Szexuális erőszak az egyházon belül is létezik. Ezt már Ferenc pápa is megfogalmazta 2013-ban, amikor zéró toleranciát hirdetett.

 Magyarországon sajnos a probléma súlyát igyekeznek csökkenteni. Az áldozatok gyakran homályban maradnak, így az elkövetőknek nem kell tettük következményeit vállalniuk, sőt az áldozatoktól megbocsátást várnak. A Titok című online beszélgetésen, amelynek pszichológus szakértője Feldmár András volt, Perintfalvi Rita katolikus teológusnő őt kérdezte az egyházi titkokról és a titok természetéről, mégpedig azon esetek alapján, amelyekkel saját maga találkozott.
2019. februárjában Ferenc pápa a zéró tolerancia szellemében hívott össze egy vatikáni püspöki találkozót, amelynek témája az egyházon belüli abúzus volt. Az esemény után a sajtó megkérdezte a Magyar Püspöki Kar vezetőjét, Veres Andrást, hogy idehaza hány esetről lehet tudni.
Perintfalvi Rita katolikus teológusnő felfigyelt arra, hogy a nyilatkozatban mindössze tízegynéhány esetről számolnak be, ami feltűnően alacsony szám, véleménye szerint a külföldi kutatási adatok tapasztalatai szerint jóval nagyobb esetszám feltételezhető Magyarországon is.
– A német katolikus egyház, saját 2018-as felmérése szerint Németországban 1946 és 2014 között 1670 elkövetőnek 3677 áldozata volt, vagyis egy tettes több személlyel szemben is elkövetett szexuális erőszakot – mondja Perintfalvi Rita, aki egyébként a Grazi Egyetem Teológus Fakultásának főállású tanára is. – Ez a kutatás az áldozatok által megtett és az egyházban aktákban rögzített bejelentések alapján készült, tehát csak azokat az eseteket tartalmazza, ahol az áldozatok eljutottak odáig, hogy vállalják a történetüket, és azt képesek is legyenek elmondani valakinek. A tényleges esetszám azonban ennél lényegesen több lehet. Ezt abból lehet tudni, hogy 2019. márciusában az Ulmi Egyetem publikálta annak a kutatásának az eredményét, amely szerint ugyanebben az időszakban 114 ezer eset történt. Óriási tehát az eltérés az egyház megrendelésére lefolytatott vizsgálat, és a független egyetem kutatási eredménye között. Nyilvánvalóan fel kell oldani az akták közötti ellentmondást. Magyarországon viszont még akták sincsenek, a tízegynéhány eset feltételezésem szerint nem fedi a valóságot. Amikor hallottam a Ferenc pápa által összehívott vatikáni találkozóról, elkezdtem kutatni ezt az ellentmondást, és írtam néhány cikket az egyházon belüli abúzusról. Ennek az lett az eredménye, hogy jelentkeztek nálam olyanok, akik szexuális visszaélés áldozatai lettek. Mikor megírtam ezeket a történeteket, rövid időn belül, újabb áldozatok jelentkeztek nálam, és ma már ott tartunk, hogy hamarosan elkészül az ő történeteiket tartalmazó könyv. A Facebook oldalamon is elindítottam egy transzparenciát követelő számlálót, ahol azoknak az eseteknek a számát írom ki, akik engem megkerestek: most húsznál tartunk.

Hallgatás és titok

Perintfalvi Rita azt szeretné, ha a könyv áttörné majd a titok és a hallgatás falát, mert véleménye szerint egyelőre Magyarországon a tagadás fázisában tartunk, kifelé az hangzik el, hogy ilyen nálunk csak nagyon kevés van, Magyarország ebben a tekintetben sikeres. Sokáig Lengyelországban is így gondolták, csakhogy épp a napokban került nyilvánosságra egy dokumentumfilm Bújócska címmel, amely egy testvérpár történetét dolgozza fel. A film nem csak a papok, hanem az őket védő intézmények visszaéléseiről is szól. Arról, hogy az érsekség hogyan próbálta eltusolni az eseteket, és a bíróság miért nem ítélt el egyetlen egyházi elöljárót sem. Sőt a dokumentumfilm szerint a szálak egészen a Vatikánig vezetnek.
A dokumentumfilm első részét nagyon rövid időn belül 23 millióan nézték meg, és a napokban a lengyel egyházi vezetők is megszólaltak.

Az érsek felhívta minden papjának a figyelmét, hogy az áldozatok szenvedéséről nem szabad hallgatni, az fontosabb, mint az egyház tekintélyének a védelme.

