Az alig 25 éves Ljudmilla Pavlicsenko a Vörös Hadsereg mesterlövészeként több mint háromszáz nácit lőtt le, míg a 19 éves Roza Sanyinának a duplázás volt a specialitása: két gyors lövéssel két célpontot semmisített meg, szinte egyszerre. A második világháború ideje alatt orosz nők százezrei harcoltak a fronton.

Az orosz vezetőség Ljudmilla Pavlicsenkót, a nemzet hőseként büszkén mutogatta, ugyanakkor a többi, sok százezer női katona érdemei elfelejtődtek. Hazatérésük után semmiféle állami, vagy társadalmi támogatást nem kaptak, a lakosság nagy része elfordult tőlük: a férfiaknak tiszta kezű feleségek kellettek, nem olyanok, akik gyilkoltak, a nők pedig azt beszélték róluk, hogy biztos mások férjei után kajtattak a fronton.

Haza anyácska hív! A halál mellékes

A második világháború hajrájában, a ,,hősök országában” maximális fokozatra kapcsolt a propagandagépezet, az óriási háborús emberveszteség miatt a szovjet vezetésnek minden erőforrását – beleértve a nőket is – mozgósítania kellett, hogy szembe tudjon szállni az országot lerohanó Wehrmachttal. A szovjet vezetőség előszeretettel manipulált képekkel, a propagandaplakátokról eltökélt, de vidám lányok és fiúk invitálták harcolni a lakosságot, azt sugallva, bárkiből lehet hős. A háborús tudósítók, írók, költők, festők, vezényszóra kreálták a hősöket, a háborút idealizáló műveket, míg  a vele járó iszonyatról, fájdalomról, méltatlan halálról nagy volt a hallgatás. A futószalagon gyártott, valóságtól elrugaszkodott plakátok, hírek, beállított portrék hatásosnak bizonyultak.

Kétszázezer lány önként jelentkezett, hogy aztán katonaként egészségügyisek, mesterlövészek, géppuskások, légvédelmi ütegek parancsnokai, utászok legyenek.

Szovjet propaganda plakátok a második világháború idejéből. (B: ,,Fasizmus – a nők leggonoszabb ellensége. Mindenki a fasizmus elleni küzdelemhez!”; J: ,,Mindent a szovjet nők frontjának győzelme érdekében!”; Fotók: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)

Az igazságról írt, nem tetszett az orosz vezetőségnek

 Szvetlana Alekijevicsnek a Nők a tűzvonalban című írása volt a legelső könyve, és hatalmas siker lett: több mint kétmillió példányt adtak el belőle. Mindezt annak ellenére, hogy a szovjet hatóságok betiltották, csak szamizdatban és a gorbacsovi glasznoszty idején lehetett terjeszteni. A szovjet hatalom nemtetszését leginkább azzal váltotta ki a ma már Nobel-díjas írónő, hogy nem általánosságban, pozitív végkicsengéssel számolt be a nők háborús szerepéről, hanem olyan történeteket mutatott be, amelyekről nem szóltak a tudósítások. Negyven évvel az események után kereste meg az interjúalanyokat, akik ekkor már idősödő nőként emlékeztek vissza egykori fiatal önmagukra és a háborúra. Az interjúkkal felszínre törtek a több évtizede elcsendesített emlékek, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a propaganda által festett képpel, amellyel a háborút és a katonákat ábrázolták.

Nem volt ez mindig így: 1941-ben  még igen kevés nő szolgált a Vörös Hadseregben, a katonai vezetőség idegenkedve fogadta, sőt, leginkább visszautasította a női jelentkezőket. A háború végére, amikor a harcképes férfiak tömegével haltak meg a fronton, ez megváltozott: a becsült számuk elérte a 800 000 főt. A a Wangfolyó blogján is írják, hogy nők ilyen mértékű részvétele a közvetlen ütközetekben még a német katonákat is meglepte.
,,S egyszer csak, valamennyiünk számára váratlanul, a lövészárokból kiugrik először egy lány, majd még, aztán egy harmadik… S nekiláttak bekötözni és elvonszolni a sebesülteket. Még a németek is elnémultak egy időre a csodálkozástól” –  mesél egy férfi kolléga a lányok harctéri helytállásáról Szvetlana Alekszijevics, Nők a tűzvonalban című riportkönyvében. Az írónő negyven évvel az események után kereste meg az interjúalanyokat, akik ekkor már idősödő nőként emlékeztek vissza egykori fiatal önmagukra és a háborúra.
A nők háborús szerepére a náci propaganda rá is ugrott, kegyetlennek nevezte érte a szovjeteket, miközben ők ugyanekkor egyre fiatalabb fiúkat küldtek a frontra. Az Express cikke szerint annyira kicsiket toboroztak, hogy a felnőtt katonáktól eltérően nem cigarettát és likőrt kaptak, hanem csokoládét és nyalókát. 

