„Úgy tűnik, a gyerekek számára  mesefigurává váltam” 

Ahogy a dal is mondja: Győrfi Pál, mindent megváltoztattál! Interjú.

Ő sem számított rá, hogy beindítja a mémgyárat, vagy hogy pozitív karakterként fognak gondolni rá az emberek, ha véget ér az offenzív járványügyi kommunikációs kampány. Győrfi Pállal, az Országos Mentőszolgálat sajtószóvivőjével beszélgettünk, aki néha még mindig mentőautóba ülne, hogy életet mentsen, és bevallása szerint rosszul megy neki a szigorú apa szerep.

A médiamegjelenéseit nézve, úgy tűnik, egymást érik a megkeresések. Bírja még energiával az interjúkat?
Ha nehezen is, de minden megkeresésre igyekszem érdemben válaszolni, előbb vagy utóbb próbálok időt szakítani az interjúkra. Amivel nem számoltam, az a közösségi médián keresztül érkező üzenetdömping.  A Facebookon két profilom van, egy közszereplős és egy privát, emellett van Instagramom, plusz két aktív e-mail címem: ezek folyamatosan ontják az üzeneteket. Mindez megtisztelő, sőt, kimondottan jó érzés, hogy ennyien bíznak bennem, ennyien kíváncsiak rám, de őszintén megvallva, a legjobb szándék mellett is bőven el vagyok maradva a válaszok megírásával.
 
Milyen üzeneteket küldenek önnek az emberek?
Van, aki csak beköszön, de érkeznek szakmai, orvosi jellegű, a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos kérdések, és akadnak olyanok is, amikben azt  kérik, hogy üzenjek valamit az egyik szerettüknek. De szerintem, ahogy a járvány, úgy ez a nagy érdeklődés is le fog csengeni. Április közepén megkérdezték tőlem, mit gondolok a járvány alakulásáról, és mivel nem vagyok járványügyi szakember, ezért csak annak a megérzésemnek adhattam hangot, hogy májusra túljutunk a járvány csúcsán. A saját népszerűségemet illetően is egy haranggörbét jósolnék, ami most érte el a csúcsát, biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszatérek az eredeti szerepemhez. 
 
18 éve a Mentőszolgálat szóvivője, de ez a nagy érdeklődés, és persze a mémgyár beindulása talán még önt is meglepte. Így volt?
Az első mémeknél reagálhattam volna úgy, hogy elhatárolódom, vagy kikérem magamnak, de ez egy pillanatra sem jutott az eszembe, ösztönösen imádtam őket, és szerintem kiváló szerepük volt, mert így vagy úgy, de hordozták azokat az üzeneteket, amiket a kommunikációs munkám során is közvetítettem. Persze lett egy humoros árnyalata a közszereplésemnek, amiben benne volt annak a kockázata is, hogy aláássa a szerepem komolyságát, de minden jól alakult. Egyébként többféle meglepetés is ért a szereplésemmel kapcsolatban, arra például semmiképp sem számítottam, hogy a járvánnyal összefüggő tájékoztatószerep ekkora pluszt hozhat az ismertségemnek, és az még inkább meglepett, hogy ennyire pozitív érzéseket váltok ki az emberekből. 

Győrfi Pál kedvenc méme magáról:

Az azért sejthető volt, hogy az emberek szimpatizálnak önnel. 
Igen, de ez egy nagyon intenzív kommunikációs kampány volt, amely során egy nyakkendős férfi minden létező csatornán, a tévében, a YouTube videók előtt, plakátokon, mindenhol folyamatosan figyelmeztet, veszélyről beszél. De igen, talán azért válhattam pozitív figurává, mert korábbról már ismerték az arcomat és a lakosság nagy része tudta, hogy a munkámból adódóan segítő szerep kötődik hozzám. Így nem ijesztgetésnek, fenyegetésnek vették, amiket mondtam, hanem annak, aminek szántunk: óvó, védő szándéknak. 

Eljutott önhöz a Mindent megváltoztattál (Győrfi Pál) című szám (Cashtag, a szerk.)? Nekem ez az egyik kedvencem azok közül, amiket önről írtak. Bár a liftes mémet semmi nem tudja überelni.
Nekem az volt a kedvenc, amin valamilyen app segítségével megöregítettek és az volt hozzá a szöveg, hogy „Most már tényleg csak egy nagyon kicsit kell otthon maradni”. De visszatérve a számhoz, olyannyira eljutott hozzám, hogy a zenekar a megosztás előtt volt annyira jó fej, hogy elküldte nekem, hogy tudjak róla. Emlékszem, aznap rengeteg üzenetet kaptam, csoda hogy észrevettem. Nekem is az egyik kedvencem lett, tetszik ez a rap ritmus.

