Amiről mindenkinek van véleménye: körbejártuk a füllyukasztás és a fülbevaló-viselés megosztó szokásait.

Családi legendáriumunk gyakran visszatérő története a csecsemőkori füllyukasztásom. Néhány hete voltam a világon, amikor anyukám és nagymamám visszavittek a kórházba, ahol akkoriban ezt a műveletet bérmentve végezték. Nagyim többször elmesélte, hogy már az első szúrásnál annyira ordítottam, hogy majdnem kiragadott az illetékes egészségügyis kezéből – el akart rohanni velem. De aztán visszafogta magát, és én megkaptam a szokásos arany, lencsealakú babafülbevalót. Jókat mosolygok a sztorin, nem gondolom, hogy traumatizált volna ez a korai életesemény. (Nincs se kórház-, se orvos-, se tűfóbiám.) Soha meg sem fordult a fejemben, hogy számonkérjem a szüleimen, miért hozták meg helyettem ezt a döntést.

Szeretem a fülbevalókat, máig rendszeresen hordom őket, tinikoromban két újabb lyukkal gazdagítottam a bal fülcimpámat, és egyet lövettem följebb is, a porcba. Első pár fülbevalómat, amelyet a keresztszülőktől kaptam, sokáig viseltem – még azután is, hogy egy eldurvult játszótéri csata során Sanyika fültövön dobott egy kővel, és a félgömb díszítőelem behorpadt az egyiken. A fülbevaló ma is állandóan velem van – megújult formában: beleolvasztattuk a jegygyűrűnkbe.
Épp ezért nagyon elkerekedett a szemem, amikor az ötéves kislányom előállt az óhajjal, hogy ő is szeretné kiszúratni a fülét, a férjem meg tiltakozott ellene. A férjem Budapesten született, itt is nőtt fel, én Székelyföldön, és ő úgy véli, egy ötéves kislány ne viseljen fülbevalót. Ráér az majd nagyobb korában, ha még mindig szeretné.

Kulturális eltérések

A fenti – minek is nevezzem? – nézetkülönbség (aminek megvitatását elnapoltuk a koronavírus utáni időszakra, ha lesz olyan valaha egyáltalán) nem ritka. Amikor rákerestem a témára, különböző kultúrkörök közötti heves vitákba botlottam. Ennek ez egyik – meglátásom szerint – szélsőséges megnyilvánulásai azok a petíciók, amiket Nagy-Britanniában indítottak. Például ez a 2015-ös petíció amiben azt kérték Edward Timpson gyermek- és családügyi minisztertől, törvényben tiltsák meg az újszülöttek és kisbabák fülének kilyukasztását, mivel az gyermekbántalmazásnak és csonkításnak minősül. A brit parlament mindmáig visszadobta az összes erre vonatkozó petíciót, különféle indokokkal.

Egészségügyi kockázatok:

Előfordul, hogy a füllyukasztás után komplikációk lépnek fel: allergiás reakció vagy gyulladással járó fertőzés. Nagyon fontos, hogy csak steril orvosi acélból vagy 14 vagy több karátos aranyból készült ékszert kapjon a gyerek az allergiás reakciók elkerülése végett (sajnos az arany ékszereknél is előfordul a nikkelszennyezettség, ezért csak megbízható helyről vásároljunk). A külön vásárolt fülbevalót behelyezés előtt minimum 24 de inkább 48 órán keresztül áztassuk alkoholos oldatban. Ne kísérletezzünk otthoni lyukasztással: bízzuk inkább szakemberre, aki steril belövőpisztolyt használ. Figyeljünk oda, hogy a belőtt fülbevaló hátlapja ne nyomódjon bele túlzottan a fülcimpába, elkerülve ezzel az iszkémiát (vérállátás csökkenése) és a gyulladást. Rendszeresen mozgassuk, tekergessük a fülbevalót, és minimum egy hónapig ne cseréljük le az eredetileg behelyezettet. Az első védőoltások megszerzése előtt semmiképp nem ajánlatos kifúratni a csecsemő fülét.

