„A munkám fontos része, hogy álmodozom” – Interjú Flesch Andreával

A színház és a film varázsáról, felejthetetlen rendezőkről, az alkotás csodájáról és az inspirációk végtelenségérőlbeszélgettünk a nemzetközileg elismert jelmeztervezővel.

Van olyan filmélmény a gyerekkorodból, amelyben már megfogtak a jelmezek?
Azt hiszem, gyerekkoromban csak Chaplin és Louis de Funes filmeket néztem.
 
Chaplin rögtön nagyon érdekes jelmez szempontjából.
Igen, sőt, életem első iskolai farsangján Chaplinnek is öltöztem. De nem gondolom, hogy a jelmezek iránti érdeklődésem ilyen régre nyúlik vissza. Nem is a filmélmények miatt kezdődött ez nálam, hanem úgy, hogy valahogy nagyon korán színházi körökbe keveredtem. Gimnazista koromban a színházban éreztem meg, hogy ez engem érdekel. Még középiskolás voltam, amikor megkerestem Szakács Györgyit (Kossuth- és Jászai Mari-díjas jelmeztervező – a szerk.), hogy szeretnék tőle tanulni.
 
Szerencsés vagy, hogy már gimnazista korodban tudtad, mivel szeretnél foglalkozni.
Igen, bár egy kicsivel előbb még a színésznői pálya is felmerült bennem. Anyukám elengedett egy forgatásra, statisztálhattam a Hófehérke című filmben, de az pokoli volt. Kisminkeltek, beöltöztettek, és csak ültem és vártam egy padon egész nap, végül pedig be sem kerültem a filmbe. Ráadásul a főszereplő, a Hófehérkét alakító lány mellett annyira rondának láttam magam, hogy tudtam, hogy ez nem fog menni, nem lehetek színésznő. Ez ott el is dőlt.

Flesch Andrea (Forrás: IMDb)

 
Hogyan döntöttél úgy ilyen fiatalon, hogy a tanulásnak ezt a módját választod?
Nagyon nem szerettem az iskolát, tudtam, hogy biztosan nem fogok egyetemre menni, úgyhogy negyedikben meg is kerestem Györgyit. Ott volt a fejemben, hogy régen is volt olyan, hogy az emberek úgy tanultak, hogy nem jártak iskolába. Györgyiről anyukámtól is sokszor hallottam, ő mutatott be neki. Akkoriban ez nem volt divat, hogy asszisztensnek jelentkeztek az emberek, Györgyi pedig kedves volt, örült a segítségnek. Úgyhogy én már gimiben ott bóklásztam vele, amikor csak ráértem.
 

Névjegy:

Flesch Andrea nemzetközileg elismert jelmeztervező, legutóbbi munkája, a Colette, amelyben Keira Knightley volt a főszereplő, az Oscar-jelölés nagy esélyese volt. Jelmeztervezői karrierjét már 20 éves kora előtt elkezdte, először a színházban, majd a filmes világban bizonyította, hogy a legnagyobbak között van a helye. Dolgozott már együtt Peter Greenaway-jel, most legutóbb pedig a Szerelmes Shakespeare rendezőjével, John Maddennel.   Íme néhány film, amelyben az ő munkáit láthatjuk: Szomorú vasárnap (1999), Tulse Luper bőröndjei trilógia (2003), Mrs. Ratcliffe forradalma (2007), Kaméleon (2008), Valami Amerika 2. (2008), Halálos ébredés (2011), Tiszta szívvel (2016), Colette (2018), Fehér éjszakák (2019)

Akkor hamar megismerted a munka nem megúszós részét.
Nekem ez olyan volt, mintha beleszülettem volna. Elindultam Györgyivel, és fel sem tűnt, hogy ez munka. Akkor nagyon más volt a pénzhez való hozzáállás is, nem is igazán számított. Néha adott olyan feladatokat, amivel egy kis pénzt tudtam keresni, de ez nem volt szempont. Volt időm csak úgy vele lenni, és magamba szívni az egészet. Ő iszonyú sokat dolgozott már akkor is, gyakorlatilag éjjel-nappal, és én ezt szívtam magamba, nem is jutott eszembe, hogy lehet más. Azt tanultam Györgyitől, hogy nagyon keményen kell dolgozni, de mindez olyan élvezetes volt, hogy nem éreztem kemény munkának. Elképesztően inspiráló volt az egész színházi közeg, Kaposvárra jártunk, egyik szerelemből estem a másikba, csodáltam a színészeket, a rendezőket, minden varázslatos volt számomra.

 
Meddig tartott ez az aranykor?
Összesen talán két-három évet maradtam Györgyivel, és maradtam volna többet is, csak kaptam egy felkérést. Jeles András készült az első színdarabjára, de Györgyi nem ért rá, úgyhogy mivel én úgyis mindig ott voltam, megkérdezték, nem vállalom-e el. Mai szemmel nem is értem, hogyan bízhattak rám egy ekkora feladatot.

22 éves voltam és tudatlan, viszont nagyon bátor.

Az életem lényege a színház volt. Ez a darab, az a látvány… hihetetlenül dús volt az élmény, amit kaptam, sokak életét áthatotta ez a világ, és a baráti társaságokban is talán kiemeltebb helyen szerepelt a színház, mint mostanában.
 
Ez mitől változott meg?
Szerintem attól is, hogy kinyílt a világ, és az internet, a technika segítségével sokkal tágabb képet kapunk. De a szabadság is sok mindent megváltoztatott, amikor a kilencvenes években kiléphettünk az országból. Az ellenzékiség azelőtt elképesztő összetartó erő volt.
 