Egy 2015-ös interjújában arról beszélt, hogy a családja miatt ideje lenne egy kicsit visszavenni a munkából. Ehhez képest most még inkább felpörögtek ön körül az események. Sikerült megtartani a balanszot?
Amikor a kijárási korlátozások szigorodtak, március második felében, nagy dilemma volt,  hogyan találjam meg az egyensúlyt. Elsődleges szempont a családom védelme volt, ugyanakkor lényeges szempont volt az is, hogy a mentős feladatomat ellássam, ami ráadásul kiegészült egy új társadalmi szerepvállalással, a járványügyi kampányban való részvétellel. Szerencsénk volt abban, hogy a feleségemnek a munkáltatója lehetővé tette a home office-t, így folyamatosan részt tudott venni az otthoni teendőkben, mint például a gyerekek digitális oktatásában, ami (ahogy a legtöbb szülő számára) nekünk is nagy kihívást jelentett. Mivel a korlátozások miatt a mentősök alapfeladatainak a száma lecsökkent, plusz azok az előadások, amiket különböző rendezvényeken szoktam tartani, nem kerültek megrendezésre, én is többet lehettem otthon. Megmondom őszintén, jó tapasztalat volt ennyi időt együtt tölteni a családommal, és szeretném, ha a jövőben ez valahogy tarthatóvá válna.
 
A gyerekek mit szólnak ahhoz, hogy az édesapjuk mindenhol ott van?
A kisebbeket az eddigi ismertségem már nem nagyon érdekelte, ha épp a híradásokban szerepeltem, simán elkapcsoltak egy mesére. Viszont ezt az új szerepemet nagyon csípték, és azt tapasztalom, hogy nemcsak a saját gyerekeim. Az egyik édesanya például azt írta nekem a Facebookon, hogy az egyik esti meseolvasás után megkérdezte a kislányától, hogy kit szeretne királynak, mire ő azt válaszolta, hogy Győrfi Pált. Úgy tűnik, a gyerekek számára  egy kicsit mesefigurává váltam.  A múltkor pedig teljesen véletlenül Alíz lányom online tanóráját fullasztottam káoszba, mert a többi gyerek megpillantotta az arcomat a képernyőn, és rögtön kiabálni kezdtek.
 
Szigorú apának tartja magát?
Sok mindent lehet rám mondani, de azt hogy szigorú szülő lennék, nem igazán. Pedig a gyerekeknek azért szükségük van a korlátokra, a nevelésükben konzekvensnek kell lenni, be kell velük tartatni azokat az egyezségeket, amikben megállapodtunk, de ezek nem a legnagyobb erényeim, sőt, azt kell hogy mondjam, mindketten engedékenyek vagyunk. Nyilván ennek vannak előnyei, de ugyanúgy hátrányai is, ezen próbálunk a feleségemmel kicsit változtatni, de egyszerűen nem vagyunk hitelesek a szigorú szerepben. Ugyanakkor nagy szeretetben neveljük őket, jól ki tudjuk mutatni, hogy szeretjük őket, éreztetjük velük, hogy ott vagyunk mellettük, rengeteg simogatást, puszit kapnak tőlünk.

A korlátok betartatásával viszont nehezen boldogulunk, és ez így volt a nagy fiamnál is. De úgy látom, hogy így is – vagy talán ezért –, de jó ember lett belőle. 

 
Meglehetősen korán, már hatéves korában érdeklődött a mentős szakma iránt. A saját gyermekein lát ilyen irányú érdeklődést?
A legnagyobb fiam gyerekkorában sokat volt velem a mentőállomáson, kicsit reméltem, hogy majd őt is elragadja ez a világ, de nem így történt. A későbbi szerepem talán jobban tetszett neki, vagy egyszerűen nem volt affinitása az egészségügyhöz. Aliz, a nyolcéves kislányom sokat játszik orvososat, megmutatja az újraélesztés módszerét a maciján, de ő még kicsi, ez a vonzalom még rengetegszer átalakulhat nála, úgyhogy nem bízom el magam.
 