Nehezen is lenne tartható a törvény egy olyan országban, ahol annyira sokszínű a társadalom, ahol sokféle kulturális háttérrel rendelkező emberek élnek együtt: az indiaiaknál például hindu vallási ceremónia épül a kisbabák (fiúk és lányok) fülkiszúrása köré – hogy csak egy példát említsünk. A puritán protestáns gyökerekkel rendelkező angolszászoknak, akiknek ez a fajta cicoma hosszú hosszú évekig felesleges – és kerülendő – hiúságnak számított, érthető, ha még ma is értelmezhetetlen kegyetlenségnek számít ez a hagyomány. Ez a fajta kulturális különbség mutatkozott meg köztem és a férjem között is, pedig a mi szülőhelyeinket csak 650 kilométer választja el egymástól. A székelyeknél mai napig az a tradíció, hogy a kislányok aranyfülbevalót kapnak a keresztszülőktől. (A kisfiúk pedig jellemzően arany karkötőt vagy nyakláncot, amin névvel gravírozott táblácska is van.) Ha egy kislány nem visel fülbevalót, a közösség felé azt az üzenetet is hordozhatja, hogy róla nem gondoskodnak megfelelően. „Nagyon számontartják, hogy ki mivel tartozik” – összegezte a lényeget legrégebbi gyergyói barátnőm. Spanyolországban és Dél-Amerikában is hasonló a helyzet: ugyan változó, hogy kitől, de itt is születés utáni ajándék a fülbevaló, leggyakrabban a nagyszülőktől, vagy a keresztszülőktől.
 A csecsemőkori füllyukasztás ellenzői a felesleges fájdalomokozáson kívül azt az érvet is felsorakoztatják, hogy ezzel az akcióval a szülők már egészen pici kortól arra kondicionálják a kislányokat, hogy nekik szépnek kell lenniük, ékesíteni kell magukat. Rossz beidegződésként említik azt a gyakran elhangzó mondatot, hogy: „Azért kell kisbaba korban a fülbevaló, hogy látszódjon rajta, hogy kislány.”

Holott, ha belegondolunk, mit változat azon, hogyan bánunk vagy hogyan szólunk egy számunkra ismeretlen kisbabához az, hogy tudjuk róla, fiú-e vagy lány?

(És akkor a gendersemleges nevelés híveire ki sem térnénk, nyilvánvaló, ők mit gondolnak erről a szokásról.)

Több mint ékszer

Sok kultúrkörben ugyanakkor a fülbevaló jelentősége túlmutat a díszítő funkción, ráadásul a férfiak is viselik mind a mai napig. „A fülbevalók viseletének szokása, mely mindenütt és minden népnél feltalálható, sok tekintetben vallási hagyományon alapul, amennyiben többnyire amulettekül viselték őket, hogy a fültől bűvös szavakat távol tartsanak” – olvasható a Révai Nagy Lexikonában. És hogy mennyire a távoli múltba nyúlik vissza a fülcimpákban való dísz viselése: a legrégebbi európai múmia, az Alpokban talált rézkori Ötzi is fülbevalót viselt (sőt, neki még tetoválásai is voltak.) A Bibliában az Ószövetségben többször is megjelenik a fülbevaló, amelyet férfiak és nők egyaránt viselnek: „És monda nékik Áron: Szedjétek le az aranyfüggőket, a melyek feleségeitek, fiaitok és leányaitok fülein vannak, és hozzátok én hozzám. Leszedé azért mind az egész nép az aranyfüggőket füleiről, és elvivék Áronhoz.” (Mózes második könyve, 32, 2-3)

