Gyerekkorunkban teljesen természetes volt, hogy farsangkor indiánnak öltöztünk, esetleg cigánylánynak, szerettük a négercsókot és fel sem merült, hogy a kulturális kisajátítás bűnébe esünk. De mi is ez a jelenség, amelyről mostanság olyan sokat beszélnek?

A kulturális kisajátítás végtelenül összetett fogalom, melyben különböző témák és perspektívák keverednek egymással. Elméleti szinten már a kilencvenes évek óta foglalkoznak ezzel a témával, onnan ered a domináns kultúra kifejezés, amely kisajátít, de nem szembesül a történelmi háttérrel. Alapvetően azt nevezzük kulturális kisajátításnak, ha a többség, azaz a domináns kultúra magáévá teszi a kisebbség kultúrájának valamilyen elemét, és abból hasznot húz. Ez a többség úgy tud hasznot húzni az adott kulturális toposzból, hogy közben nem ütközik a kirekesztés akadályába, mellyel a kisebbségnek folyamatosan meg kell küzdenie. Ilyen például a hiphop zene, mely kisebbségi kultúrán belül jött létre, és a többségi kultúrához való viszonyát fogalmazza meg olyan módon, hogy az sokszor terhelő magára a kisebbségre nézve. A többségi kultúra pedig egészen egyszerűen ebből a komplex jelenségből kiemel olyan kulturális javakat, amelyeket érdekesnek, szimpatikusnak, vagy éppen eladhatónak tart, és ezeket kisajátítja, a mögöttes tartalmakat pedig figyelmen kívül hagyja. 

Így lettünk tele fehér, középosztálybeli előadókkal, akik még a külvárost sem látták soha, ellenben a börtönéletről és a stukkerekről rappelnek: ők úgymond kulturális kisajátítók; élvezik a fekete kultúra előnyeit, de nem kell a hátrányokkal szembesülniük.

A slágerlisták élére persze ők lényegesen könnyebben feljutnak, mint azok, akik tényleg a börtönben tanultak zenét csinálni.

Ugyanez történik, amikor afroamerikaiaknak a munkahelyükön nem engedik, hogy rasztát vagy természetesen göndör hajat viseljenek, miközben egyes celebek azzal növelik az utcai hitelességüket, hogy ezeket a frizurákat csináltatják meg méregdrágán a fodrászukkal. Tehát nem mindegy, hogy ki viseli a befonott hajat, mert aki kisajátít, az egy adott kultúrának csupán néhány tetszetős elemét veszi le az asztalról, a kisebbségi léttel járó nehézségeket pedig otthagyja, mintha mellékes kellemetlenség lenne. Ezt úgy fogalmazta meg 2003-as Everything, but the burden (szabad fordításban nagyjából: Minden, kivéve a teher – a szerk.) című művében az amerikai író Greg Tate, hogy „az, amit a fehér emberek kérdezés nélkül elvettek, minden volt, leszámítva a terhet, amit azzal jár, ha az ember fekete”. Ez a jelenség vezetett az úgynevezett privilégiumdiskurzushoz, mely egyben a kapitalizmusnak is egyfajta kritikája, mert itt nem csak hajakról és ruhákról van szó, hiszen ezeknek a kulturális és politikai témáknak gazdasági jelentősége is van. Sőt, igazából az a legfontosabb eleme, mert a hátrányos helyzetből gazdasági szinten lehet elmozdulni, nem elméletin. A kultúra lopott elemeit ugyanis a privilegizált réteg nem csak kisajátítja, de piacra dobja, eladja és úgymond fogyasztja is, innentől ez politikai és jogi kérdéssé is válik, és diskurzus ezen a színtéren is zajlik – ez nem etnikai kérdés. Ha azonban etnikai kérdést csinálnak belőle, ami főként az antirasszista aktivistákra jellemző, akkor a rasszizmus gondolatmenetének mentén halad és nem tud kikerülni abból a paradigmából, azaz egyfajta fordított rasszizmus jön létre, ahol a kisebbség ítélkezik a többség cselekedetei felett, etnikai alapon.

