A kritizálás – akár a sav – kimarja az önbecsülést

Nem csak a labilis emberek önbecsülését lehet vele összezúzni.

„Ezt sem tudod megcsinálni? Jobban is sikerülhetett volna! Egyél már valamit, túl vékony vagy! Szar feleség vagy! Sosem lesz belőled jó anya! Annyira lusta vagy!

Csak pár mondat azokból a beérkező üzenetekből, amiket a Facebookon küldtek nekem, miután bedobtam a kérdést, kinek milyen emlékei vannak a neki címzett kritikákból. Valószínűleg te is fel tudnál idézni néhány olyan, neked és rólad szóló véleményt, amit a családban, az iskolában, a munkahelyeden, vagy a baráti közegedben kaptál.

Nem ritka ez Magyarországon, hiszen nemcsak a pékek, a polihisztorok, de a kritikusok országa is vagyunk: ha kell, ha nem, véleményt formálunk a másik külsejével, cselekedetével, viselkedésével, vagy produktumaival kapcsolatban.

Mindezt ráadásul sértő módon tesszük, csak kevesen tudják, hogy az nem kritika, ha egy adott teljesítményről, megnyilvánulásról vagy alkotásról minden hibát felsorolunk, amit találunk. Az ilyen jellegű véleménynyilvánítás nem építő jellegű, hanem nettó sértegetés, durvább esetben akár megalázás. A jó kritika egy olyan észrevétel, amivel ugyan rávilágítunk a javítandó aspektusokra, de nem romboljuk vele a másik önbizalmát.

Az otthonról hozott csomag része is lehet

„Természetesen egy-egy kritikát az ember megemészt, de ha az nagyon gyakori, és nem a segítő szándék vezérli, akkor mint egy sav, kikezdi az ember önbecsülését. Hatására a realitásérzék kezd eltorzulni, az illetővel elhiteti, hogy nem képes megoldani a dolgokat, hogy csúnya, hogy értéktelen, stb. Ezek a sértések mélyen beivódnak, és általuk egy hamis, negatív énkép alakul ki” – ezt már Barcs Krisztina pszichológus mondja, aki a praxisában gyakran találkozik olyan páciensekkel, akik a erős kritizálás áldozatai lettek. A szakember azt is hangsúlyozza, hogy nem csak a labilis emberek önbecsülését lehet így összezúzni.

„Ha a másik teljes hozzáférést kap hozzánk, ha a nap 24 órájában tolhatja ránk a negatív visszajelzést, azzal bármennyire is stabilak vagyunk, kimozdíthat a belső egyensúlyunkból”

– mondja, hozzátéve, hogy a kritizálás gyakran megjelenik a bántalmazó kapcsolatokban, és jellemzően a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő emberek módszere. Ők ezt általában mesterfokon űzik, és képesek arra, hogy humorba csomagolják a kritikájukat, vagy kedvességnek álcázzák azt, ami még veszélyesebb és ártóbb, mint az explicit formája. Azokban a kapcsolatokban, amelyekben a kritikát bántalmazásként használják, a partner szempontjai, érzései nem számítanak, gyakori a gúnyolódás, a cinizmus, az arrogancia.
László ezt megtapasztalta a párkapcsolatában és a munkahelyén is, így sajnos jól tudja, milyen az, amikor folyamatos kritizálással aláássák az ember önbecsülését. Az ilyen jellegű kritika ugyanis nem egyetlen, jól körülhatárolható, konkrét dologra vonatkozik, hanem a viselkedésre vagy a jellem egészére vonatkozó negatív megállapítás. „Amikor semmi nem jó, azt először nem is veszed észre, hanem még el is hiszed, mert valójában ezek az emberek nárcisztikus személyiségek, és nagyon jól manipulálnak. Utána döbbensz rá, hogy valójában nem is vagy annyira rossz,

de olyankor, amikor csak állandó kritizálás megy melóhelyen vagy kapcsolatban, akkor sérülsz és nehéz az önbecsülést visszaépíteni”

– magyarázza László. A szakember egyetért a férfi tapasztalataival, a kritizáltak önbizalma ugyanis valóban extrémen sérülhet, a folyamatos sértések (mert ezek azok) következtében az önbizalom elkezd összemenni, főleg, ha olyan ember értékel le minket, akit szeretünk. A folyamatos kritizálás hatására az illető magáévá teszi a személyére vonatkozó negatív véleményt, a kapcsolatban alárendelődik, szabadkozni kezd önmaga és a cselekedeti miatt. Megalázva és elutasítva érezi magát, és végül maga is elhiszi, hogy kevésbé szerethető, hogy kevésbé értékes.

