„Mindjárt jövök, csak kikötöm a sárkányom a bejáratnál.” A képzeletbeli társak egyáltalán nem jeleznek rosszat egy bizonyos életkorban, sőt: a gyerek ilyenkor a képzeletével játszik, átélheti a társas kapcsolatok és az alkotás örömét is.

Nemrég valamelyik kávézó teraszán üldögéltem, amikor váratlanul rám köszönt egy rég nem látott barátnőm. Két kislányával együtt csatlakoztak is hozzám: „sárkányokkal jöttünk”, mondta mosolyogva, miközben a nagyobbik, a hétéves B. kikötötte a sárkányát a terasz korlátjához, majd gondos gazdiként megkérte, hogy itt várakozzon. Akkor jutott eszembe, hogy a magyar gyerekek képzeletbeli barátaiból milyen keveset „látunk”, hiszen leginkább amerikai filmekben találkozhatunk velük. Nekem legalábbis elsőre Ping-pong jutna eszembe az Agymanókból vagy a Anouk a Csokoládé című filmből. Vajon a magyar gyerekeknek nincsenek képzeletbeli barátaik vagy csak jobban tartunk tőle, hogy kiközösítettek, gúny tárgyai lesznek azok, akik láthatatlan társakkal beszélgetnek? Milyen szerepük van a gyerekek mentális fejlődése szempontjából, és mikor kell attól tartani, hogy a képzeletbeli barát jelenléte túlmutat a játék örömén?

Hogy ne én legyek a rossz fiú

Csengeri Zsuzsa óvodapedagógus éppen azért írta a képzeletbeli társak gyerekek játékában betöltött szerepéről a szakdolgozatát, mert neki volt ilyen barátja, de gyerekkorában nem találkozott olyan gyerekkel, akinek lett volna képzeletbeli társa. „Az én barátomat Öcsinek hívták. Már csak halvány emlékeim vannak róla. Amikor belépett az életembe, hárman voltunk testvérek, és édesanyám az öcsémet várta. Sokat mesélt nekem arról, hogy lesz majd egy öcsém, de még a hasában van. Öcsinek teríteni kellett az asztalnál, a kocsiban helyet kellett neki szorítani. Egy időre helyet kapott nemcsak az én, hanem családom életében is. Öcsi nem sokkal később, miután az öcsém megszületett, eltűnt” – mondja Zsuzsa, aki kutatása során több mai kisgyerekkel és gondozóikkal is beszélt, akiket óvodás koruk egy szakaszában képzeletbeli barátok vettek körül.
Az egyik kislány nagyon szeretett volna egy kiskutyát, de mivel tömbházi lakásban laktak, nem lehetett neki. A vágy azonban erősebb volt, és a kislány gazdivá válhatott képzeletbeli kutyája, Plútó segítségével. Plútó eltűnt, miután a kislány örökbe fogadhatott egy kiskutyát az egyik közeli menhelyről, és hetente látogathatta, sétáltathatta, gondozhatta őt.

Egy másik, kifejezetten élénk, kapcsolatokat nehezen teremtő kisfiú képzeletbeli barátaira fogta, ha valami olyan dolgot csinált, amit nem kellett volna.

Boldizsár, a felbujtó képzelt társ eltűnt, miután a kisfiú megérett arra, hogy kapcsolatot teremtsen a kortársaival, és elkezdett velük játszani.
Egy harmadik kislány „kétszáz” képzeletbeli barátnőt alkotott magának életének egy olyan szakaszában, amikor mindenkit barátok vettek körül közvetlen környezetében – a szüleit és a nővérét is – de neki nem sikerült mély kapcsolatokat teremteni az óvodában. A kétszáz barátnő a kislánybarátságok dinamikáját mutatta: piknikeztek, játszottak, összevesztek, kibékültek vele és egymással. És mind eltűntek, miután a kislánynak sikerült valódi, mély barátságot kialakítani az egyik szomszédjában élő „igazi” kislánnyal.

A játékok játéka vagy a hiány betöltésének vágya

Ezekből a történetekből is jól látszik, hogy milyen fontos funkciójuk van a képzeletbeli barátoknak a 3-7 éves gyermekek életében: valamilyen hiányt töltenek be, vagy változáson segítik át a kicsiket, és maguktól eltűnnek, miután a hiány betöltésre kerül, vagy az egyensúlyi helyzet helyreáll.

Ám, mivel ez egy mese- és játékigényes korosztály, az is előfordulhat, hogy pusztán a játék öröméért teremtenek képzeletbeli barátokat a gyerekek, hiszen óvodás korukra a szimbolikus játék szakaszába érnek, amelyben nagy szerepe van a fantáziának – tudom meg a szakembertől. „A gyerekek a játék során tudják, hogy játszanak, ezt nevezik játéktudatnak. Játék során a gyerekek derűsek, jókedvűek, nem feszengenek, mentesek a gondoktól és a játék élményének öröme jellemzi őket. Ez az átélés, és az önmagáért való tevékenység jelenti a gyerek számára a játék örömét, aminek egyik forrása az, hogy a gyerek megtapasztalhatja egyfelől azt, hogy milyen másnak lenni, például a szerepjátékok során, másrészt az én csináltam, én idézem elő örömét, harmadrészt az átélt élmények feszültségét is csökkenti” – állítja Csengeri Zsuzsa.
A játék funkcióinak sorába tehát szinte magától értetődően illeszkedhetnek a képzeletbeli barátok is egy bizonyos életszakaszban. Nem véletlenül írja Piaget francia pszichológus, hogy

„a szimbolikus játék valószínűleg a gyermeki játék tetőpontja”.