A megosztó karika

A fülbevalófajták közül különösen megosztó a karika: sokak szerint vagány és nagyon nőies, mások szerint közönséges. „Egykoron sokfelé az a hiedelem járta, hogy a fülben hordott fémkarika élesebbé teszi az ember látását, mivel a cimpából egy érzőszál, azaz ideg közvetlenül a szembe vezet, és továbbítja azt a mágneses erőt, amit a fém a levegőből magába szív. E hit jegyében hordtak a fülükben karikát a kalózok, akiknek az éleslátás a létérdekük volt. Másutt viszont azt terjesztették, hogy a karika alakú fülbevaló megvéd a szemmelveréstől és más boszorkányságoktól. Ezért hordtak a fülükben karikát a minden mágiában hívő régi cigányasszonyok. Századunk harmincas éveiben már e badar babonák egyikében sem hittek. Ellenkezőleg, azt hirdették, hogy úrinő nem hord karika-fülbevalót, mert az a magukat kellető utcalányok viselete, feltűnő, ízléstelen, még ha platinából van, akkor sem elegáns. És most tessék! Újra itt van a karika.” (IPM, 1991/11) A karika-fülbevalót a hatvanas évektől kezdődően fekete egyenjogúsági mozgalmak emelték be a mainstreambe: a fekete művészek bátran vállalták gyökereiket, a hagyományos viseleteket, a természetes afrofrizurát és a karikát a fülben. Aretha Franklin, Diana Ross – mind mind előszeretettel viselték, és menővé, népszerűvé tették.

A fülbevaló Ázsia vándorló népeinél eredetileg férfi ékesség és rangjelző volt. Honfoglaló elődeink viseletében is megtalálható. A magyar parasztság legtöbb néprajzi csoportjánál a fülbevaló betegségektől megóvó és gyógyító erejébe vetett hitet fedezhetjük fel – magyarázza Baloghné Horváth Terézia Népi ékszerek című könyvében. „Például Mezőkövesden a parasztok ékszerként nem is viselték a XIX-XX. század fordulóján. Aki gyógyítási célból használta, az is elfödte, hogy betegségét titkolja. Simon Istvánné, odavaló summáslány így számolt be erről: Ha matyó lánynak fülbevalója volt az mán csak szemfájós lehetett… Kis lencse fejjel volt akár arany akár ezüstben. A szembetegségben szenvedő parasztlány a fülbevalóját szinte bujtatta hogy ne nagyon lássák, ha lehetett, még a hajával is takarta, szóval dísznek senki nem hordta matyó lányban ez inkább szégyen volt…” Ugyanebben a műben olvashatók az alábbiak is: „A néphit elsősorban szembetegségekre javallja a fülbevalót, de több más bajra is, amelyeknek orvosilag közük van egymáshoz. A hiedelmeknek megvan az orvostörténeti háttere. (…) Ez megfelel a szúrással és a mesterséges sebekkel való orvoslási módoknak. A fül tövénél akupunktúrás hely van. Ugyanez a környék a fülnél alkalmas arra, hogy piócával beteg vért leszívassanak. A néphit azonban leginkább (…) a hivatalos gyógyászat XIX. századig alkalmazott setaceum (gennyhúzás) eljárásának elvét őrzi napjainkig. Ezek szerint a betegségeket a felesleges rossz nedvek okozzák, amelyeket el kell távolítani a szervezetből. Ennek egyik módja, hogy egy bőrredőt átszúrnak a beteg testén, és egy zsinórt húznak a két lyukon át. Így a mesterséges sebet addig tarthatják nyitva, amíg szükségesnek látszik ahhoz, hogy lecsapolja a gennyet. Ilyen orvostörténeti szempontokra Lily Weiser-Aall hívta föl a figyelmet a norvég férfi fülbevalókról írt könyvében. Kutatásaim szerint a magyar nép is abban látja a fülcimpa átlyukasztásának hatását, hogy a fülseb elgennyesedik, és valami belső összekötő járaton ott tisztul le a szem.” Más népeknél illetve más népi hiedelmek szerint a fülönfüggő anyagában – az aranyban – vagy az egyes díszítő kövekben rejlik a gyógyító és a rontást kivédő erő.