A gyerekek csak a fronton szembesültek azzal, hogy a háború iszonytató valósága egészen más, mint amit a toborzók meséltek róla.  Azokat pedig, akik halálfélelmükben megpróbáltak elbújni, vagy elfutni, dezertőrként kezelték, és kivégezték őket. 

A legtöbbjük sosem tért vissza, de akik túl is élték a harcokat, majd a munkatáborokat, hazatérve nem igazán tudtak beilleszkedni a társadalomba, nem alkalmazták őket, és hiába voltak ők maguk is áldozatok, a többség ex-SS katonaként, gyilkosként tekintett rájuk.
Hasonlóan fiatal lányok a szovjet hadseregben is szolgáltak, Alekszijevics könyvében az egyik riportalany arról mesél, hogy kislányként került a harctérre.
“A háborúban még nőttem is. Anyám otthon lemérte…Tíz centit…” Nem volt ritka, hogy 14-15 éves lányok idősebbnek hazudva magukat, csatlakoztak a hadsereghez, de zömében 18-25 év közöttiek voltak bevonult női katonák. Ahogy a náci kisfiúk, úgy a szovjet lányok is vakon hittek az országuk győzelmében, és mivel a propaganda kiszínezve tálalta a háborút, így csak annak a kellős közepébe csöppenve jöttek rá, hogy ezentúl a halál árnyékában fognak élni, és embereket fognak gyilkolni.
Alekszijevics könyvében mellbevágó olvasni, ahogy a bakfis lányok próbáltak megmaradni embernek a világtörténelem egyik legkegyetlenebb háborújában  Mert a háború pszichológiai hatása alól alól senki nem kivétel, az ember átalakul, utána pedig az embernek nehéz szembenézni azzal, akivé ott vált. ,,Én magam is azt akartam, hogy nekik is fájjon…Persze… Akartam látni, ahogy sírnak. Nem tudsz azonnal jó lenni. Igazságos és jóságos. Olyan, mint most. Nem tudod azonnal sajnálni őket” – mondja egy volt katonanő a megerőszakolt német nők kapcsán, akiknek fájdalma csak a háború után jó pár évvel később érintették meg.

Rettegtek tőlük a német katonák

Katyusa

„Virágzottak az alma- és körtefák, / köd ült a folyóra: / kiment Katyusa a folyópartra / a folyónak meredek partjára. / Kiment a partra, dalt dalolt / a sztyeppei kőszáli sasról / arról, akit szeretett / akinek levelét kezében tartotta.” – A Katyusa nevet a szovjet katonák adták az új típusú BM-13 sorozatlövő rakétafegyvernek a kedves háborús dalukban szereplő lány után. Az ismert dalnak új változata született erről a másik Katyusáról, illetve volt egy olyan front-változata is, amely arról a 800 ezer nőről szólt, akik a Vörös Hadseregben szolgáltak a háború alatt. (Forrás: A Wang folyó versei)

A második világháború ésszel alig felfogható kegyetlenségei, mindennapos iszonyata, a viszontagságos időjárás ellenére a női katonák semmiben sem maradtak el a férfi társaiktól. Ezek a nők a második világháború legkeményebb és a legnagyobb emberveszteségekkel járó csatáiban vettek részt. Ott voltak a kurszki ütközetben, amely a II. világháború legjelentősebb ütközetsorozata volt, és amely során a szovjet fél a német veszteségek többszörösét szenvedte el; vagy az azt megelőző sztálingrádi csatában, amelyet a második világháború fordulópontjaként emlegetnek. A majd hat hónapig tartó harc másfél milliós emberveszteséggel végződött: mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel, a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre való legkisebb tekintet nélkül gyilkolt. Ahogy a szovjet katonanők is, de nem úgy mint az idealizált filmekben, csinos uniformisban, és jól fésülten. A háború valóságában a nők vértől megkeményedett, mocskos vattanadrágban, túlméretezett pufajkában, férfiméretű bakancsokban meneteltek, a saját súlyuknál jóval nehezebb férfi sebesülteket cipeltek, kúsztak, másztak. Ugyanúgy éheztek, fáztak, öltek. Bár némelyik parancsnok igyekezett őket a hátországba küldeni – vagy azért, hogy megóvja őket a legborzasztóbb harcoktól,  vagy azért, mert nem bízott bennük –, ők mégis ragaszkodtak hozzá, hogy a tűzvonalban harcoljanak.