A magyar egyházi vezetők azonban még nem tettek ehhez hasonló nyilatkozatot, ami azért ró nehéz terhet az áldozatokra lélektani értelemben, mert ha nincs elismerve maga a tény, akkor ezzel az áldozatok kerülnek olyan helyzetbe, hogy ami történt velük, arról hallgatniuk kell, sőt nekik kell szégyellniük magukat.
A Titok című online beszélgetésen Feldmár András neves, Kanadában élő pszichológus épp a hallgatás romboló hatását hangsúlyozta, azt, hogy a trauma akkor a legpusztítóbb, ha nem lehet róla beszélni sem. Ha csak egy ember is akad, aki meghallgatja az áldozatot, és elhiszi a hallottakat, azzal már nagyon nagy segítséget ad a trauma átélőjének. A titok ugyanis elszigetel, bezár egy olyan fal mögé, amely mögül nem tudunk kilépni, és nem tudjuk megmutatni önmagunkat. Azt gondoljuk sokszor, hogy lehet, hogy ugyan megért minket a másik ember, de ha tudná a titkunkat, akkor biztosan elfordulna tőlünk.
– Amikor szégyelljük magunkat, akkor azt szeretnénk, hogy a föld nyíljon meg alattunk, és tűnjünk el, ne létezzünk többé – magyarázta a pszichológus az online előadáson, amit Perintfalvi Ritával közösen tartottak.
– Amikor másnak azt mondjuk, hogy szégyelld magad, akkor valójában azt mondjuk neki, hogy tűnj el, nem akarlak látni sem! Gyakran ismételgetjük ezt akkor, amikor valakivel rosszat teszünk, hiszen ha ez történik – állítja – akkor utána rögtön arra vágyunk, azt akarjuk, hogy hallgasson el, haljon meg a másik. Ez óriási terhet ró az áldozatra. A pszichoterápia éppen arra jó, hogy akivel ilyen trauma történt, az olyan helyzetbe kerüljön, hogy tudjon erről beszélni, merje elmesélni, mi esett meg vele. Akkor mondhatjuk, hogy már sikeresen feldolgoztuk a traumáinkat, ha már sírás nélkül tudunk erről beszélni, de közben mindenki, aki hallgat minket, könnyezik.

Titokgyerek

Perintfalvi Rita sokszor átélte már azt, amikor megtörtént ez a csoda, és az áldozat végre megnyílt. Az egyik legmegrázóbb eset az volt, amikor egy fiatal nő mondta el a történetét. Az édesapja katolikus pap volt, ami már önmagában is kérdéseket vet fel. De ezzel a ténnyel talán még meg lehetett volna birkózni, csakhogy a kislánynak gyerekkorában megtiltotta az édesanyja, hogy bárkinek beszéljen arról, ki is az ő apja, ezt titokban kellett tartania, miközben eljártak azokra a misékre, amelyeket az apja celebrált. Az apa meg is látogatta őket olykor, de nem nagyon törődött a lányával egészen addig, amíg az serdülni nem kezdett. Az érdeklődése azonban nem apai természetű volt, abuzív kapcsolatot kezdett a lányával, ami két és fél évig tartott. A kislány helyzetét tovább nehezítette, hogy az édesanyja nem tudott, vagy nem akart tudni erről, vagy el sem hitte volna a lánya történetét, vagyis a lány számára megoszthatatlanná vált a trauma, amit átélt.

Beszélni, beszélni, beszélni

Feldmár szerint a trauma feloldásának a kulcsa, hogyha elkezdünk beszélni a nehézségeinkről, ha megszabadulunk a szégyenérzettől, és nyílttá tesszük azt, amiről eddig hallgattunk.

Nagyon fontos, hogy legyen legalább egyvalaki, aki hisz nekünk, aki hitelesíti, hogy amit átéltünk, az valós.

A pszichológus szerint Freud egyik nagyon híres páciense, a Farkasember is azért nem gyógyult meg soha, mert a férfi teljes gyerekkori traumájára csak jóval később derült fény, akkor, amikor Freud már nem élt. A kisfiú ugyanis tanúja volt annak, hogy az édesapja a húgát szexre kényszerítette, látta, ahogy a konyhában megtörténik mindez. Ezt a kisfiú próbálta elmondani az édesanyjának, berohant hozzá a szobájába, az anya azonban nem hitt neki, azt válaszolta, hogy ezt te álmodtad, ez nem történhetett meg. Lélektanilag ilyenkor a gyermek nagyon nehéz helyzetbe kerül, mert vagy az anyjának hisz, vagy a saját szemének, választania kell! A Farkasember az anyjának hitt, és soha nem bízott a saját érzéki tapasztalataiban, ami miatt ő lett az „őrült”. Így válnak ma is az áldozatokból „őrültek”.