A kisgyerek folyamatosan alkalmazkodni kényszerül az őt körülvevő világhoz, amit azonban, minél fiatalabb, annál kevésbé ért meg. Ezért értelmi egyensúlyának eléréséhez elengedhetetlen, hogy legyen egy olyan terület, ahol nem neki kell alkalmazkodnia, hanem éppen ellenkezőleg: beépítheti a külső világot a sajátjába, kényszer és szankciók nélkül.

A képzeletbeli barátok eltűnése

A játék tehát azt is lehetővé teszi a gyereknek, hogy fiktív személyeket válasszon magának társakul, de ezek a társak többnyire az én jóindulatú hallgatóiként és tükreként léteznek – írja Piaget.

Keretes: Hogyan kezeljük a gyerek képzeletbeli barátait?

1. Fogadjuk el! Ne ijedjünk meg, ha megjelenik egy láthatatlan barát gyermekünk mellett, próbáljuk megismerni és elfogadni őt, amikor jelen van.

2. Ne tiltsuk meg: engedjük, hogy a gyerek „magával vigye” az óvodába is a képzeletbeli társát. Beszéljünk róla az óvónővel, rokonokkal és nagyobb testvérekkel is, hogyha ez a helyzet állt elő. Keressünk szövetségeseket, hogy ne váljon gúny vagy megszégyenítés alanyává a gyerek felnőttek vagy nagyobb gyerekek részéről emiatt.

3. Ne hívjuk elő: ahogyan a tiltás, úgy a felemlegetés sem jó módszer. Ha a gyerek éppen nem említette a barátja nevét, ne ültesd az asztalhoz és ne hívd el a játszótérre. Legfőképpen: ne akard manipulálni rajta keresztül a gyereket olyan mondatokkal, hogy „ő már felhúzta a cipőjét” vagy, hogy „nézd, ő milyen rendesen eszik”. Ne keverjük a képzeletbeli barátot a szülő-gyermek vagy az óvónő-gyermek kapcsolatba.

4. Mikor forduljunk szakemberhez? Ha a kisiskolás vagy még nagyobb gyermekünk kevésbé érdeklődik a kortársai iránt, és inkább a nem létező társ felé húz, komolyabb probléma is állhat a háttérben, amelynek megoldásához szakember kell. Viszont attól ne rémüljünk meg, ha a gyermek egy már nem élő személyt választ képzeletbeli barátjául. Akár egy gyászfolyamat része is lehet, hogy a kicsi hasonlóképpen engedi el az elvesztett személyt, de másféle funkciót is betölthet egy múltból előhívott, már nem élő ismerős képzeletbeli megfelelője.

A pszichológus szerint ennek a képzelt játéknak a tartalma nem más, mint a gyerek saját élete, és a képzelt alakok csupán kísérik őt, miközben saját magát vetíti ki rájuk: a gyerek – vagy a gyerek vágyainak – tükrévé válnak. Ennek a játéknak a megfelelője felnőtteknél a belső gondolkodás és az ábrándozás.
„Ezek a képzeletbeli, komplex szimbolikus játékok, amint elérik tetőpontjukat, a negyedik, és a hetedik életév között, hanyatlásnak indulnak. A szimbólum, egyre jobban közeledve a valósághoz, veszít játékos torzító jellegéből, és a valósághoz vagy az egyszerű képzethez kezd el hasonlítani” – mondja Csengeri Zsuzsa. A képzeletbeli barátoknak a játék öröme és a játszó gyermek kísérése mellett van egy harmadik, nem elhanyagolható funkciója is: ez pedig a közlés igénye és a vágy a társra. Mivel „az együttesen átélt élményeknek nagyobb a hőfoka, érzelmileg árnyaltabbak és gazdagabbak, mint a magányosan átélt helyzetek” –mondja Mérei Ferencre hivatkozva. Mérei szerint a kisiskolás korú gyermek, de már a nagycsoportos óvodás is képes arra, hogy tartós, bensőséges barátságokat alakítson ki, mert ekkorra érik be ez a társas funkció. Mérei szerint ugyanakkor ennek gyakorlása a képzelt, fiktív barátságokban is megnyilvánulhat. Ezek a játékok a még be nem érett társas funkciók gyakorlásának a játékai is lehetnek. Ki tud tehát bensőséges barátság alakulni a képzeletbeli barátokkal is, akik természetszerűleg tűnnek el, ha a funkciót más tölti be.
A képzeletbeli barátokkal tehát sokszor magáért a játékért, a játék öröméért játszanak a gyerekek. Hiszen már a képzelt társakról szőtt történetek, és azok elmesélése is örömmel tölti el őket. Ilyenkor a gyerek a képzeletével játszik, átélheti a társas kapcsolatok és az alkotás örömét is. De a képzelt társaknak általában ennél nagyobb „feladatuk” is van: megküzdési stratégiát kínálnak és olyan vágyat teljesíthetnek, ami másképp nem teljesülhet. Gondoskodó gazdik, barátnők és „jó gyerekek” lehetnek általuk.

(Kiemelt kép: Getty Images)