Hét éve nem jár mentőautóval életeket menteni. Szokott hiányozni a terepmunka?
Az életem nagy részét a mentősök közegében töltöttem, azzal ébredek, hogy mi történt, amíg aludtam, és úgy fekszem le, hogy a mentők munkáját követtem. Maga a téma tehát ott van az életemben, és az az érzés, az a vágy, hogy újra kimenjek mentőautóval életet menteni, időszakosan újra és újra jelentkezik. De azt gondolom, ez természetes, hiszen 25 évet dolgoztam mentősként, ami nagyon hosszú idő, ráadásul a két legforgalmasabb mentőállomáson, a Markó utcában, és a bázison, a Róbert Károly körúton. Ezeket a bázisokat nem úgy kell elképzelni, mint a filmekben, ahol a mentősök  kedélyesen várják a hívásokat. A való életben az ember reggel bemegy az állomásra, és onnantól kezdve egész nap úton van, folyamatosan esetekhez megy ki, betegeket lát el. Igen, néha még most is nosztalgiával gondolok az életemnek erre az időszakára, megmozdul bennem valami, amikor látom, ahogy a kollégák küzdenek egy életért. Volt olyan gondolatom, hogy részállásba visszamegyek mentőzni, de aztán kijózanodtam, hogy oké, de mikor? Éjszaka se legyek itthon? Másrészt ez nem is megy ilyen egyszerűen, hét év a mentőzésben nagy idő, rengeteget változott a szakma, fejlődött az orvostudomány, sok mindenből újra vizsgáznom kellene ahhoz, hogy újra mentőbe ülhessek.

(Forrás: OMSZ)

 
Van olyan esete, amire kimondottan szívesen gondol vissza?
Legszívesebben mindegyik esetet felsorolnám, mert attól kalandos a munkánk, hogy nincs két egyforma helyzet, így mindegyik érdekes volt, csak másként. A mentőszolgálat évente 1,2 millió esetet lát el, ebből 30 000 „csupán” a konkrét életmentés, az összes többi inkább hétköznapibb, de megoldást kívánó helyzet. Például egy családi drámát kell elrendezni, vigasztalásra szorul valaki, helyet kell keresni a páciensnek, mert már nem tudja magát ellátni, be kell jutni a lakásába, mert úgy törte a lábát, hogy nem tud ajtót nyitni, és még sorolhatnám. Rengetegféle helyzet állhat elő, amelyekre a mentősöknek megoldást kell találni, és én ebbe szerettem bele. Persze a munkánk részét képezik a nagy tragédiák is, ott voltam az elmúlt húsz év nagy tömegbaleseteinél,  például Siófokon, amikor a vonat egy autóbusszal ütközött, a szörnyű veronai diákbusz balesetnél, vagy a Hableánynál, amely elsüllyedt a Dunában…. 

Hogy lehet ép lélekkel bírni ennyi szörnyűséget, tragédiát?
Sehogy, nekem se sikerült teljesen, pedig én még szerencsés vagyok, mert olyan a személyiségem, hogy fel tudtam dolgozni a traumatikus élményeket. Meg szokták tőlem kérdezni, hogy melyik volt a legborzasztóbb eset, aminél jelen voltam, de nehéz ezeket az emberi tragédiákat mérlegre tenni.

Nemcsak egy  tömegszerencsétlenség látványa lehet nagyon traumatikus, hanem az is, amikor olyan beteget látunk el, akinek nem tudjuk enyhíteni a szenvedését.

És nem is mindenki alkalmas arra, hogy egy ilyen foglalkozásban benne tudjon sokáig maradni. Akadnak olyanok, akik pár eset után rájönnek, hogy ez a munka számukra lelkileg elviselhetetlen teherrel jár. Egy extrovertált ember talán jobban fel tudja dolgozni a tragikus eseteket, mert rögtön megosztja másokkal az élményeit, az érzéseit. Én is ezt tettem, a nehezebb esetekről beszéltem a mentőállomáson, otthon és a barátoknak is, ezáltal lelkileg könnyebb lett a teher. Ezt viszont nem tudja mindenki kommunikálni, egy introvertált ember talán jobban magába zárja, ezért is van a mentőknek egy pszichológusokból, mentálhigiénés szakemberekből álló segítő hálózata. Az ő feladatuk segíteni a feldolgozást, és megtalálni azokat a munkatársakat, akiknek segítségre van szükségük.

