt az anyagot átnézve döbbentek rá, hogy a DNS szerkezete egy kettős spirál. Kis hibája csak a történetnek, hogy minderre addigra már Franklin is rájött, és csak azért nem publikálta eredményeit, mert úgy érezte, szükség lenne további számításokra, hogy merész elméletét bizonyítani tudja. Óvatossága miatt a férfiak megelőzték, és amikor 1953-ban a három férfi a Nature című magazinban megjelentette a felfedezését, nem említették meg sem Franklint, sem az általa készített fotót, csak ennyit mondtak egy lábjegyzetben: „Írásunk elkészítéséhez felhasználtunk néhány publikálatlan munkát is.”

Amikor 1962-ben a DNS kettős spiráljának felfedezéséért Nobel-díjat kapott a három férfi, már fel sem merült, hogy Rosalind Franklin is részesüljön a dicsőségből, mert addigra négy éve halott volt. Petefészekrák végzett vele. Valószínű azonban, hogy ha életben van, se osztották volna meg vele az elismerést, hiszen ezt későbbi könyveikben, önéletírásaikban sem tették meg.

Galéria | 4 kép

,,Ezt a játékot így játsszák” – Zseniális nők, ellopott mesterművek

,,Ezt a játékot így játsszák” – Zseniális nők, ellopott mesterművek

Fotó megosztása:

…És akiktől még elorozták a dicsőséget

Amikor tankönyvekben barlangfestményeket készítő ősembereket látunk, mindig erős, jól megtermett férfiak szerepelnek az ábrázolásokon. 2013-ban azonban antropológusok a festmények melletti kéznyomok méretét vizsgálva bebizonyították, hogy a festők nők voltak. Ez a felfedezés összecseng azokkal a régészeti megfigyelésekkel, miszerint az őskori társadalmakban (és az ókoriak többségében is) a közösség szellemi vezetői papnők és sámánasszonyok voltak.

A 11. században Salernóban élt egy Trotula nevű orvosnő, aki a nők egészségügyi gondjaira specializálódott. Megfigyelésein alapuló értekezései kötelező olvasmányok voltak az orvosi egyetemeken. Ám, ahogy teltek az évszázadok, művei újabb kiadásaira inkább férfinév került. A tudóstársadalom ugyanis nem tudta elfogadni, hogy egy nő képes lehet ilyen komoly orvosi megfigyelésekre.


Anna Magdalena Bach
, a zeneszerző második felesége gyerekkorától kezdve ismert német énekesnő volt, és jól képzett muzsikusnak számított. Ma már egyre többen vélik úgy, hogy miután hozzáment Bachhoz, nem hagyta abba a zeneszerzést, és aktívan hozzájárult férje munkásságához. Bár eredetileg csak Bach kéziratainak másolójaként tartották nyilván, a kutatóknak feltűnt, hogy az általa írt kottákon a kézírás nem „lassú és nehézkes”, ahogy a másolóké általában, hanem könnyed, légies, mintha akkor pattant volna ki az író fejéből a dallam. Bár sokan felháborítónak vélik a gondolatot, hogy Bach olyan nagy műveit, mint a Csellószvitek vagy a Goldberg-variációk egy nő írta volna, abban a korban a zeneszerzés a zenetanulás szerves része volt. Az azonban illetlenségnek számított, ha egy férjezett nő ilyesmivel foglalkozott, valószínűleg ezért tartották titokban.

Lady Ada Lovelace matematikus a tanárával, Charles Babbage-vel közösen végzett elmélkedései során találta ki az úgynevezett „analitikus gépet”, a világ első számítógépét. Ám míg a férfi csak a számolás felgyorsításának lehetőségét látta meg benne, a fiatal lány rájött arra is, hogy ennél sokkal többre képes. Összetett matematikai képletek segítségével zenét szerezhet, rajzolhat, vagy akár szöveget is írhat, és ezzel megalkotta a világ első számítógépes programját. Tudományos körökben azonban sokáig nem hitték el, hogy a bonyolult számításokat egy nő végezte, csak Babbage és Ada levelezésének elemzése során derült fény arra, hogy valójában kié a felfedezés dicsősége.


Sidone-Gabrielle Colette
férje híres író volt, amikor összeházasodtak. Az ifjú feleség is kedvet kapott az íráshoz, a férj pedig felajánlotta, hogy saját neve alatt jelenteti meg az asszony alkotásait, mert akkor többet adnak értük. A mű hatalmas sikert aratott, ám Colette a negyedik általa írt könyv után fellázadt, és követelte az őt megillető elismerést. Szerencsére megtartotta az eredeti kéziratokat, így a válás után be tudta bizonyítani, hogy valóban ő készítette a műveket, tehát meg is kapta a jogdíjakat. Ő volt az első francia nő, aki állami temetésben részesült, és ő írta a Gigi című musical szövegkönyvét is, amit máig óriási sikerrel játszanak a színházak. Életéről Colette címmel film is készült Keira Knightley főszereplésével.


Banga Ilona
17 évig volt a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert jobbkeze. Együtt dolgoztak a C-vitamin kutatásán is, és az erről szóló cikket is közösen írták. Ám mivel az ötlet Szent-Györgyié volt, 1937-ben csak a férfi kapott Nobel-díjat. A közös munkát azonban ezután sem fejezték be, és az izmok összehúzódásának folyamatát kezdték vizsgálni. A biokémiából doktori címet kapott kutatónő jött rá arra, hogy egy eddig ismeretlen fehérjére is szükség van a folyamathoz, amit aktinnak neveztek el. Ennek felfedezése tudományos szenzáció volt, és akár Nobel-díjat is hozhatott volna a magyar kémikusnőnek. Szent-Györgyi azonban nem akarta átengedni a dicsőséget munkatársának, és csak évekkel később ismerte el a nő elsőségét.

Candace Pert agykutató még egyetemista volt, amikor felfedezett az agyban egy receptort, ami az ópiátokat magához csatlakoztatja. Ez a felfedezés olyan fontos volt, hogy professzora, dr. Solomon Snyder kitüntetést is kapott érte. Amikor a fiatal kutatónő tiltakozott a díjkiosztó bizottságnál, amiért ő nem kapott elismerést, dr. Snyder csak ennyit mondott: „Ezt a játékot így játsszák.”

Fotó: Getty Images Hungary, Henry Manuel, Wikipedia