Hogyan eveztél át a színházból a film világába?
Nem volt tudatos elhatározás, és persze nem is egyik napról a másikra történt. Akkoriban a színházi és filmrendezők amúgy is egyek voltak, abban az időben nem vált még ketté olyan határozottan ez a két világ.

A jelmeztervező alkotótársa a rendezőnek?
Abszolút. Nagyon közös alkotás, nem lehet nem közös. Még ha nagyon erős is a rendező, akkor sincs arra energiája, hogy ebbe nagyon belefolyjon. Meg hát a jó rendező ismérve, hogy jó emberekkel veszi körül magát.
 
Mennyire van szabad kezed a munkáidban?
Nagyon szerencsés vagyok, az utóbbi években csak olyan filmeket csinálok, amelyeket imádok, és ezekben teljesen szabad kezet kaptam.
 
Válogathatsz a munkáid között?
Igen. Inkább úgy mondom, hogy kicsit igen. Már igen.
 
Milyen szempontok szerint választasz?
Az elmúlt években nagyon közelállók lettek hozzám a kosztümös filmek. Ezekben tudom igazán kiélni magam. Ha lehet, kosztümös, történelmi korokban játszódó filmeket választok. Egy science fiction történet biztosan nem áll hozzám olyan közel, mint a múltba révedés, amit persze mindig modernizálok. Fontos a forgatókönyv is, bár látom, hogy abból nem mindig derül ki, mi lesz a filmből. És persze a rendező is nagyon fontos.
 
A jelmeztervezés egyébként női szakma?
Nem, egyáltalán nem, csodálatos férfiak vannak. De többen vagyunk nők.
 
Van olyan rendező, akinek soha nem mondanál nemet a közös munkára?
Peter Greenaway, akivel régen dolgoztam is már együtt. Peter Strickland, akinek épp most is várok egy filmjére. Ari Aster, akivel a Midsommert csináltam. Talán ők hárman a legnagyobb kedvenceim. De a Colette rendezőjével is imádjuk egymást. Persze előfordult az is, hogy olyan forgatókönyvet kaptam, amelyet szívesen megúsztam volna, és volt a pályám során egy-két horrorsztori, de azért szerencsére legnagyobb részben jól sikerültek a közös munkák, és nagyon nagy elismerés, amikor egy rendező másodjára is engem választ. Az első közös film tulajdonképpen az ismerkedés, és a második filmnél kezdődik egy sokkal olajozottabb közös munka.

Florence Pugh a Midsomer-ben. (Forrás: IMDb)

 
A színész személye számodra mindegy?
A pályám során nagyon sok nagy névvel dolgoztam együtt, és mivel már nem vagyok rajongó típus, ez már nem annyira szempont. De az tény, hogy egy nagy név közelebb visz a sikerhez.
 
Van azért olyan színész, akivel álom lenne együtt dolgozni?
Robert de Niro, Al Pacino… és Woody Allen, bár rá már kevés az esély. Ők a nagy ikonjaim.
 
A jelmeztervezők közül kiket emelnél ki?
Többet is fel tudnék sorolni, ilyen például Catherine Martin, Eiko Ishioka vagy Jenny Beavan, de az abszolút kedvencem Milena Canonero, ő az istennőm.
 
Szeretsz moziba járni?
Nagyon szeretek, és minden filmet szakmai szemmel nézek. Sajnos viszont nem járok eleget, mert amikor dolgozom, nincs időm, így néha ki is hagyok fontos filmeket.
 
Van olyan történet, amelynek megfilmesítése álommunka lenne számodra?
A feleségem története Enyedi Ildikóval ilyen volt. És ugyanilyen az Utas és holdvilág, amit most Szász János szeretne megcsinálni.

Egyébként minden második világháborús film, amit nem én csinálok, az fáj, ez a gyenge pontom.

A Saul fia is nagyon fájt, mindig azt érzem, hogy az ilyen témájú filmeket nekem kellett volna csinálnom, mint valami adósságtörlesztés, hogy legalább utólag tegyek valamit. De az Utas és holdvilág is lehetne világhírű magyar filmalkotás.

 

Gijs Naber és Léa Seydoux, A feleségem története című filmben. (Forrás: A Feleségem történet/Facebook)

A karanténhelyzet mennyire tépázta meg a terveidet?
Nagyon, bár nekem szerencsém volt, mert pont a karantén előtti utolsó napon fejeztem be egy filmet, az Operation Mincemeat című brit kémsztorit. A filmet John Madden, a Szerelmes Shakespeare rendezője készítette, Colin Firth-szel a főszerepben. Ezzel a rendezővel is örökre dolgoznék, igazi nagy személyiség, csodálatos ember, aki hasonló embereket vonz maga köré, és nem enged be mást. Ebben a filmben mindenki ilyen volt, le sem tudom írni a csodáját ennek. Nem tudom, mi lesz, most minden nagyon képlékeny, minden tolódik. Ezt a bizonytalanságot nagyon nehezen viselem.
 
Munkád során mi az, ami inspirál téged?
Az irodalom, a festészet, a szobrászat, a film, a divat… minden, ami vizuális, és minden, ami nem. Akkor érzem magam a legjobban, amikor elmegyek ezekbe a világokba inspirációt meríteni, és összeáll a kép. Ez a legcsodálatosabb része a munkámnak, amikor magamban álmodozom. Mindent olyan szemmel nézek, mint jelmeztervező, és az utca is őrületesen inspiráló. Olyan dolgokat látok, amelyeket én sosem tudnék kitalálni. Ezért imádom ezt a világot. Fantasztikus az emberiség összetettsége.

(Kiemelt kép: Keira Knightley a Colette-ben. Fotó: Collection Christophel © Number 9 Films / Killer Films / Bold Films/AFP)