Nem sok színész van, aki hosszú pályája során úgy képes egyensúlyozni Hollywood és az európai művészfilmek között, hogy alakja egy pillanatig se váljon hiteltelenné, vagy ne adj isten gagyivá, de a svéd Stellan Skarsgård (vezetékneve kiejtése valahogy úgy hangzik, hogy szkarsgoard – nem, nem így hangzik, hanem pont így: skɑ̌ːʂɡoːɖ) határozottan közéjük tartozik. Mert hiába játszik a Mamma Mia!-ban vagy tűnik fel a kasszasiker Marvel filmekben (Thor és Bosszúállók), hiába ő a Karib–tenger kalózai: Holtak kincsének „Bocskor Bill” Turnere, a fajsúlyos (a mainstream mozik esztétikáján éleződött elmék szerint inkább profán vagy beteges) filmeket készítő rendező, a dogma-film mozgalom atyjaként híressé vált Lars von Trier vélhetően egy percig nem habozott, hogy Skarsgård-t kérje-e fel például a sokakat sokkoló Nimfomániás egyik szerepére.

Stellan Skarsgård a Nimfomániás című filmben. (Forrás: IMDb)

Lars von Trier-vel egyébként régi barátok (először az 1996-os Hullámtörésben dolgoztak együtt), a rendező számos filmjében tűnt fel azóta is a svéd színész, aki legyen akár a Hamupipőke Nagyhercege, szinkronizálja Múmin papát vagy alakítsa Boris Scserbinát, ugyanaz az önazonos Stellan Skarsgård marad, akinek neve garancia arra, hogy ha döbbenetesen jót nem is (sajnálom, a Mamma Mia! nálam nem ment át), de általában valami elég jót, sokszor pedig döbbenetesen jót fogunk látni. Interjúiból az derül ki, hogy szerinte nem is dolgozik olyan sokat, de IMDB adatlapja és díjainak száma nem erről árulkodik. Hogy mi alapján válogat, arról idén februárban a korábbi Index újságírójának mondott egy érdekes mondatot, miután kifejtette, hogy ő azzal is teljesen rendben van, ha az emberek elfelejtik: „Sok szerepet nem vállalok el, inkább maradok otthon és főzök. Néha kell pénz a hozzávalókhoz, és néha meg szembejön egy érdekes szerep. Az utóbbi 30 évben évi négy hónapot dolgoztam intenzíven, szerintem ez egy jó arány.” Hogy 4 intenzív hónappal hogy lehet ennyi filmet összehozni, az más kérdés, valószínűleg mást jelent számára az intenzív munka, mint amire elsőként gondolunk.

Tévésztár, mozisztár, sztárapa

Valószínűleg az 1997-es Good Will Huntingban láttam először (2000 környéke lehetett), remek is volt Lambeau professzor szerepében, de akkoriban jobban érdekelt a fiatal Matt Damon és Ben Affleck, illetve a hőn szeretett Robin Williams, így nem szenteltem különösebb figyelmet kvalitásainak. A következő pedig valószínűleg a Dogville volt, amelyben viszont olyan tiszta szívemből gyűlöltem (természetesen a szerepe miatt), hogy akkor már örökre megjegyeztem ezt a szomorkás szemű férfit, pár nap múlva pedig ki is kölcsönöztem a videotékából a Táncos a sötétben című, szintén Lars von Trier filmet Björkkel és Catherine Deneuve-vel a főszerepben, azóta pedig leginkább tudattalanul lépten-nyomon a filmjeibe ütközöm. Láttam már a River című krimisorozat címszerepében, amelyben remekül hozta a keserű nyomozót, illetve egyik nagy kedvencemben, a norvég Kraftidiotenben, amely magyarul Az eltűnés sorrendjében címet kapta.

Jelenleg is láthatjuk a magyar mozikban: a Remény című Maria Sødahl film egyik főszerepét alakítja.

A film nemcsak egy betegségtörténet, de egy párkapcsolati dráma is, egyben szerelmes film, elégia az öregedésről és az elmúlásról. Előtte a 2019-es Csernobil című HBO-sorozat (kötelező darab, ha nem láttad, pótold, az HBO GO hét napig ingyenesen kipróbálható) miatt volt neve napirenden itthon, ő játszotta Borisz Scserbinát, az eleinte szkeptikus miniszterelnök-helyettest, aki aztán kénytelen szembenézni a szomorú és rettenetes valósággal. Skarsgård idén is forgat, a Dűne feldolgozásában játssza Vladimir Harkonnen bárót, illetve ott van már a neve a készülő Star Wars előzménysorozat stáblistáján is.  