A párkapcsolatokra kimondottan romboló hatással van

Kutatások igazolják, hogy azok a párkapcsolatok, amelyekben gyakori egymás kritizálása, bejósolható időn belül véget érnek. John M. Gottman 14 éven keresztül követte nyomon 79 amerikai házaspár életét, kutatása eredményeként pedig felfedezett 4 olyan tényezőt, ami előre jelzi a szakítás bekövetkezését. Ezeket a viselkedési formákat az Apokalipszis lovasainak nevezte el, a négy lovas egyikének pedig a kritizálást jelölte meg. A másik három a megvetés, a védekezés és a falépítés. Gottmann szerint ezek a jellemzők már a párkapcsolat elején is jelen vannak a két ember kommunikációja során. Vagyis, ha tudjuk, mire figyeljünk a kapcsolatunkban, akkor esélyünk van arra, hogy változtassunk rajta.

Természetesen a kritizálás, mint bevett eszköz nem csak úgy megjelenik az életünkben, sok esetben otthonról hozzuk ezt a fajta attitűdöt. A korábban látott szülői minták, nevelési módszerek nyomot hagytak rajtunk: alakították, változtatták a szokásainkat, a személyiségünket.

A kritizáló szülő gyermekének például károsodik az énképe, magával szemben is túlságosan szigorú lesz, mindig a hibáira fókuszál, és mivel sosem kap dicséretet, így később ő maga sem tudja, vagy csak nagyon nehezen tudja értékelni a saját sikereit. Felnőttként nagy eséllyel súlyos önértékelési problémákkal, önbizalomhiánnyal fog küzdeni, ami az élet számos területére kihat. Arról nem beszélve, hogy aki kritizáló közegben nőtt fel, felnőttként valószínűleg maga is sértegetni fog másokat, de az is lehet, hogy a mártír szerepet görgeti tovább.
Júlia (a nevét megváltoztattuk) kritizáló szülők gyermekeként nőtt fel. Jelenleg egy jó hírű cégnél dolgozik, olyan sikereket ért el, amire minden szülőnek büszkének kéne lennie. Ám a most harmincas éveiben járó nő gyerekkorától kezdve csak negatív kritikát kapott otthon, melyeknek hatásaival a mai napig küzd. 

„Minden nap küzdenem kell a maximalizmusommal, a bizonyítási kényszeremmel, a szeretetéhségemmel.. Vannak napok, amikor még mindig úgy érzem, hogy engem nem lehet szeretni, hogy nem vagyok elég jó. Küzdök. Küzdünk a párommal, aki minden egyes nap türelemmel és szeretettel fordul hozzám, hogy segítsen a gyógyulásban. Bízom benne, hogy egyszer túl tudok ezen lépni. Hogy olyannak fogom látni magam, amilyen valójában vagyok” –meséli, és bevallja nehéz visszagondolni, mennyi sértést kapott az édesanyjától, pont akkor, amikor legnagyobb szüksége lett volna a támogatásra:„Engem a szüleim kritizáltak. Leginkább édesanyám. (..) Egészen addig viszonylag normális gyerekkorom volt, amíg el nem kezdett a testem változni. Ekkor minden megváltozott.

Először csak enyhe kritikákat kaptam anyámtól, hogy olyan lapos vagyok, akár egy deszka. Illetve, hogy úgy nézek ki, mint egy botsáska.

Itt megjegyzem, hogy mindig is vékony testalkatú voltam. Mikor végre kezdtem kerekedni, akkor jött a fordulat. És a gúnyolódás, hogy löttyedt seggem van. Elkezdtem takargatni magam. Többet nem vetkőztem le a szüleim előtt ( 12-14 éves gyerek voltam ekkor), majd púposan kezdtem el járni, hogy ne látszódjanak a kicsi melleim. Színek helyett elkezdtem feketében járni, és feketére sminkelni magam. Ekkor anyám szavaival élve „halálmadár” lettem. Nehezebb erről beszélni, mint gondoltam… Egy idő után már nem a külsőmbe kötött bele, hanem a lelkemet tépázta meg. Például többször a fejemhez vágta, hogy miattam nem lehetett az, aki lenni akart… Mert „becsúsztam” a képbe.

Később azt hajtogatta, hogy engem senki nem fog szeretni, hogy is szerethetne ilyen tulajdonságokkal bárki is? Hogy én bármit teszek az rossz. Hogy sose lesz senki olyan hülye, hogy feleségül vegyen. Hogy nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég jó!

– meséli Júlia, aki sok, kritizálásban felnőtt emberrel szemben, legalább felismerte, hogy milyen csomagot cipel, így tud tenni azért, hogy begyógyítsa azokat a sebeket, amiket gyerekként ejtettek rajta. Ahogy a kellő önismeret, úgy az is fontos, hogy minél hamarabb észrevegyük, ha folyamatos kritizálás áldozatai vagyunk. „A testünk mindig ad visszajelzést, görcsbe áll a gyomor, elgyengülünk, elvörösödünk, ha valaki lelkileg bánt minket. Kedvetlenné, zaklatottá, szomorúvá válunk. Érdemes tehát odafigyelni a saját jelzéseinkre, hiszen leginkább magunkon, a saját testi és lelki reakcióinkon tudjuk érzékelni, ha verbálisan bántanak minket” – mondja a szakember.