Orosz mesterlövésznők a 2. világháborúban: Maria Rozhkova, Roza Shanina, Olga Mokshina, Eva Novikova, Anna Kuznetsova, Alexandra Ekimova, Evdokia Krasnoborova, Antonina Pryalkova, Zinaida Shm  (Fotó: Flickr)

A pilótáiktól egyenesen rettegtek a nácik, az 588. női éjszakai bombázó ezredtől különösen. A sötétben támadó bombázókat Éjszakai Boszorkányoknak nevezték el a németek, és automatikusan Vaskereszt kitüntetést kapott az, aki egyet is lelőtt közülük. De legalább ennyire jók voltak a mesterlövészeik is – ők mintegy kétezren lehettek –, akik közül csak ötszázezren élték túl a háborút. Sokan emlegették Zulejka Szejidmammadova nevét, az első azerbajdzsáni női pilótát is, aki a háborút ezrednavigátorként kezdte, és második rangidős parancsnokként fejezte be.

Ők voltak a legsikeresebb női szovjet mesterlövésznők:

1. Ljudmila Pavlicsenko – 309 megerősített találat
2. Olga Vasziljeva – 185 találat
3. Genya Peretyatyko – 148 találat
4. Inna Mudrecova – 138 találat
5. Nyina Petrova – 122 találat
6. Tatyjana Kosztrina – 120 találat
7. Olga Bordasevszkaja – 108 találat
8. Natalja Szapjan – 102 találat
9. Vera Petrovszkaja – 100 találat

Ljudmilla Pavlicsenko volt közülük a „legeredményesebb”, 309 ellenséges katonát, köztük száz német tisztet és 36 mesterlövészt lőtt le. A fiatal lány már a háború előtt megtanult lőni, a szovjet fiatalok honvédelmi kiképzésével foglalkozó szervezetben, a DOSZAAF-ban. A háború kirobbanásakor önként jelentkezett a szovjet hadseregbe, ám nő létére csak ápolónőnek akarták felvenni. Pavlicsenko viszont kért egy fegyvert, és bizonyításképp az odesszai fronton rálőtt két román katonára egy domboldalról. Mindkettőjüket eltalálta, így innen már egyenesen a 25. lövészhadosztályba került.

Ljudmilla Pavlicsenko (Fotó: Sovfoto/Universal Images Group via Getty Images)

A pontossága, kitartása és fáradhatatlansága miatt a nácik körében gyorsan hírhedtté, míg a szovjetek között híressé vált. Sorra kapta az olyan veszélyes megbízásokat, amikor ellenséges mesterlövészeket kellett kilőnie.

A róla szóló Csata Szevasztopolért című ukrán-orosz szuperprodukcióban láthatjuk többek között azt is, ahogy az egyikre három napon keresztül „vadászott”, arra várva, hogy ellenséges „kollégája” tegyen egy rossz mozdulatot. A harcok közben ismerkedett meg leendő férjével is, Leonyid Kicenko alhadnaggyal, aki szintén mesterlövész volt, és végül aknatűz áldozata lett. Testét a felesége hozta ki a tűzvonalból.

Pavlicsenko 1942-ben súlyosan megsérült, és mivel akkora már túl értékes volt a szovjet propaganda számára, a felgyógyulása után kivonták a frontvonalról, és Amerikába utaztatták, ahol a feladata az volt, hogy meggyőzze az amerikaiakat egy, a Szovjetuniót mentesítő nyugati front megnyitásáról. Az amerikaiak nem nagyon tudtak mit kezdeni a fiatal lánnyal, aki ugyan több száz embert ölt, mégis zavarba jött egy olyan – amúgy teljesen nonszensz – kérdéstől, hogy a fronton sminkelte-e magát.

A New York Times például Girl Snipernek nevezte el Pavlicsenkót, azaz mesterlövész lánynak, aki nem rúzsozza a száját, és nem használ sminket. De hívták Lady Deathnek, vagyis a Halál Asszonyának, és kapott megegyezéseket az egyenruhájára is.

A 25 éves lány utóbbira egyébként annyit válaszolt, hogy ő büszkén hordja az uniformisát, hisz rajta van a Lenin-rend, sőt, vér is került már rá egy csatában. Hazatérése után őrnaggyá nevezték ki, megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést és egy szovjet bélyegen is szerepelt a portréja. A háború után befejezte tanulmányait és történészként dolgozott, a szovjet haditengerészet főparancsnoksága mellett lett kutató.
A szovjet propaganda előszeretettel mutogatta a rettentő fiatal Roza Georgievna Sanyinát is.

