„Éljen a Balaton!” – ilyen volt egy nyári tábor a háború után

Balatonon önfeledten pancsoló kiskamaszok, focipálya építés és kis létszámú tanórák egy nemesi villa kertjében. Nem egy korszerű alternatív iskola programja, hanem a második világháborúban megmenekült gyerekek háború utáni emlékei ezek.

Nehéz elképzelni, hogy a nyár akkor is nyár, ha épp egy világégést követ. Az éhség és a létbizonytalanság mellett idilli élményekben is részük lehetett a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által megmentett, majd az általa alapított gyermekotthonban lakó gyerekeknek is – derül ki a Sztehlo-gyerekek visszaemlékezéseiből.
Sztehlo Gábor 1944-ben kapta a püspöki megbízatást: a Jó Pásztor Alapítvánnyal együttműködésben kezdje meg a megkeresztelt zsidó gyerekek kimentését a csillagos házakból és a budapesti gettóból, és ellátásuk megszervezését. Sztehlo a „megkeresztelt” kitételt nem tartotta be.

Mentési akciójának köszönhetően mintegy kétezer, többségében zsidó származású ember, köztük 1600 gyerek menekült meg a kiüresedett budai villákban megszervezett gyermekotthonokban.

Sztehlo Gábor

A háború után minden nehéz sorsú gyerek vallási és felekezeti hovatartozástól és származástól, szülei politikai irányultságától függetlenül helyet kaphatott az általa alapított Árnyas úti, illetve Budakeszi úti Pax gyermekotthonban, ahol egyedülálló pedagógiai programjának köszönhetően a Gaudiopolis gyermekköztársaság is létrejött. A gyermekotthonban fiúk és lányok egyaránt éltek, a lányok azonban kimaradtak a Gaudiopolis alapításából és a gyermekköztársaság kormányzásából, az ő szigetük a Leányvár nevű épület volt, míg a fiúk a Fecskefészek és a Farkastanya fantázianevű szállásokon laktak. Főként a nagyobb, Farkastanyán élő fiúk voltak a kiváltságosok – közülük kerültek ki például Gaudiopolis miniszterei is. Az óvódáskorú gyerekek épületét pedig Napsugárnak hívták, ott fiúk-lányok vegyesen éltek. Bár az egykori Sztehlo-gyerekek itt közölt nyári visszaemlékezései fiúktól származnak, az érintettek elmondták, hogy a Leányvár lakói is nyaraltak itt, csak másik turnusban. A visszaemlékezésekből az is kiderül, hogy az éhezés és a nélkülözés mellett igazi nyári élményeket is szereztek a gyerekek.
1946 nyarán a Keresztény Leányegylet tihanyi nyaralójában nyaralhatott a gyerekek egy része, 1946–47 nyarán sportpályát építettek maguknak az Árnyas úti villa udvarán. Ez nem volt kis teljesítmény, mivel a dimbes-dombos telket el is kellett egyengetni. 1947 és 1948 nyarán Balatonaligán (más visszaemlékezések szerint Balatonvilágoson), Lichtenstein hercegné villájában nyaraltak negyvenfős turnusokban.

Kifosztott üdülő és szilvás gombóc

„Emlékszem az 1946-os év nyarára, amikor a Tihanyi-félsziget csúcsánál, a rév közelében lakhatóvá tettünk egy elhagyott, part menti épületet és néhány hétre leköltöztünk.

A háború viharaiban kifosztott, ablakok nélküli, siralmas állapotban lévő épületet kitakarítottuk, a közelben nádat vágtunk és a padlóra terítettük fekvőhelynek.

A konyhát is rendbe hoztuk, ott készült a Budapestről magunkkal vitt hozzávalókból a napi kosztunk. Egy alkalommal szóba hoztuk, hogy de jó lenne végre egyszer szilvás gombócot enni. Semmi gond – volt a válasz – csak szerezzetek hozzá szilvát! Több sem kellett nekünk, szétszéledtünk a félszigeten szilvafákat keresni. A legtöbbje persze bekerített, magántulajdonú kertekben volt. Kalandos beszerző útjainkon nem egyszer megkergettek, de végül összehoztuk a szükséges szilvamennyiséget, és a finom gombócokat nagy élvezettel és a ››jó munka‹‹ eredményének büszke tudatában fogyasztottuk el. Természetesen sokat fürödtünk a Balatonban, ahol akkortájt nem lehetett zsúfoltságról beszélni. Versenyeket is rendeztünk. Mi, csillaghegyiek, úszásban persze uraltuk a mezőnyt. Szegő Tomi nyerte a gyorsúszást, én pedig első lettem mellúszásban és háton. A komp kikötőjének mólójáról műugró versenyt is szerveztünk, ahol nem kis büszkeséggel jelenthetem: Mósa Mikivel végül holtversenyben lettünk elsők. Ezek a sikerek egyrészt jót tettek önbizalomszegény lelkivilágomnak, másrészt elismertséget szereztek nekem társaim körében” – írja Levelek a túlvilágra című könyvében Andrási Andor, egykori Sztehlo-gyerek.
Ugyanerről a tihanyi nyaralásról többen őrzik azt az emléket, amikor átúsztak „a nagytiszteletű úrért” Tihanyból Szántódra:

„Sztehlo Gábor a tihanyi komp közelében egy part menti villát szerzett. Előttünk oroszok lakták a lovaikkal, mindent rendbe kellett hoznunk magunknak. Vágtunk nádat a közelben, leterítettük rá a pokrócot, azon aludtunk, és megszerveztük az életet. Sztehlo pedig lejött utánunk vonattal Szántódra, majd onnan Tihanyba. A komp akkor még nem járt rendesen. Ezért úgy határoztunk, hogy átúszunk a másik oldalra érte. Volt, aki csónakkal ment, hogy a nagytiszteletű úr majd a csónakba tudjon ülni, mi pedig a csónak mellett úsztunk. Oda is meg vissza is” – emlékszik vissza szintén Andrási a Sztehlo-gyerekek voltunk című könyv róla szóló részében.

Sztehlo-gyermekotthon. Balról a második fiú Andrási Andor, leghátul jobbra Sztehlo Gábor. (Fotó. Reismann Marian)

Ugyanitt Weingruber István pedig így vall ugyanerről a nyaralásról: „1947-re már volt fűtésünk, tűrhetőket ettünk, és nyárra még a Balatonra is eljutottunk. Micsoda nyár volt az! A tihanyi strandon voltunk. Úsztunk, játszottunk, loptuk a kukoricát, a krumplit és a gyümölcsöket, a szőlőt. Utóbbit akkor szereztük, mialatt a szőlőkből vasárnap misére, istentiszteletre mentek a gazdák. Úgy éreztük, úgy élünk, mint a királyok.”
A jó idő beállta nagy szabadságot jelentett a budai otthonban is.

„Nyáron jó időben az iskolai órákat is a szabadban töltöttük a János-hegy oldalában. Ez is hozzájárult az informális családi légkörhöz és a szabadság érzetéhez, ami nem elvont fogalomként jelent meg, hanem mint realitás, a gyakorlatban.

Emlékszem, hogy minden felügyelet nélkül közlekedtünk a nagyfiúk lakta Árnyas úti Farkastanya és a kisfiúk Budakeszi úti Fecskefészke között. Ez utóbbi egy kis palota volt Palladio-oszlopokkal a homlokzatán. A Budakeszi úton rendszerint megálltunk, hogy összeszedjük a gyér lovaskocsi-forgalom során az aszfaltba ragadt patkószegeket, amikkel aztán jól lehetett »bikázni«. Ezt a golyózásnál sokkal komplikáltabb játékot rendszerint az út sima aszfaltján játszottuk. A Gaudiopolis polgárai a bikázás szakértői voltak, akik a műfajt művészi szintre emelték” – derül ki Makai Ádám visszaemlékezéséből.

Maguknak építették a focipályát

Sztehlo-gyermekotthon, 1946. (Fotó. Reismann Marian)

Meghatározó élménye volt a gyerekeknek a focipálya – főként nyáron zajló – építése is: „A [gyerekköztársaság] minisztertanácsa egy nyáron elhatározta, hogy futballpályát kell építeni a János-hegy lejtőjén. Ezen is bérezéses alapon dolgoztunk, nyáron reggeltől estig. Egy késő este, már jóval sötétedés után az Árnyas úton menve megláttam a magányos Pétert, amint félmeztelenül, a sötétben fehéren világító, vékony testtel ásta a János-hegyet egyedül, sziszifuszi megszállottsággal. Csak bámultam eltökéltségét és kitartását” – derül ki szintén Makai Ádám, József Attila egyik unokaöccsének történetéből. Ő Péter nevű testvérével szintén a gyermekotthon lakója volt. „Péter 1991-ben bekövetkező haláláig évtizedeken át mint rendező, díszlet- és jelmeztervező dolgozott az Állami Operaházban. (…) már fiatalkorában is megmutatkozó tehetségét tükrözi az a vízfestmény, amelyet 1947 nyarán egy levél illusztrációjaként küldött el a balatonaligai paxos nyaralásról” – olvasható a Szthelo-gyerekek visszaemlékezéseiben.

 

A 14 éves Makai Péter akvarellképe a nyaralásról. 