Most akkor kiszúrjuk vagy ne szúrjuk?

Pszichológus ismerőseim egyetértenek abban, hogy a csecsemőkori füllyukasztás – főleg a mai, szinte fájdalommentes módszerek mellett – nem okoz maradandó sérülést vagy traumát a gyereknek. Ezzel együtt azt tapasztaltam, fővárosi barátnőim többsége nem fúratta, nem fúratná ki babakorban a gyerek fülét, csak ha már nagyobb, és ő is akarja. Székelyföldön továbbra is más a helyzet, ahogy Magyarország különböző tájegységein is mást-mást gondolnak erről az emberek. 

A hagyományokat és a közösség rítusait nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezért – mint oly sok más területen – itt is érdemes az „élni és élni hagyni elvét” követni.

Egy valami biztos: fülbevalókérdésben szinte minden nőismerősömnek van véleménye és mindenkinek van ehhez kapcsolódó élménye is. A nőklapja.hu szerkesztőit kértem meg arra, hogy saját sztorijukkal is segítsenek rámutatni, milyen sok árnyalata van ma is a fülbevalókérdésnek. Íme!

Laborczi Dóri

Szüleim azon kevesek közé tartoztak, akik a nyolcvanas évek közepe-végén nem fúratták ki a kisbabájuk fülét, hanem nyitva hagyták a kérdést: majd ő eldönti. Ezért nem is beszéltek le, amikor először általános iskola negyedikben előálltam azzal, hogy szeretném, ha nekem is ki lenne lukasztva a fülem, mint a többi lánynak az osztályban. Többre nem nagyon emlékszem ebből az akcióból, csak arra, hogy kiválasztottam egy kis csillogó virágot, aminek belövése nem is fájt annyira, mint amennyire feltételeztem. Annál jobban fájt viszont utána. Néhány nappal később az úszás óra utáni törölközés és hajszárítás után anyukámnak kellett értem jönnie és mentünk a fül-orr-gégészetre. A luk ugyanis begyulladt, elég csúnyán. 
Második nekifutásra sem jártam nagyobb sikerrel. Kiheverve ezt a traumát, 16 évesen újra, immár belső indíttatásból szerettem volna újra nekifutni: bevásároltam két narancssárga karika-fülbevalót és néhány kevésbé ízléstelen példányt és nagyon ki szerettem volna próbálni. Bekötött kendős fejjel vagy raszta hajjal. De ugyanígy jártam. Begyulladt, borogatni kellett és egy hét múlva annyira összeszűkült a helye, hogy szó szerint vérrel és verejtékkel tudtam volna visszatenni a nagy műgonddal begyűjtött fülbevalókészlet darabjait. De csak néhány évre kerültek talonba. Nekifutottam ugyanis harmadjára is a fülbevalókérdésnek, elsőéves egyetemistaként. Az élmény és az emlék ugyanaz, mint az első két esetben: immár a szűkös budapesti koliszobában borogatom a fülemet.

A fülbevaló-gyűjteményem úgy nőtt a szívemhez, hogy soha nem tudtam hordani őket.

Végül mindet elajándékoztam. És raszta sem lettem sosem.
Lányom születésekor sem lyukasztottuk ki a fülét: majd ha nagy lesz, eldönti. Lehet, hogy elárulom neki, ha elég nagy lesz hozzá, hogy ne fűzzön hozzá nagy reményeket. 