Stellan Skarsgård a Csernobil-ban való alakításáért megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Golden Glob díjat, 2020. január 5. (Fotó: Rachel Luna / Getty Images)

Mindenki szereti Stellan Skarsgård-t

Én tehát nagy rajongója vagyok a színésznek, interjúit olvasva viszont arra jutottam, hogy ezzel valószínűleg mindenki így van. Az is, aki a könnyedebb vagy látványos hollywoodi produkciók rajongója, és az is, aki a hiperrealista, nehéz, skandináv művészfilmeket részesíti előnyben – és persze a két véglet között mindenki más is. Hogy miért gondolom így?

Nézzünk csak pár példát!

Nem dől hanyatt Hollywoodtól

Hiába szupersztár (fiaival együtt, róluk majd később), ő egy skandináv fickó, akinek esze ágában sincs a napfényes Kaliforniába költözni és a sztárok sztáros életét élni. Ettől nyilván minden európai rögtön a szívébe zárja. „Amerikában élni? – kérdezett vissza egy interjúban egy újságírónak arra a kérdésre, hogy gondolt-e valaha a költözésre.

– Miért, nyolc gyerekkel miért akarnék egy olyan társadalomban élni, ahol nincs ingyenes egészségügy vagy nincsenek ingyenes bölcsődék, ahol a nők nem igazából szabadok, ahol az elnök félkegyelmű, ahol korrupt a választási rendszer?”

 A már fentebb idézett Indexes interjúban is kitért erre a témára, ott még azt is hozzátette, hogy azt is gáznak tartja, hogy az Egyesült Államokban nincs gyes. „Ez az egész egy nagyon konzervatív berendezkedést szolgál ki, mert persze, hogy a nő otthon fog maradni, ha nem tudja kifizetni a horribilis összeget a bölcsődére. A gyerek azt látja, hogy anya otthon van, apa dolgozik, és ez a mentalitás öröklődik tovább.” Emellett úgy gondolja, hogy egy hollywoodi kasszasikerben ugyanolyan dolgozni, mint egy művészfilmben, maximum nem annyira bonyolult a történet.

Colin Firth, Stellan Skarsgård és Pierce Brosnan a Mamma Mia! című filmben. (Forrás: IMDb)

Nem zárkózik el az érzelmek elől

Skandináviában szocializálódott, ahol kicsit másként tekintenek a nők társadalomban betöltött szerepére, mint egyes helyeken, így nem meglepő, ha egy sor olyan szerepelvárás ismeretlen számára, amely a toxikus maszkulinitás fennmaradását segíti. Például, ha az érzelmekről van szó, nem fél őket kimutatni. Egy interjúban mondta, hogy tulajdonképpen a nők iránti féltékenységből vállalta el John River nyomozó szerepét a River című brit sorozatban. Vagyis azért, mert a karakter számára megengedettek voltak olyan dolgok, amelyeket általában csak női szerepekre írnak. „A férfiaknak írt szerepek szinte mindig arról szólnak, hogy takargatják az érzelmeiket. Szinte mindig az húzódik meg a felszín alatt. A nőknek azonban meg van engedve, hogy mindent megmutassanak. Például Lars von Trier filmjeiben mindig van legalább egy női karakter, aki olyan, mint egy nyílt seb – minden látható a karakterből. Ezzel a szereppel én is lehetőséget kaptam erre” – mondta.

Skarsgård többet pelenkázott, mint forgatott

Stellan Skarsgård-nak hét fia és egy lánya van, akik közül többeket ismerünk. A legidősebb fiú, Alexander a True Blood – Inni és élni hagyni című vámpíros kultsorozattal írta be magát az amerikai filmgyártásba. Ő mesélt egy interjúban arról, hogy micsoda szeretetteljes, bohém közegben nőtt fel, szüleinél gyakran vendégeskedtek művész barátok, és mivel mindez a 70-es évek végén történt (mármint az, amikor Alexander kicsi volt), így illegális szerek is felbukkantak olykor. Ez utóbbi infó természetesen gyerekvédelmi szempontból nem túl szimpatikus, de neki és testvéreinek csakis jó emlékei vannak gyerekkorukról, színész apjukról és orvos anyjukról.

Stellan azt nyilatkozta, hogy 1989 óta (akkor hagyta ott a Dán Királyi Színházat) évente nagyjából 8 hónapot volt otthon a gyerekeivel

(a fennmaradó 4 hónapban forgatott, de a forgatásokra is gyakran vitte őket), és szerinte több időt töltött pelenkázással, mint színészkedéssel. Két éve egy amerikai újságírónak azt is bevallotta, hogy gyakorlatilag 40 évet végig pelenkázott, hiszen amikor nagyobb gyerekeit már nem kellett pelenkázni, és még nem voltak meg a kisebbek, akkor beteg édesanyjával tette ugyanezt. Hogy ezt mennyire kell komolyan venni, az persze nem világos, hiszen a színésznek nagyon sajátos humora van, és ez is olyasvalami, ami miatt szeretni lehet.

