A korszerű gyermeknevelési irányelvek és fejlődéslélektani kutatások az apai gondoskodás és az apai jelenlét fontosságát is egyre inkább hangsúlyozzák a gyermek érzelmi és mentális fejlődése – és általában az egészséges apai minta kialakulása – szempontjából. Kisgyerekes nők egyik meghatározó alapélménye mégis, hogy egyedül maradnak a gyerek(ek) gondozásával járó döntésekkel, felelősséggel, vészforgatókönyvekkel, tervezéssel és kivitelezéssel. A kezdetben nyilvánvaló, fizikai adottságokból is következő, egyenlőtlen leosztás (főként, ha szoptatott gyermekekről van szó) azonban a legtöbb családban rögzül és hosszútávon is a nő feladatává válik. Mindez kiégéshez és a spontaneitás elvesztéséhez vezet egyik részről, másik részről pedig a családtól való érzelmi és legvégső esetben tényleges leváláshoz. Azt, hogy ennek az otthoni döntésekre vonatkozó egyenlőtlenségnek így is kell maradnia – akár akkor is, amikor már az anya is dolgozik – megerősítik a rögzült nemi szerepek, társadalmi elvárások és a hazai szociális ellátórendszer is. Milyen következménye lehet egy ilyen dinamikának az egyénekre és párkapcsolatokra nézve és mi történik, ha az életünkből teljesen kihal a spontaneitás? Szakértőinkkel ennek jártunk utána.

Folyamatosan futó forgatókönyvek és akciótervek

A szakirodalom érzelmi munkaként jegyzi azt a tevékenységet, amelyet szűkebb környezetünk nem anyagi jól-létéért teszünk és, amelynek oroszlánrészét a legtöbb háztartásban nők végzik. Van azonban egy másik aspektusa is ennek a sokszor magától értetődőnek tűnő tevékenységnek: a folyamatos döntéskényszer. Mit vegyen fel, hová menjen, mivel köszöntse fel a barátját, nagymamáját, mit vacsorázzon a gyerek és ahhoz mit vásároljon a család? Kisgyerekeseknél pedig mindez kiegészül azzal a tényezővel, hogy a kisded érzékeny napirendjének tudatában kell minden lépést megtervezni: mikor lehet elindulni, mikor kell enni, mit vigyünk az útra, túl melegen öltözött-e vagy meg fog így fázni? Ki fog beszólni azért, ha van rajta zokni és ki azért, ha nincs? Az alapjárat mellett pedig mindig ott zakatolnak a vészforgatókönyvek is: lesz-e légkondi a vonaton vagy megsülünk? Mit csinálunk órákon keresztül, ha leszakad egy vezeték? A lehetséges forgatókönyvek száma pedig a gyerekek számával exponenciálisan növekszik: vajon elkolbászol-e az egyik, amíg a másikat elkapjuk, hogy ne biciklizzen bele fejjel a tóba? Ha csak egy keksz/csoki/puding maradt, elfogadják-e elfelezve vagy az az egyszerűbb, ha inkább mi esszük meg?

Környezetünk hajlamos úgy tekinteni ezekre a döntésekre, mintha maguktól értetődőek lennének, a rutinos szülő azonban valójában folyamatosan több lehetséges kimenetelű forgatókönyvet pörget az agyában, amelyek közül minden pillanatban a valószínűségi számítások szerint lehető legkedvezőbbet kell kiválasztania.

És akkor még a kockázati tényezőkről és a változókról nem is beszéltünk: például, amikor bevállalunk egy összejövetelt, hiszen „eddig mindig elaludt a babakocsiban”. Aztán természetesen, ez az egyetlen, rég várt alkalom képezi ez alól majd a szabályt erősítő kivételt. Tehát a siker koránt sem magától értetődő, maximális energiabefektetés mellett sem. (A siker pedig itt azt jelenti, hogy a gyerek napirendjének alárendelt – többnyire – anyai beosztásban sikerül-e vagy sem egy-egy órát lopni magunkra.)

A kiegyensúlyozatlanság senkinek nem jó

A szülővé válás fizikailag természetesen nem jelent olyan radikális változást egy férfi számára, mint egy nő számára, ám ez csak részben indokolja azt az egyensúly-eltolódást, ami a családi élet szervezéséhez kapcsolódó döntések terén tetten érhető. Ezt azonban nem csak az anyák sínylik meg – párkapcsolati és a családi élet szempontjából is egyensúlyvesztést jelent az így kialakult helyzet, mivel a férfiak eltávolodnak a családi dinamikáktól, apai kompetenciájuk csorbul és sokszor az lehet az alapélményük, hogy „úgyse tudom jól csinálni”. Eközben a nők frusztráltak lesznek és kiégnek a folyamatos döntéskényszertől.

Nehezen kiegyensúlyozható helyzet rögzül így, ami valójában egyik félnek sem jó.

Arra, hogy ennek a jelenségnek mi állhat a hátterében, meglehetősen sokféle magyarázat adható.

„Meghatározó nyomást jelent a nők számára például, hogy „az egészséges személyiségfejlődés kulcsa a kielégítő anya-gyerek kapcsolat, illetve, hogy a társadalom a gyerek felnövekedése szempontjából jóval nagyobb felelősséget tulajdonít az anyának, emiatt a hagyományos nemi szerepek újratermelődnek, márpedig egy hagyományos, patriarchális társadalomban a szülői gondoskodás a nők feladata” – állítja Máriási Dóra pszichológus. A háztartásbeli anya és feleség gazdasági szerepe csekély, feladata elsősorban az utódgondozásra irányul, amit a tágabb közösségtől izoláltan végez, mivel teljes felelősséget vállal a gyerek személyiségének és életének alakulásában.

