Történetük első olvasata tündérmesébe kívánkozik. A herceg a színpadon látta meg a fiatal lányt, és menthetetlenül beleszeretett. Ottrubay Melinda pedig, aki már tizenévesen az Operaház egyik vezető csillaga lett, a nagy korkülönbség dacára végül is nem tudott nemet mondani kora talán legígéretesebb agglegényének, a mesebeli Esterházy-hitbizomány örökösének. A valóság azonban másként festett: 1946-ban a herceg magyarországi birtokait elkobozták, ausztriai birtokai az Anschluss után német, majd a világháború után szovjet megszállás alá kerültek. A művelt, doktorált, nyolc nyelven beszélő, magas, sötétszőke, elegáns megjelenésű herceg – aki híresen bőkezű mecénás volt – ekkor már közel sem számított „megfogni való”, mesebeli királyfinak.
Ventilátor kisasszony
A gyereksztárként induló Ottrubay Melindáról egyetlen igazi, tánctudását elemző kritika sem jelent meg; nem volt még divat a szakújságírás. Be kell érnünk azzal, amit a mozivásznon látunk, merthogy a balerina két magyar filmben is játszott: az 1938-as felvidéki bevonulást megörökítő 1939-es Magyar feltámadásban és az ugyancsak 1939-es Pénz áll a házhozban olyan művészek társaságában, mint Tőkés Anna, Somogyvári Rudolf, Csortos Gyula, Latabár Kálmán és Kiss Manyi. Ez utóbbi filmben pár perc erejéig még táncolt is – bár ő maga nem volt megelégedve a mozivásznon nyújtott teljesítményével.
Hogy szép volt, az kétségtelen. A korabeli bulvárlapok elragadtatottan írtak báli toalettjeiről és színpadi jelmezeiről, de nem felejtették el megemlíteni, hogy Melinda „jó házból való úrilány”: édesapja Ottrubay Dezső magas pozíciójú törvényszéki tanácselnök volt. A „bájos fiatal lány”, lám, jó példa arra, hogy a nagy múltú, előkelő családok is szakíthatnak a régi előítélettel, miszerint gyermekeiket akkor sem engedik színpadra, ha azok kivételes tehetségek – emígyen elmélkedett egy újságíró a tizenhat éves lány karrierjéről áradozva, ami valóban lenyűgözően indult. Melinda nyolcévesen kezdett el balettozni, és volt elszántság benne, hogy tovább képezze magát, mégpedig a legjobbaktól tanulva. 1935-ben már címzetes magántáncos, és „Ventilátor kisasszonyként” is emlegették, miután egy-egy piruettben a legendák szerint 14-15-ször is képes volt megfordulni. Ösztöndíjat kapott Párizsba, ahol a moszkvai Nagyszínház egykori prímabalerinája, Ljubov Nyikolajevna Jegorova volt a mestere, közben leérettségizett, és könyvet írt: a Ritmus és tánc a hivatására vonatkozó gondolatokat és aforizmákat gyűjtötte össze. Az utca embere reklámfotókból ismerhette meg, sokáig ő volt az Odol szájvíz hivatalos arca, később, a háborús években tábori levelezőlap is készült a fényképével. Még az Egy vidám nap a légoltalomért (sic!) című rendezvény háziasszonyának is felkérték: gázmaszkot kellett népszerűsítenie… Szerencsére mindez nem ment a művészete rovására, alkatához leginkább a finom, légies szerepek illettek, a titokzatos Seherezádé, a sejtelmes Coppélia, az ártatlan Júlia vagy a Fából faragott királyfi szinte áttetsző Tündére. Legkedvesebb szerepe Colombina maradt, ebben tűnt fel, majd Sylviaként megtapasztalta a vastaps ízét: amikor a vasfüggöny már legördült, a közönség még mindig felállva tapsolt, a kis ajtón a rivalda elé lépve Melinda meghajolt, újra és újra… Az is lehet persze, hogy a közönsége leginkább így, ilyen naiva szerepkörben szerette látni, pedig volt ő szenvedélyes Cleopatra is, no meg A csodálatos mandarin erotikával teli utcalánya – egyik utolsó szerepe az Operában éppen ez volt, mielőtt búcsút mondott volna a színpadnak.
A herceg a színpadon látta meg, és azonnal beleszeretett
Mesébe illő történet
Pletykát sem sokat olvashattak róla a rajongók, egy Lendvai utcai kis palotában lakott a szüleivel, autó hozta-vitte fellépéseikor. Pedig a második világháború idején már tartott a kapcsolat, amely Esterházy Pál herceghez fűzte.