Egyszerűbb magunkévá tenni egy egzotikus világot, mint újat kitalálni

Az antirasszista aktivisták úgy határozzák meg a kultúrát, hogy az etnikai sztereotípiákat veszik alapul, és sztereotípiák mentén tiltanák is meg a kulturális javak kisajátítását. Ezek a sztereotípiák viszont csupán esztétikai síkon mozognak, holott egy közösség történelmét, létmódját nem lehet csupán esztétikai kategóriákkal leírni, pláne, hogy ezek között mindig is voltak átfedések, átvevések és nehezen megállapítható a kulturális javakról, hogy egészen pontosan honnan származnak.
Az antirasszista diskurzusban az esztétizálás a másik komoly kritikai pont, ha éppen a többség követi el: ez történt például, amikor Karl May regényeinek és az indiánfilmek hatására farsangkor indiánnak öltöztünk. Az indián- illetve szerecsenkosztümöt lehet folklórnak tekinteni, ugyanakkor ez hárítási stratégia, ami infantilizál és historizál, miközben a kontextust ignorálja. Ezért aztán a Glastonbury fesztiválon már 2015-ben betiltották az indián fejdíszek árusítását, ugyanakkor mifelénk továbbra is gyakran öltöznek a gyerekek indiánnak farsangkor vagy játszanak – akár felnőttek is – indiános szerepjátékokat. Ebben azonban nincsen kizsákmányolás, legalábbis szándékosan biztosan nem, hiszen Magyarország sosem gyarmatosította Amerikát, nem tartozik az amerikai őslakosoknak bocsánatkéréssel. Ezért is valószínű, hogy itthon eddig nem nagyon volt téma a kulturális kisajátítás. Magyarországon eleve csak a roma kisebbség esik gyakran negatív megítélés alá, és bár a roma zenét egyértelműen kizsákmányolják nem roma zenészek is, ennek a jelenségnek nincs túl nagy visszhangja. Akárcsak az indián játékokban, itt is az egzotikum iránti vonzalom mutatkozik meg, mint ahogyan Karl May regényeiben, aki szintén nem egy néprajzkutató ismeretanyagával, hanem nagyrészt a fantáziájával dolgozott. Ennek az lehet az oka, hogy egyszerűbb egy egzotikus világot magunkévá tenni, mint kitalálni egy teljesen újat, sőt, az valójában lehetetlen. 

Hiszen ilyen értelemben mondhatnánk, hogy a teljes keresztény kutúra kizsákmányolta a zsidó kultúrát, illetve azt, hogy a rómaiak kulturálisan kisajátították a görögök kultúráját, hiszen gyakorlatilag minden átvettek belőle, ami tetszett nekik, és egyszerűen latin nevet adtak neki.

Arról nem is beszélve, hogy a bokorból még kiugorhatnak állatvédők, akik felvethetik, hogy aki tigrisnek öltözik farsangkor, az kizsákmányolja az állatok szépségét és csíkosságát, de figyelmen kívül hagyja, hogy a természetben voltaképpen milyen nehéz életük van, amikor élelmet kell szerezniük, miközben mi leemeljük a boltban állattársainak tetemét a polcokról és megesszük. Szóval nem azzal van baj, hogy ezeket a témákat megvitatják, de nem mindegy, hogy milyen síkon mozgunk.

Bolhából elefántot?

Az extremitások az Egyesült Államokban addig terjednek, hogy nemrég a Washington Post cikkének hatására egy nem közszereplő nőt kirúgtak az állásából, amiért fekete nőnek öltözött egy farsangi buliban. Igaz, hogy eleve ironikus szándékkal tette ezt, és még akkor, amikor az említett farsangi mulatság volt, azaz 2018-ban, bocsánatot is kért, a megtorlásnak most jött el az ideje. Az apropót a George Flyod meggyilkolása kapcsán kitört zavargások, és a rasszizmusellenes extremista csoportok nyomása szolgáltatta. Ugyanis maga a Washington Post vetette fel az ügyet két év után ismét, melynek annyi köze volt a „bűnös nőhöz”, hogy az említett farsangi bulit az újság képregényrajzolója szervezte, illetve, hogy a buliban ott volt két fekete nő, akik Sue Schafert, a blackface-t viselő nőt a buliban kiszúrták, és akikkel a Washington Post aztán interjút is készített. A két fiatal nő már akkor nekiment Schafernek, és arra hivatkoztak, hogy nem érezték magukat biztonságban abban a közegben, ahol egy fehér nő feketének maszkírozhatja magát. A buliban odamentek hozzá, kioktatták és megalázták, mondván, hogy csúnya a sminkje és ráncos. Schafer akkor sírva távozott a rendezvényről, majd bocsánatot kért. Azonban az újság két évvel később ismét felkarolta az ügyet, és részletes beszámolót készített az újsághoz csak lazán kapcsolódó rendezvényről, melynek az lett az eredménye, hogy a szerkesztőség mindenképpen megszabadul a rasszizmusnak a legkisebb árnyékától is, mely rá vetülhetne, cserébe viszont menesztettek egy középkorú nőt az állásából, aki csupán azért sminkelte feketére magát, hogy tematizálja a problémát.