A fekete humor és a szarkazmus királya

Minden nyilatkozatából süt, hogy elképesztően vicces fickó, akkor is, amikor komoran néz és valami nagyon súlyos dolgot közöl a nagyvilággal. Bevallottan ezért vannak olyan jóban Lars von Trier rendezővel, akivel, mint Stellan egy interjúban elmondta, általában úgy kommunikálnak, hogy egymást sértegetik – persze csak puszta szeretetből. A Csernobil bemutatója apropóján tartott kerekasztal-beszélgetésen például azzal döbbentette le az újságírókat, hogy arra a kérdésre, hogy találkoztak-e a forgatás előtt túlélőkkel, ellentmondást nem tűrően rávágta: „Nem, mert nem voltak túlélők.” Majd miután értetlen csend keletkezett a teremben (hiszen nyilván sok túlélő volt), kaján vigyorral közölte, hogy ne vegyék már ilyen komolyan, csak viccelt. Persze valakinek ez már nem a szerethető fekete humor szintje (különösen, ha édesanyja pelenkázása is ebbe a kategóriába tartozik), de ha hajlamos vagy a nem pc (politikailag korrekt) humoron kacarászni, ő a te embered.

A Csernobil sajtótájékoztatóján, New York-ban, 2019. április 27. (Fotó: Vera Anderson / WireImage)

Laza, svéd papa

Hat felnőtt gyerekéből 4 híres színész lett, 1 pedig modellkedik, pedig az apjuk soha nem tolta őket a szereplés felé. Sőt, inkább csak csendben örül annak, hogy gyerekei tehetségesek és sikeresek, mert kellemetlen lenne, ha nem lennének jók, és mégis ezt csinálnák. A színész azt vallja, hogy a szülő jelenti a legnagyobb veszélyt a gyerekre, és nem azért lett ekkora családja, mert mélyen vallásos volna, hanem mert szerinte a család jó móka, a gyerekeknek pedig nem papolás kell, hanem szeretet. Több helyen is azt nyilatkozta, hogy ők úgy voltak vele a feleségével, hogy 16 éves korában kell elengedni a gyerekek kezét, hogy azok próbálgathassák szárnyaikat. Alexander nevű fia a leghíresebb, de a Vikingek című sorozatból ismerős lehet Gustaf is, aki a sorozatban Flokit játszotta. Aztán ott van Bill, akit az Az ijesztő bohócaként láthattunk vagy a Castle Rock című HBO-s sorozat szintén nagyon rémisztő, név nélküli kölykeként. Öccsük, Valter Skarsgård szintén színész, és ennek a négy színészcsemetének van még két édestestvére: Eija, aki az egyetlen lány, és nem is színész, hanem modell, illetve Sam, aki viszont nem a showbizniszben dolgozik, hanem édesanyja példáját követve orvos lett, Stockholmban rendel. Az apa 2007-ben elvált My-től, első feleségétől (akivel azóta is barátok, mi mások lennének, ez az ember nem tud hibázni), majd 2009-ben újraházasodott, ebből a házasságból aztán még két fia született. Hogy ők színészek lesznek-e, az még nem derült ki, hiszen Kolbjörn még csak 8 éves, Ossian pedig 11.

(Fotó: Beata Zawrzel/NurPhoto via Getty Images)

Felelős állampolgár

Hogy mi a véleménye Amerikáról, azt már olvashattad feljebb, de általában aggódik a föld jövőjéért. „300 ezer éven át egy napot túlélni is óriási kihívást jelentett, a gyerekek nagy része meghalt, mielőtt megélhette volna a felnőttkort. A második világháború lezárása óta Nyugaton az emberiség történetének legbékésebb és legvirágzóbb korszakát éljük, ahol viszonylagos szabadság és biztonság uralkodik. Ám épp azon ügyködünk, hogy elrontsuk az egészet” – idézte a 24.hu újságírója a színészt, akit nagyon aggaszt a tudományba vetett közbizalom megrendülése, és az, hogy az emberek egyre jobban bíznak az érzelmeikben, az álhírekben és az összeesküvés-elméletekben, mint a bizonyított tényekben.

(Kiemelt kép: Beata Zawrzel/NurPhoto via Getty Images)