Libor Anita

Évekig minden családi rendezvényen ez volt a röhögés tárgya. Hogy óvodás koromban szépen felöltöztetve elmentünk kilövetni a fülemet, bementünk a fülbelövő ipart űző lakótelepi fodrászatba, beültettek a székbe, ketten két oldalamra álltak egy-egy pisztollyal, én meg felpattantam, és szaladtam egészen hazáig, alig tudtak utolérni. Óriási, nem? Miközben ma is azt gondolom, hogy én csináltam jól, hát nem teljesen természetes, hogy tiltakoztam a testem megcsonkítása ellen? Az unásig ismételt történetből viszont annyira elegem lett, hogy 14 évesen én magam mentem el kifúratni a fülemet, hogy bebizonyítsam: nem vagyok röhögnivaló gyáva nyúl. Így aztán a fülemet kifúrták, talán még volt is egy pár fülbevalóm, amit hordtam, de minek? Utólag nem értem, kinek akartam bizonyítani és mit: azóta sem lett az életem része sem úgy általában az ékszer, sem a fülbevaló. A jegygyűrűm az egyetlen, amit hordok: bele van olvasztva névadómra kapott arany, csillag alakú fülbevalóm is, arra úgysincs szükségem.

Sándor Anna

Emlékszem, ahogy fekszem éjjel a nyaralóban az ágyon, az unokatestvéreim szuszognak a szobában, én meg csendben nyelem a könnyeimet, hogy fel ne ébresszem őket. Olyan hatéves lehettem, a gyász oka az volt, hogy valami most már örökre megváltozott a testemen. Hogy mi? Aznap fülbevalós lettem. És ez az elemi változás annak mélységes súlyával együtt rohanta meg a kis gyerektudatomat. Félreértés ne essék, én akartam fülbevalót. Minden kislánynak és minden királylánynak volt, és én olyan szépségesnek láttam, annyira vágytam rá! Anyu nem akarta. Neki sem volt, és úgy gondolta, majd ha felnőttként is szeretném, lehet. A könyörgésemnek végül a nagymamám engedett, és a nyaraláson, talán Kőszegen, kilövették a fülemet. Így utólag azt gondolom, ez nem volt túl etikus anyuval szemben, biztos vitatkoztak miatta, mindenesetre hozzám ez már nem jutott el. Az első megrázkódtatást aztán buzgó fülbevalóhordás követte, mára rengeteg van belőlük és imádom őket. Magasra nőttem, rajtam a kis pöttyfülbevalók eltűnnek, viszont lehet vadulni a nagy és hosszú darabokkal – amik többnyire meglepően könnyűek. És anyu? Ő végül megbékélt a fülbevalós lányával, és egészen megtetszettek neki a látványos választások.

Légrádi Júlia

Rögtön a születésem után kilyukasztották a fülem, akkoriban ez volt a szokás. Emiatt aztán semmire sem emlékszem az egészből, arra már annál inkább, hogy később én magam könyörögtem ki a jobb fülembe a második lyukat. Anyának is több volt, nekem pedig ez tetszett, hát kértem egy „plusz” lyukasztást valamikor általános iskolás koromban. Homályos emlékeim vannak csupán az eseményről: egy kedves kozmetikus, egy apró és hirtelen szúrás, elenyésző fájdalom, és egy csodálatos pici arany pillangó. Teljes volt a boldogság. Aztán amikor kamasz lettem, és kollégiumba kerültem, észrevettem, hogy van, akinek nincs kilőve a füle. Nagyon furcsállottam a dolgot, hiszen egészen addig természetes volt számomra, hogy ezen minden lány átesik gyerekkorában. 
A fülbevalók egyébként mindig jelen voltak az életemben, gimiben a feltűnőbb, és az aktuális korszakomat képviselő függők, aztán később a letisztultabb, egyszerűbb darabok. Ma már leginkább apró bedugós ezüst fülbevalókat hordok, egyszerűen azért, mert kényelmesek, mégis mutatósak, ha viszont valamilyen különleges alkalomról van szó, szívesen viselek feltűnőbb ékszereket a fülemben.  
Azt, hogy amint lehetett, átestem a lyukasztáson sosem bántam – főleg azért, mert valamiért úgy érzem, felnőttként fájdalmasabb lett volna a dolog –, viszont ha valaha lesz egy lányom, megvárom majd, hogy ő hozakodjon elő a témával, hogy ő döntse el, szeretné-e, és ha igen, mikor.