Ebben az esetben egyrészt az a szomorú, hogy ennyire könnyű embereket ellehetetleníteni, akik rosszul lépnek – legyen az szándékosan, vagy tudatlanságból –, másrészt az, hogy egy médiumon lehet akkora nyomás, hogy a bolhából elefántot csináljon, hacsak nem akar ő is extremista antirasszista csoportok célpontjává válni.

 

Valójában ezek a csoportok balliberálisként élnek a köztudatban, de az igazság az, hogy ezekben az ügyekben a szélsőbal csinál véleménydiktatúrát, miközben kisajátítja magának a liberalizmus titulusát. Külön zavaros, hogy ezek a csoportok a hagyományos balos eszmékre – mint például a kis jövedelmű emberek felkarolása – magasról tesznek, ugyanis a kis jövedelmű fehéreket nem kezelik alulprivilegizált csoportnak, hanem színtisztán etnikai és szexuális irányultság szerint tartják az egyes csoportokat segítendőnek. Ennek oka az úgynevezett „white guilt”, azaz fehér bűntudat, mely szintén vita tárgyát képezi. Az szélsőséges antirasszista mozgalmak ugyanis privilegizált mivoltuk folyamatos tudatosítását és egyben bűntudatot követelnek a fehérektől azért, mert fehérek. Tehát, ha valaki, aki történetesen nem tartozik kisebbséghez megcsíp egy jó állást, akkor illik tudatosítani magában, hogy ehhez minden bizonnyal hozzájárult az a tény is, hogy világos a bőrszíne. Lehetőség szerint arról sem kéne megfeledkezni, hogy biztosan lennének feketék is, akik az adott munkát sokkal jobban el tudják végezni. Mindez persze egyrészt igaz, másrészt viszont az is tény, hogy a kisebbségek hátrányos helyzete körforgásszerű: valóban jellemző, hogy a kisebbségek tagjai alacsonyabban kvalifikáltak, így aztán nem csupán a rasszizmus, hanem a képesítés hiányban sem kaphatnak meg egy munkát.

Na és a multikulturalizmus?

Az antirasszista aktivizmus – különösen, amikor privilegizált fekete aktivisták vagy fehérek gyakorolják, akiket a privilegizált helyzetük miatt terhel a fehérség-bűntudat – a felszínen mozog és a folklórral van elfoglalva, amikor azon hőbörög, hogy ne hordjanak nagy karika fülbevalót fehér nők, mert az az afrikai nők sajátja. A kör alapvető és minden óvodás számára ismerős formáját ugyanis nehéz lenne levédeni szellemi terméknek. Ettől függetlenül vannak arra próbálkozások, hogy az ilyen és a némileg specifikusabb kulturális javakat kollektív szellemi terméknek tekintsük; kérdés, hogy hogyan lehetne behatárolni ezeket. Az emberiség kultúrája alapvetően úgy formálódik, hogy az emberek átvesznek egymástól dolgokat, hiszen hatással vagyunk egymásra. Ennek az elismerése, támogatása és pozitív felhangokkal ellátott megnyilvánulása a multikulturalizmus, mely sokáig trendi hívószó volt bármire, amit fiataloknak akartak eladni. A multikulturalizmus támogatása viszont mára háttérbe szorult, mert azok a csoportok a leghangosabbak, akik ezt a fajta hatásmechanizmust etnikai alapon szeretnék tökéletesen egyirányúsítani, ami szintén zsákutca.
A kulturális kisajátításnak sem az elismerése, sem a tagadása nem megoldás a világ történéseinek magyarázatára: az nem kérdés, hogy a jelenség létezik, és valamilyen módon meg kell akadályozni, hogy a kisebbségeket kizsákmányolják, ugyanakkor az mindig is az egyén feladata marad, hogy eldöntse, milyen dolgokat tartana meg, illetve vetne el, és milyen kontextusban mit jelent az, amit éppen csinál. Azaz az USA-ban talán nem érdemes ilyesmivel kísérletezni, mert puskaporos hordóban nyúlkál vele az ember. Ezzel szemben Magyarországon egy kicsit más a helyzet a történelmi viszonyok és a kisajátítás megítélése miatt is: valószínűnek tartom, hogy egy ovis mórnak öltöztetéséből egyelőre nem lesz baj. Azonban nem biztos, hogy jó ötlet lefotózni mindezt: később visszacsaphat ez még itthon is.

(Kiemelt kép: Egy fesztiválozó natív amerikai fejpánttal a Leeds Fesztivál második napján, a Leeds-i Bramham Parkban, 2014. Fotó: Lewis Stickley / PA Images via Getty Images)