Miért kritizál az, aki elvileg szeret minket?

 „Van aki tényleg tudatosan akarja így aláásni a másik önbecsülését, ugyanakkor a nagy többség csak a saját frusztrációját tölti ki, mert ő is ennek az elszenvedője más helyzetekben (pl. a munkahelyén, vagy épp fordítva, otthon), vagy ebbe nőtt bele, és tovább passzolja ezt a labdát. De olyan is van, hogy ezzel a bántással kerüljük el, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és az sem ritka, hogy az adott párkapcsolatban jelen levő egyéb problémák tünete” – magyarázza Krisztina, hangsúlyozva, hogy a gyakoriságon van a hangsúly.
Ha tehát néha elszóljuk magunkat, azzal nincs semmi gond, előfordul, hogy olykor kritizálunk párkapcsolatokban, barátságokban, munkahelyen és családi viszonyokban.

Nem vagyunk bántalmazók, eredendően rosszak, csak mert azon kapjuk magunkat, hogy olykor nem a megfelelően szólunk a másikhoz. Mindannyian, ha besokallunk és frusztráltak, idegesek, türelmetlenek vagyunk, időnként kritikát alkalmazunk.

A probléma azzal van, ha észrevesszük magunkon, hogy ezt egyre gyakrabban tesszük, és mégsem változtatunk rajta. Ha folyamatosan, túl sokszor bántjuk a másikat, függetlenül attól, hogy mit csinál (öltözködés, nemi vágy, munka, család, barátok), és nem állítjuk le magunkat.

Így kritizálj jól:

Mivel a kritizálás, ráadásul a rossz fajta, alapvetően a kultúránk része, így nagy adag önkontrollra és tudatosságra van szükségünk, hogy helyesen tegyük, és csak akkor, amikor tényleg tanulhat belőle a másik fél. „Nagyon fontos, hogy milyen motivációból alkotunk kritikát, mert csak úgy lehet tükröt tartani, ha tényleg azt szeretném, hogy a másiknak attól jobb legyen az élete, ha valóban segíteni akarok vele. Ha tényleg ez a cél, akkor alázattal, tisztelettel fogalmazom meg számára a mondanivalómat, hogy ne sértegetésbe forduljon a jó szándék. Próbáljuk pozitív üzenetbe csomagolni. Például ne azt mondjuk, hogy ››Túl csendes vagy, többet is beszélhetnél‹‹, hanem, mondjuk azt ››Nagyon érdekelne, mit mondanál, ha többet beszélnél‹‹” – magyarázza a különbségeket Krisztina, és ad még egy tippet: „Használjunk szendvicstechnikát, két pozitív visszacsatolás közé szúrjuk be a javítandó aspektust. Az is segít, ha konkrétan fogalmazunk, ha mondjuk egy munkafeladat esetében meg tudjuk határozni, hogy mit kéne pontosan javítani, ahhoz, hogy az eredmény még jobb legyen.”

Példák jó és rossz kritikára:

Jó: Szeretnéd tudni, hogy szerintem miért nem boldogulsz a főnököddel? Látok valamit, amit szívesen megosztanék veled, szerintem segítségedre volna. (Ha a válasz igen:) A főnök szereti a jól átgondolt, áttekinthetőbb prezentációkat – ha szeretnéd, megmutathatom, hogy szerintem milyenre csinálhatnád legközelebb.
Sértő: Azért utál a főnök, mert túl bénák a prezentációid. Ésszel kéne összerakni őket, no meg a lustaságból is lejjebb kéne adni.

És persze az időzítése sem mindegy. Fel kell mérnünk, hogy a másik fél az adott helyzetben tud-e nyitott lenni a kritikára. A hatékony vélemény az, amivel nem bántjuk a másikat, első sorban tiszteletteljes, emellett javító, fejlesztő szándékú, nem ítélkezik, nem a jellemvonásokat bírálja, célja a teljesítmény növelése, és megértést mutat. Őszintén, a másik viselkedése által kiváltott saját érzéseidről beszélj. Mit láttál, tapasztaltál és éreztél az adott helyzetben. „Iszonyú fárasztó napom volt, tök éhes vagyok, reméltem, hogy találok valami ételt a hűtőben, és hagysz nekem is abból, amit én is szeretek.” Jobb esetben, ha ezt egy egészséges pszichéjű embernek mondod, elgondolkodik, elnézést kér, és legközelebb nem eszik meg mindent. Ha nem így van, mert mondjuk egy bántalmazó személlyel élsz együtt, nagy eséllyel máshogy reagál, de erről bővebben egy következő cikkünkben lesz szó.

(Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!