 

Sors Rita

Az első: négy-öt éves lehettem, amikor kitaláltam, hogy nekem kell a fülbevaló, mert a többi lánynak is van, és ettől leszek szebb és jobb „nő”. Persze amikor a fülbelövő pisztoly elég közel került hozzám, berezeltem, és óriási patáliát csaptam, hogy na, ezt én nem, senki nem jelezte, hogy ez ilyen rémisztő lesz (dehogynem, édesanyám óvva intett, csak már akkor is kellően dacos voltam). Visszagondolva érdekes érzések fognak el a történettel kapcsolatban. Félelmetes belegondolni, hogy már kislányként is az vezérelt, hogy megfeleljek a nemi sztereotípiáknak, noha soha senki egy szóval sem mondta, hogy egy lány attól (is) lány, ha fülbevalója van. És mégis. Éreztem, hogy ez kell nekem, mert lemaradok és kimaradok valamiből, aminek egyébként a részévé kell válnom, ha jót akarok magamnak.

Összeforr-e a lyuk?

Gyakori érv a szülők részéről, hogy ha a gyereknek nem tetszik, majd kiveszi a fülbevalót és hagyja a lyukat összeforrni. Ez azonban nem ennyire egyértelmű. Minden szervezet más, van akinek valóban összeforr a lyuk akár több éves fülbevaló-viselés után is, de van, akinek soha. Összenövés esetén is egy életen át látszani fog az egykori kiszúrás helye. Ha még nem teljesen gyógyult be, a seb biztosan benő, ha eltávolítjuk az ékszert. Akár egy óránál rövidebb idő is elég ahhoz, hogy csak nagyon fájdalmasan – vagy sehogy se – tudjuk visszatenni a fülbevalót. A szakemberek egyetértenek abban, hogy körülbelül egy évnyi idő kell ahhoz, hogy akár hosszabb ideig is meglegyünk az ékszer nélkül úgy, hogy ne kelljen majd újraszúrni.

A második: kiskamasz koromig boldogan éltem a fülbevalós napjaimat, míg egyszer egy gyulladás miatt azt mondtam: elég volt, vége van, soha többé nem akarok ilyet. Különben is, jött a punk korszak, rövid borzas haj, kifordított póló, cipőfűző a nyakba, lyukas farmer, bakancs. Akkoriban, a nagy útkeresés közepette úgy éreztem, nem is lázadhatnék ennél jobban. Hiszen szinte minden lánynak van, én bezzeg különc vagyok annak minden előnyével és hátrányával. Szóval fülbevaló nélkül teltek a gimnáziumi évek, de a suli vége felé egyszer csak elkezdtem tollal pingálni a fülcimpámat. Miért tettem? Hát persze, hogy a fiúk miatt. Bár senki nem mondta, hogy „Rita, nincs fülbevalód, ezért nem tetszel nekem”, legbelül mégis éreztem, hogy kell ez az apró ékszer ahhoz, hogy nőnek nézzenek, és én is annak érezzem magam.
 A kettő és feledik: a mai napig van fülbevalóm, sőt, komolyabb életeseményeknél mindig eggyel több lesz (jelenleg ötnél tartok). Közel húsz évvel a gimnázium után már elsősorban nem úgy tekintek egyikre sem, mint a nőiesség szimbólumai, sokkal inkább a saját erőm, fejlődésem és változásom jelképei ezek a kis ékszerek. Ha valaha is lesz egy lányom, biztosan nem fogom kifúratni a fülét, csak akkor, ha ő maga kéri. Pont amiatt, mert tudom, hogy mekkora erőt lehet meríteni egy-egy ilyen apró tárgyból abban az esetben, ha szabad akaratból kerül a helyére, és van hozzá pár boldog és fájdalmas történetem, amik örökké arra emlékeztethetnek, hogy milyen utat jártam be az életemben.