A mai napig belelát a mentősök mindennapjaiba, mennyiben változtatta meg munkájukat a koronavírus-járvány?
Egyik oldalról kevesebb lett az általános munka, mert a  kijárási korlátozások miatt csökkent a közlekedési balesetek száma, és a statisztikáinkon az is látszik, hogy kevesebb volt az agyvérzés és a szívinfarktus. Utóbbinak köze lehet ahhoz, hogy a hétköznapi élet nyugodtabb lett, persze szorongunk, féltjük a szeretteinket, de a mindennapi stressz, – mint hogy beérek-e a munkahelyemre, nagy lesz-e a forgalom, felidegesítenek-e a buszon –, lecsökkent és úgy tűnik, ez a szervezetünkre is jó hatással volt. Azonban új feladatokat is hozott az új helyzet, el kellett látnunk a covidos, vagy covid-gyanús betegeket, ez összesen 15 000 esetet jelentett, és mintegy 40 000 mintavételezést, tesztet is végeztek a mentők. A mentőszolgálatnál próbáltunk felkészülni a legrosszabb forgatókönyvre, számolgattuk, hogy meddig lesz elegendő a szokásos kapacitásunk, hogyan lehet pluszt bevonni, hány védőfelszerelésre lesz szükségünk. Erre fel is készültünk. De most úgy tűnik, azt látjuk, hogy összességében nem zúdult ránk az a terhelés, amitől tartani lehetett még áprilisban. 

Ön szerint minek köszönhető, hogy nálunk nem szabadult el úgy a járvány, mint Olaszországban, vagy Spanyolországban?
Nem gondolom, hogy ezt a szerencsének tudhatjuk be, persze biztos több faktor is szerepet játszott abban, hogy mára a korlátozások Budapesten is fellazulhattak, de a legfontosabb tényező mégis az volt, hogy időben születtek jó döntések és az emberek betartották a figyelmeztetéseket, a javaslatokat.
 
Mit gondol a lakosság továbbra is ilyen kontrollált, elővigyázatos marad, vagy pont az ellenkezője fog történni?
Mind a kettőre látok példát, vannak, akik betartják azt is, ami nem kötelező: nem mennek el otthonról, nem mennek társaságba, mert azt gondolják, hogy a veszély nem múlt el. A másik oldalról azt látom, hogy egyesek úgy tekintenek az elmúlt két hónapra mint egy rossz álomra, ők nemcsak vissza szeretnének térni a korábbi életükhöz, hanem még jobban érezni akarják a „carpe diem fílinget”. Ez a hozzáállás számomra kicsit ijesztőnek tűnik, hiszen a vírusfertőzés veszélye továbbra is fennáll, ha pedig ezt nem tartjuk szem előtt, pillanatok alatt gócpontok alakulhatnak ki, és nagyon gyorsan visszakerülhetünk oda, ahonnan elindultunk. A híradásokból láthattuk, milyen az, amikor megjelenik a vírus egy zárt közösségben és elszabadul. Jobb lenne ezt elkerülni. 
 
Mit tanácsol, hogyan folytassuk a mindennapjainkat a vírus árnyékában, de a lazább szabályok között? 
Próbáljunk tanulni az elmúlt két hónap eseményeiből, ne tekintsünk úgy a vírusra, mint egy rossz álomra, ami elmúlt. Amiket eddig megtanultunk, ne felejtsük el. Például, hogy az alapos, napi többszöri kézmosás mennyire fontos. Hogy alacsony százalékban, de vannak körülöttünk fertőző betegek, ezért lehetőleg ne fogjunk kezet, ne ölelkezzünk, pláne ne idegenekkel. Használjuk a maszkot a tömegközlekedésen, a boltokban, tekintsünk rá úgy, mint egy társadalmi felelősségvállalásra.
 
Ha összefutnék önnel az élelmiszerüzletben, lehetne közös szelfit kérni?
Általában nem mondok nemet, de a szelfi kérésekkel mostanában bajban vagyok, mert a legfontosabb üzenet, amit továbbra is fenntartunk, hogy az ismeretlen emberek ne kerüljenek egymáshoz túl közel. Márpedig egy szelfihez össze kell hajolni, ezért velem jelenleg csak úgy lehet készíteni közös fotót, ha megkérünk egy harmadik embert, hogy lőjön rólunk úgy egy képet, hogy mi 1,5 méterre állunk egymástól.

(Kiemelt kép: OMSZ)