Roza Sanyina (Fotó: Wikipédia)

Az alig 19 évet élt mesterlövész összesen 49 német katonát ölt meg, a források szerint könnyen talált el mozgó célpontokat és a duplázás volt a specialitása: két gyors lövéssel lőtt ki két célpontot szinte egyszerre. Ő volt az első női mesterlövész, akit Dicsőség-renddel tüntettek ki. Később megtalált naplójában háborús mindennapjairól írt: például arról, hogy bár szeretne biztonságosabb helyen lenni, ismeretlen erők az első sorba húzzák. Ugyanebben a bejegyzésben azt is leírta, hogy nem fél, és kész közelharcot vívni az ellenséggel. Erre sajnos sor is került, és miközben egy tüzérségi tisztet védett, súlyosan megsérült ő is. A lányt próbálták megmenteni, de a következő napon meghalt.

Megbecsülés helyett szégyen várt rájuk

A szovjet vezetőség azt hirdette, hogy a nők és a férfiak egyenrangúak: keményen dolgozhattak és harcolhattak az országért. A hadseregben nem léteztek nők és férfiak, csak katonák, ám a háborún kívül már más volt a helyzet, a nők néhány érdemrenden kívül sem társadalmi megbecsülésre, sem bármilyen más támogatásra nem számíthattak. Hogy pszichésen miként dolgozzák fel a háborús traumákat, az pedig végképp senkit nem érdekelt. Bár ez érvényes volt a férfi katonákra is, akiknek a beilleszkedését épp úgy nem segítette az állam, sőt, a hazatérő hadifogságból hazatérteket árulás címén még tovább is kínozták. Hiszen gyanús volt minden szovjet katona aki fogságba esett, az meg pláne, aki túl is élte. 
Azonban a kitüntetések terén sem volt nagy az esélyegyenlőség: Pavlicsenko és még néhány katonanő széles körű ünneplésén kívül a nők háborús részvételét csendben a szőnyeg alá seperték. A világtörténelem egyik legvéresebb időszakában, amikor emberek milliói haltak meg a brutális harcokban, több mint tízezer szovjet állampolgárt tüntettek ki a Szovjetunió hőse címmel, ebből csupán 90 volt a női kitüntetett. Hazatérésük után a társadalom sem hősként fogadta őket, sőt, az otthon maradt nők gyakran azt felételezték róluk, hogy a fronton mások férjeire vadásznak. Az egykori bajtársak pedig – elvétve néhány kivételt – olyan feleségek után vágytak, akiket nem mocskolt be a gyilkolás. Mert tisztelték ugyan őket a bátorságukért, a legtöbben mégis úgy voltak vele, nem vennének feleségül olyasvalakit, aki több tucat embert ölt. Erről egy volt szovjet katona így mesél Alekszijevics könyvében:

„(…)Más a helyzet, amikor két nő kúszik a senki földjén, hogy valakit ››kilőjenek‹‹. Hát, igen… Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez mégiscsak ››vadászat‹‹. Én magam is lőttem… De hát én férfi vagyok.”

Míg a közvélemény a férfiak háborús történeteire kíváncsi volt, addig a nők hallgatásra, szégyenkezésre kényszerültek. A katonaként szolgált nők azt mesélték a belorusz írónőnek, hogy sokan egyenesen titkolták háborús múltjukat, és széttépték orvosi irataikat, amelyek a fronton szerzett sebesüléseket igazolták. Magukra hagyták őket a harctéren látott, tapasztalt borzalmak feldolgozásával is. Pedig a gyilkolást, mások halálának látványát nem lehet csak úgy elfelejteni. Szvetlana Alekszijevics riportkönyvéből is kiderül, hogy propagandaplakátok és háborús hősöket idealizáló történetek ide vagy oda, az egykori katonanők egészen másként emlékeznek vissza arra az időszakra, amikor sebesülteket, halottakat cipeltek, vagy ők maguk is öltek. Negyven év után a győzelmi mámor helyett leginkább a haldoklók reszketeg tekintete, a mindent átitató, kollektív szenvedés maradt meg az emlékezetükben, és az, hogy milyen érzés először embert ölni. „Néha álmomban még ma is rám tör ez az érzés… A furnér céltáblák után élő emberre lőni nehéz volt. Hiszen látom az optikai irányzékban, tisztán látom. Mintha itt lenne a közelben… S ott, belül valami tiltakozik. Valami nem engedi, képtelen vagyok elszánni magam. De erőt vettem magamon, és meghúztam a ravaszt… Felvetette a karját, és összeomlott” – mondta interjújában Marija Ivanovna Morozova (Ivanuskina), őrvezető, mesterlövész.

(Kiemelt kép: Jelenet a Csata Szevasztopolért című filmből. Fotó: IMDb)