Miközben a nők iskolázottsága és karrier iránti igénye itthon is nyilvánvaló, az apák bevonódása a családi életbe és az azzal járó sorozatos döntések meghozatalába korlátozott, ám ez nem csak az egyénen múlik – mondja a szakember.

A fennálló egyenlőtlen helyzetet ugyanis, ami a döntések és az érzelmi munka terén is megnyilvánul, számos tényező megerősíti. „Egyrészt a nők szocializációjának egyik alapeleme, hogy ne fejezzék ki az igényeiket, a tapasztalatuk pedig az, hogy amennyiben kifejezik, az nem igazán érdekli a közvetlen környezetüket. Ezért aztán az igények, kérések kommunikálása sem megy egyszerűen. Másrészt bármilyen családi dinamikát megterhelő és konfliktusos megváltoztatni. Harmadrészt a nőket diszkriminálják a munkaerőpiacon és mivel olyan társadalmi közegben élünk, ami meglehetősen munkássá és magányossá teszi a gyermeknevelést, a férfiak is ellenérdekeltek abban, hogy az otthoni döntésekbe jobban bevonódjanak. Ugyanakkor nehezen is tudják bepótolni azt a hátrányt, ami a gyerek(ek)kel otthon maradó nőnek sok szempontból előnye a gyereknevelés és a szülői kompetencia tekintetében. Mikor is pótolná ezt be az apa? Az egy hetes családi nyaralás alkalmával?” – veti fel Réz Anna filozófus, az Üvegplafon blog alapítója, aki szerint felsorolt tényezők mellett az is szempont, hogy a hazai – egyébként rendkívül bőkezű – gyermekgondozási ellátás is rögzítit ezt a rendszert: „A CSED-et azért kapja az anya, hogy ezeket a feladatokat ellássa. Ha engem ezért fizetnek, a partneremet pedig azért, hogy a saját munkáját végezze, akkor az eleve megszabja ennek a családi dinamikának a kereteit és eleve egyenlőtlen helyzetet teremt, ami sokszor rögzül, még akkor is, ha az látszik, hogy nagyobb gyerekes családoknál van ebben a tekintetben elmozdulás: az apák sokszor új esélyként élik meg ezt az időszakot és több időt is töltenek a nagyobb, óvodás vagy iskoláskorú gyerekekkel” – mondja Réz Anna. 

Senki nem élhet spontaneitás nélkül

Máriási Dóra szerint az első gyermek születése jelenthet normatív krízist a család, a pár életében, hiszen a párkapcsolat helyett ilyenkor a gyerek kerül a középpontba. Ki kell alakítani egy újfajta, szülői identitást, ami újfajta kapcsolódást kíván a családi élet szereplői részéről.

„A férfiak ilyenkor sokszor mellőzöttséget élnek át, a nőknek pedig megváltozik a testük. Sokszor azzal is nehéz mit kezdeni, hogy volt egy elképzelésem arról, hogy milyen az az ember, akivel összekötöttem az életemet, és akiről hirtelen kiderül, hogy szülőként teljesen másmilyen. Mit tudnak ezzel a felek kezdeni? Ha az anya van egész nap a gyerekekkel, az az ő magánya és izoláltsága szempontjából hátrány, de mégis előnyre tesz szert a gyerek szempontjából sok mindenben: jobban érti és érzi a jelzéseit. Ez megterhelő és jutalmazó is tud lenni egyszerre. Ha az apa esténként az így kialakult rendszerbe esik haza, kvázi kívülállóként és még azt is megkapja, hogy én értek ehhez, te pedig béna vagy, az tovább fokozhatja a távolságot és a feszültséget, hiszen a nő igényli, hogy a férfi bevonódjon, a férfi pedig azt éli meg, hogy semmit nem csinál jól” – mondja Máriási Dóra, aki szerint az így kialakult távolság az oka, hogy a férfiak sokszor nem is tudják elképzelni, hogy milyen „beljebb lenni” és felerősödhet az az érzésük, hogy nem tudnak mit kezdeni a gyerekükkel. A kulcskérdés természetesen ilyenkor is az, hogy a felek meg tudják-e fogalmazni az érzéseiket, nehézségeiket az így kialakult helyzetben és, hogy az értő fülekre talál-e a másik oldalon.
Réz Anna szerint pedig egyik féltől sem lenne szabad elvárni, hogy a spontaneitás teljesen kivesszen az életéből. Márpedig az a tapasztalat, hogy ez a gyermekvállalással szinte teljesen eltűnik: „az igazán jó dolgok nagyon sokszor csak úgy megtörténnek és ha folyamatosan az otthoni lemezt és teendőket pörgeted a fejedben, akkor nem tudsz sodródni azzal a helyzettel, amibe belekerülsz és amiben jó neked. Frusztráló, ha közben folyton azon kattogsz, hogy haza kellene menned, minden rendben van-e otthon? Ha benne vagy valamiben, amiben jól vagy, de már nem itt kellene lenned. Ez egy terhes lelki állapot. A kérdés inkább az, hogy ki az, aki megengedheti magának, hogy ebbe ne kerüljön bele?”
Máriási Dóra pedig abban lát elmozdulást, hogy „a gondoskodás, mint apai funkció, az érzelmi ráhangolódás, az érzelemkezelés és a tudatos apaság – igaz, csak az elmúlt tíz évben – kezd beszivárogni gondolkodásunkba, családi életünkbe. Az, hogy egy férfi is reflektál az apaságára, apai identitására, saját apai mintája hiányosságaira, friss, újkeletű dolog.” Ám amint az apák otthonosabban kezdik érezni magukat gondoskodó szerepben, talán az anyai döntéskényszer is csökkenni fog és nagyobb tér nyílik a világmegváltó spontaneitásnak. 

(Kiemelt kép: Getty Images)