Gyónás közben

Perintfalvi Rita szerint az egyházon belüli szexuális abúzus áldozatai azért vannak még nehezebb helyzetben, mert a bizalommal olyan spirituális, lelki vezetők élnek vissza, akik a hívők számára megkérdőjelezhetetlenek, hiszen Istent magát képviselik számukra. Gyakran épp ezzel a hatalmukkal élnek vissza, amikor például gyónás közben kérdeznek rá nagyon intim természetű dolgokra, beférkőznek a hívő bizalmába, majd elkezdenek ezzel a bizalommal visszaélve csábítani. Ráadásul ilyenkor nincs szó konkrét erőszakról, hiszen az áldozatok „saját akaratukból” teljesítik a papjuk kéréseit. Előfordult, hogy a pap úgy élt vissza a helyzetével, hogy azt mondta, hogyha a kérése bűn lenne, akkor azt Isten nem engedné megtörténni.
Az áldozatok gyakran esnek depresszióba, de sérül az Istenképük, a hitük is. Ha az egyház nem reagál, nem ismeri el az áldozatok szenvedését a saját hírneve védelme miatt, akkor ez az egyházat is befeketíti a szemükben.
– Nagyon fájdalmas volt azt hallani az áldozatoktól – meséli Perintfalvi Rita – , hogy amikor beszélni próbáltak az abúzusról, sokszor meg sem akarták őket hallgatni. Ha végül mégis sikerült eljutniuk valakihez, akinek elmesélhették, mi történt, sokszor kisebbítették a trauma nagyságát olyan mondatokkal, hogy biztos azért neked, mint nőnek ez jól esett… A közösség gyakran úgy reagált, hogy erről nem szabad beszélni, mert ez tönkreteszi az egyház hírnevét. Az áldozatok így teljesen egyedül maradtak, el kellett viselniük, hogy az, ami történt velük, mintha nem is volna valós. Sajnos, minden egyházban tapasztalhatunk hasonló jelenségeket, nem kivétel a zsidó, a buddhista vallási közösség, de a református egyház sem. Ferenc pápa szavai jelentenek egyedüli reményt, aki azt mondta, hogy a szülőket támogatni kell abban, hogy ezeket az ügyeket világi bíróság elé vigyék. Jelenleg itthon az a helyzet, hogy azt a nagyon csekély számú esetet, amit egyházon belül ki is vizsgálnak, és mondjuk a papot felfüggesztik ezek után, ő tovább folytathatja a világi életét büntetés nélkül, mert nincs az egyháznak bejelentési kötelezettsége. Volt olyan áldozat, aki feljelentést tett a saját egyházán belül, az elkövetőt el is ítélték, de aztán megkérték, ne tegyen világi feljelentést. (A jogvédő szervezetek be tudnak mutatni ehhez hasonló eseteket.)
– Holott az egyházak tisztulási folyamatát az indíthatná el, ha elkezdődne ezeknek az eseteknek a feltárása. Ausztriában például maga az egyház kezdeményezte ezt, amikor Schönborn érsek élő adásban ült le egykori apácájával, Doris Wagnerrel beszélgetni arról, mi történt vele, hogyan erőszakolta meg egy katolikus pap. Az apáca megpróbálta elmondani, hogy mi történt vele, de senki nem hitt neki. Végül írt egy könyvet minderről, hátha a története elindít valamit.
Schönborn érsek ebben a bizonyos élő adásban megkérdezte Doris Wagnert, mi az, amit el szeretne érni ezzel a beszélgetéssel. Az egykori apáca azt válaszolta, hogy mindössze annyit, hogy higgyék el, amit állít.
„Hiszek neked, igen!” – mondta ki erre az érsek, és ez volt az a mondat, amire Doris Wagner, és még sok-sok más áldozat annyi éven át várt. Az első lépés megtörtént.
– Az osztrák társadalom elismeréssel reagált, az emberek úgy értékelték, hogy jó, hogy az egyház vállalta ezt a történetet, a beismerés végül nem az egyház hírnevét rombolta, hanem éppen hogy hitelessé tette.
Perintfalvi Rita tovább keresi az áldozatokat, akiknek egy általa felépített szakértői csapattal is segít (pszichológus, jogász stb.). Minden érintettet levelét szeretettel várja.

(Kiemelt kép: Getty Images)