Ottrubay Melinda kevés interjút adott, meglepő módon mégis bizalmába fogadta Hanna Molden bestsellerírót, aki aztán Griff és rózsa címmel jelentette meg az interjúsorozatból összeállított könyvét, amelyet talán szerencsésebb megható leányregénynek olvasni, mintsem hivatalos életrajznak. De megtudjuk belőle, hogy a kis táncosnő tizenhárom éves sincs, amikor a siófoki mólón biciklijéről „Csókolom, herceg úr!” mondattal köszön rá Esterházy Pálra, aki akkor még ügyet sem vetett a csitrire. Bezzeg amikor Auguszta főhercegasszony hivatalosan is bemutatja őket egymásnak…! Az estélyen Melinda krémszínű ruhát viselt, barátnőjével érkezett a Várba, ahol ott volt „mindenki, aki számít” – írta a korabeli bulvár. Melindának a főhercegasszony egy feltűnően elegáns, szmokingos urat mutat be: Esterházy Pál herceget. A lány elpirul, a saját 1 méter 63 centiméteres magasságából néz fel az 1,90 magas férfira, és eszébe jut a balatoni jelenet. A herceg akkor már a hódolója; az Operaház negyedik sorába (középjárás, sarokülés) van bérlete, és onnan bámulja a gyönyörű piruetteket. Virágcsokrokat küldözget „Tündinek”, merthogy ez lesz Melinda beceneve, a férfi kedvence, a Csongor és Tünde balettváltozata nyomán. A pár együtt teniszezik a Margitszigeten, a Gerbeaud-nál randevúznak. Boldog szerelmesek, bár ezek már háborús évek, a nők például fölfelé fésült, úgynevezett „lefújt légiriadó”-frizurát hordanak – a pesti humor még a háborús fenyegetettségen is át-átsejlik. Sokáig tart, amíg a zárkózott férfi végre rászánja magát a vallomásra. A herceg tudja, hogy Melinda ismer néhány finn szót, így végül is rózsák közé rejtve, finn nyelven érkezik meg az üzenet: „Szeretlek”. A lánykérés csúszik, közbejön a háború, a bombázásokat az Ottrubay család a Várban lévő hercegi palota pincéjében éli túl, maga a palota a harcok során megsemmisül. A balerina vacillál, tudja, ha igent mond, Esterházy Pál feleségeként többé nem térhet vissza a színpadra. Mégis győz a szerelem: Melinda élete utolsó fellépésén a Kék Duna keringőt táncolja el, aztán 1946 nyarán szűk családi körben megtartják a szerény „hadiesküvőt”. Szinte szimbolikus, hogy a templomi szertartásra az öt évvel később lerombolt Regnum Marianumban kerül sor, nászútra a Balatonhoz mennek.
1956 novemberében a házaspár Zürichbe disszidált
Eltűnt évek nyomában
Nem tartanak soká a boldog évek. 1948 karácsonyán a herceget letartóztatják, a Mindszenty-perben megvádolják, elítélik, a prímabalerina, aki előzőleg egy ország kedvence volt, magára marad. Hiába próbál elhelyezkedni nyelvtanárként, gépírónőként, állást sehol sem kap, ki merne egy „főrendi hozzátartozót” alkalmazni? Ottrubay Melinda életének ez a szakasza rekonstruálhatatlan, annyit tudunk, hogy a családját is kitelepítik, szanatóriumokban bujkál, elmebetegek között, férjét rövid ideig látogathatja, aztán ezt is megtiltják. Amikor végre enyhültebb idők jönnek, az egykori prímabalerina már csak botra támaszkodva tud járni. Végre hírt kap a férjéről. A herceg a forradalom első napjaiban szabadul, régi alkalmazottjai segítik, hogy a pár egy vöröskeresztes autóval novemberben el tudja hagyni az országot.
Zürichben telepedtek le, a herceg ötven is elmúlt, felesége pedig a negyvenhez közeledett, amikor új életük elkezdődött, gyerekük nem született. Anyagi gondjaik nem voltak, hiszen a szovjet csapatok kivonulása után a herceg visszakapta burgenlandi birtokait, a pár kiegyensúlyozottan élt Esterházy Pál 1989-ben bekövetkező haláláig. A herceg örököse Melinda lett, aki a javakat három magánalapítványba mentette, így biztosítva, hogy a felmérhetetlen vagyon egyben maradjon, és a kincsek jelentős része a nagyközönség számára is megtekinthető legyen. Élete utolsó éveiben sokat jótékonykodott, 2003-ban, utoljára még egyszer hazalátogatott, az Operaházban a Fából faragott királyfit nézte meg, egykori nagy sikerét. 2014-ben halt meg, a kismartoni családi kriptában nyugszik. Halála után az Ottrubay örökösök pert indítottak a magyar állam ellen az Esterházy-hagyatékért, de ez a máig elhúzódó, jogilag igen szövevényes ügy már valóban egy új történet.
Fotó: Stiftung