Wiener Pál későbbi párizsi gyerekpszichiáternek a vidám élmények mellett egy kellemetlen eset is eszébe jut, amelyik szintén a balatoni nyaraláshoz kapcsolódik. „Balatonvilágoson volt az intézmény nyaralója. Oda elmentünk a nyáron, és jött velünk a Sztehlo család is. Nem jöttem ki jól Sztehlo Gábor feleségével, sem a gyerekeivel. Ők engem, azt hiszem, kicsit ügyefogyottnak tartottak, és hallottam, amikor erről beszélgettek. Nem haragudtam rájuk különben, de nem jöttünk ki túl jól.”

Saját újság – egy résztvevő ’47-es beszámolója a balatoni nyaralásról

Azt, hogy a legtöbbeknek mekkora szám volt ez a balatoni nyaralás a háborút követően, az is bizonyítja, hogy az otthon lakóinak A mi újságunk című, 1947 július-augusztusi, Szauer Ottó – a később Orbán Ottó néven ismert költő – által szerkesztett száma külön cikket is szentelt a csínytevéseknek:

Az autó befut a balatonvilágosi üdülőbe. Óriási kiabálás tör ki 30 torokból. Éljen a Balaton! – kiabálja Kis Piszeg. Mindenki berohan a házba. De „Páter”, Auspitz, a rendes gyerek először összehajtja a ruháját, megveti az ágyát és azután a legnagyobb lelki buzgalommal végigsétál a létrán. Ezalatt már régen a vízben voltunk. Az ajtóban megjelenik Auspitz. A fiúk egyszerre mint egy gép kiabálják… „Páter”. Auspitz megdühödik, beugrik a vízbe és az utolsó fiú után rugaszkodik. 
– Megállj, Bruki!
– Irtó kínzás lesz, ha nem állsz meg.
Auspitz  Nagy Bruki után úszik és a víz alá merül.
Páter kiabál: már a kezem között vagy.
Erre Nagy Bruki azt a cselt használta, amelyre Páter nem számított, mert hazafelé úszott, be a Balaton közepe felé.
Auspitz a part felé úszik, Nagy Bruki ellenkezőleg, befelé úszik. (…) A cselt Auspitz észrevette, elfogta és a partra hurcolta. Kínzás következett.  Nagy Brukit lábával szorítóba tette. „Mi vagyok?” kérdezte. „Páter!” ordít dühösen Nagy Bruki. A kínzástól Nagytiszteletű asszony mentette meg, mert ebédre hívta a fiúkat. A fiúk egyszeribe mind az ajtónak iramodtak. Nagy Bruki az ajtóban megvárta Auspitzot. Mikor odaért, jól oldalba vágta és avval helyre ment. Az ebéd alatt még veszekedtek. De amikor Nagytiszteletű asszony az asztalhoz ült, azonnal csend lett. 
Fekvés alatt a purgatórium terméből üvöltés hallatszott. Egyszerre, minthogyha minden fiú rugót nyelt volna, úgy ugrottak fel az ágyból és irány a „purgatórium”. A purgatóriumban rémítő dolgok tárultak a fiúk szemébe. Gyügyüszke, a nagyképű, fekszik egy matracon s rajta a két Makai. „Megjött a fölmentő sereg”, kiabálja kis Piszeg. Egyszerre mintha földúlt hangyaboly lett volna a purgatórium, nagy verekedés kezdődött. Megjött Páter is. Persze mindjárt csendet intett. „Legyetek csendben fiúk, nem tudnak mások aludni!” – kiabálja Páter. (…) Fóti csendre intette a fiúkat. De a fiúk rá sem hederítettek. Mikor a Nagytiszteletű asszony kedvéért a verekedést felfüggesztették, Makai Ádám a purgatórium vezére jobbnak látta nem kikezdeni a „Magaslakiak”-kal és ezért a veszekedést abbahagyta. (Buchsteiner Edi: Nyaral a „Fecske”)

A Fecskefészek a kiskamasz fiúk szállása volt a gyermekotthonban, a Farkastanya a nagyobbaké. A címbeli Fecske bizonyára a Fecskefészek lakóinak gyűjtőneve. A gyerekbeszámolóban szereplő Páter, illetve Auspitz pedig Andrási Andor gúny- és beceneve volt. Fontos azt is megjegyezni, hogy a gyerekek újságját meghatározó irodalomtanáruk, Rákosi Zoltán inspirálta, és nagy feltűnést keltett a korabeli irodalmi életben is. Többek között Weörös Sándor és Pilinszky János is kapcsolatba került emiatt a gyerekekkel, utóbbi Wiener Pálnak Párizsban jó barátja is lett.

Idézetek és a képek forrása: Sztehlo-gyerekek voltunk (Andrási Andor-Laborczi Dóra szerk., Luther kiadó, 2018.)
A mi újságunkból vett idézet forrása: Merényi Zsuzsa, Sztehlo Gábor, a gyermeknevelő c. könyve. (Athya Bt. Budapest, 2009.)

(Kiemelt kép forrása: Fortepan/Kotnyek Antal)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!